Gyökerek nélkül 6/5

− Villonra? – csodálkozott el a férfi, s máris kíváncsian várta, hogyan húz majd párhuzamot ez a nő közötte s a középkor nagy költője között. Nem kellett sokáig várnia.
− Igen, Villonra. Ő ugyebár egy különleges képességű költő volt; korának legnagyobbja. Mégsem bontakozhatott ki úgy istenigazából, mert körülményei a társadalom szélére sodorták. A szél egyszerűen elsodorta őt is, mint egy fűszálat. Erkölcstelen, züllött alakok vették körül, kiknek önpusztító életmódja őt is teljesen átitatta. Bűnözővé vált, kit még halálra is ítéltek. Gyökértelen volt ő is, emlékezzék az „Ellentétek” című versére. A refrénje így szól: „Befogad és kitaszít a világ.” De ha mások lettek volna a körülményei; ha nem a száz éves háború időszakában születik erre a világra; ha nem éri keserű szerelmi csalódás ifjúkorában; és ha a Sorbonne, az egyetem, ahol tanulmányait végezte, nem bűnbandák melegágya lett volna, hanem a tudományok fellegvára, aminek lennie kellene; és ha a középkor sem oly sötét, akkor egészen biztosan más pályát fut be ő a Földön, s jóval több kincset örökít a világra. Ám írásaiból kiviláglik, ki is volt ő valójában. Ő az volt, aki békésebb, kedvezőbb körülmények között többre, több jóra, s kevesebb rosszra lett volna képes.
− Ön filozófiát hallgatott? – nyögte a férfi, mire a nő fölnevetett. Hangja kellemesen csendült bele a férfi fülébe, akit már csöppet sem zavart a jelenléte.
− Nos, köszönöm, hogy elém tartotta az igazság mindent látó tükrét. Megnyugtatásul közlöm, hogy a vesztest én nem keseregve alkalmaztam magamra, mindössze tárgyilagosan, a tények ismeretében. Ettől függetlenül azonban én büszke vagyok arra, hogy nem lettem a kétségbeesés rabszolgája, sem az alkoholé, meg egyebeké. Bármi történt, én tovább léptem. Ma is van munkám, vannak terveim, és néhány barátom is akad. Nem félek a nőktől, éppúgy, ahogyan a magánytól sem. Az ugyan igaz, hogy a válásom óta tulajdonképpen semleges neműnek érzem magam, de ez nem jelenti azt, hogy úgy érezném, máris vége az életemnek. Csupán… a gyökerek hiányoznak.
− Üdv a világomban – mosolygott rá a nő, s mosolyából valami végtelen baráti közvetlenség, s valami furcsán bölcs megnyugvás sugárzott. Majd felállt, s közelebb lépett. – De most már ideje mennem. Most már tényleg egyedül maradhat a szeretteivel. Örülök, hogy találkoztunk.
Azzal a kezét nyújtotta, s bemutatkozott. A férfi felpattant, kezet fogott vele, s ő is bemutatta személyét. S még ugyanabban a pillanatban úgy döntött, nem engedi el a nő kezét. Sután, kissé szerencsétlenül meghívta őt egy kávéra. A nő gyanakvó pillantással bár, de igent mondott, s beszélgetésüket áthelyezték egy hangulatos kis vendéglőbe. A kávéból ebéd lett, a csevejből randevú, az elmúlásból reneszánsz.