− Meddig? – kérdezte a férfi. – Meddig vitte a szél?
A nő ránézett. Elgondolkodott, válaszoljon-e, végül válaszolt.
− Átrepített néhány országhatáron. Messze földön tett le, de még ott is tovább taszigált, ha érti, mire gondolok. Ha úgy támadt kedve, újra felkapott, és továbbvitt valahová, vagy csak lökdösött ide-oda… Kétségbeejtő tud lenni, ha az embernek nincsenek gyökerei.
− Na, és mára már gyökeret eresztett valahol? – kérdezte a férfi élénk érdeklődéssel.
A nő a síremlékre nézett.
− Ők lennének az én gyökereim. De ők már nincsenek. Beléjük már nem lehet kapaszkodni.
A férfi szomorúan hallgatta. Maga is felállt, s alaposabb munkához akart látni, amikor a nő neki szegezte a kérdést.
− És maga?
Megfordult.
− Én?
− Igen, maga – mosolyodott el a nő. – Mi van a maga gyökereivel?
A férfi szétnézett gondolatai között, s egyáltalán nem volt tetszésére, amit ott talált. Mély lélegzetet vett.
− Nos, én mindig úgy hittem, hogy vannak gyökereim. Elvégre több generációra nézve itt élt a családom. Magam is e helyen terveztem élni, itt alapítottam meg a saját családomat.
− És? Mi történt? – vetette közbe a nő, mert nyilvánvaló volt számára, hogy valami bizony történt.
A férfi kedveszegetten legyintett.
− Az általános magyar nemzeti tragédia. A munkáltatóm összeomlott, vele együtt mi is. A bank elvette mindenünket. Végül elváltunk. Gyermekünk sosem született. Hát… Azóta érzem, hogy bár őseim földjén járok, mégis ugyanolyan gyökértelen vagyok, mint az a kis fűszál, ott a kezében.
A nő szótlanul bólogatott. Elröppentette a kis fűszálat a levegőbe, s mindketten végigkísérték pillantásukkal, amint földet ér. A járdára hullott, s alighogy leérkezett, egy észrevétlen szellő máris arrébb lökte, s kisvártatva egy újabb mozdította meg. Ahogyan azt a kis fűszálat nézték, a saját sorsukat látták, minden eleven valóságával.
A nő mosolygott, amikor visszaült a helyére.
− Azért most már értem, miért húzódozott annyira a társaságomtól.
− Valóban úgy gondolja, hogy érti?
− Igen, persze. Ön elvált, és rossz passzban van. Érthető, hogy képtelen megbízni a nőkben. Minden egyes női lényben rossz társaságot lát.
A férfi mosolygott volna szíve szerint, mégsem volt rá képes. Leült a nővel szemben, s immár végérvényesen felhagyott a fűtépkedéssel. Bepiszkolódott kezeit hasztalan próbálta tisztára dörzsölni, mire a nő figyelmesen visszanyújtott neki egyet a tőle kapott zsebkendők közül.
− Ami az enyém, az a magáé is – próbált kedveskedni. A férfi nagyra értékelte megnyilvánulásait.
− Van abban igazság, amit mond – felelte. – De azért ne higgye, hogy mindent ért. A dolgok sosem ennyire egyszerűek.
− Ó, a titokzatos idegen – bazsalygott a nő. – A férfi, ki telve vala rejtelemmel.
− Szó sincs rejtelmekről. Egyszerűen csak… a gondjaim magányossá tettek. A sok töprengés teszi, azt hiszem. És a számos frusztráció, amit a magamfajta vesztesek átélnek.
− Ön skatulyázza magát?
− Nem. De látom, ki vagyok, amikor a tükörbe nézek.
− Na, látja, itt most óriásit téved – csapott a combjaira a nő.
− Valóban?
− De még mennyire! Maga nem azt látja a tükörben, aki valójában. Hanem azt, amivé a körülmények tették.
− Igen – hagyta jóvá a férfi. – És a kettő ugyanaz.
− Már hogy lenne ugyanaz? – ellenkezett a nő. – Maga nem lehet az, amivé a világ tette. Minden ember azzal azonos, amivé akkor válhatna, ha minden körülmény adott volna ahhoz, hogy teljes egészében kibontakozhassanak az adottságai. Gondoljon Villonra!