Esztendő múltán egy férfi és egy nő kéz a kézben sétáltak a temetőkertben. Mozdulataik kiegyensúlyozottak, tartásuk határozott, arcuk-szemük mosolygós. Jól ismerték a járást, s ahogyan fogták egymás kezét, egyetlen lépésük sem veszett bizonytalanságba.
Amint megérkeztek úti céljukhoz, megálltak két egymással szomszédos síremlék előtt.
− Hát, itt vagyunk. Szervusztok, mindenki – szólt a nő az élettelenekhez.
− Igen, szervusztok, mindenki – csatlakozott hozzá a férfi, bár ő maga sohasem diskurált a halottakkal.
− Jó újra itt, nem igaz? – kérdezte a nő, mindezt már a férjétől.
− Hát, én jobban érezném magam egy jó kis meccsen, de…
− Ejnye, te! – csapott a karjára a felesége. – Több tiszteletet a holtaknak. És légy nekik hálás! Elvégre ők hoztak össze minket.
A férj önkéntelenül elvigyorodott.
− Igaz. És ne feledjük, hogy egyetlen úttal letudhatjuk mindannyiuk látogatását. Egy férfi ezért kétszeresen is hálát ad, hidd el nekem!
− Férfiak – sóhajtott a nő. – Komolyan mondom, nem tudom, mit látunk bennetek, mi nők.
− Én megmondhatom – vigyorgott a férfi, s felesége érdeklődéssel várta a nagy igazságot. – Nos, a férfiak ugyan egyszerűek és buták, mint a föld. De ti nők csakis e földben tudtok gyökeret ereszteni. Nélkülünk elveszettek vagytok.
A férfi azt várta, hogy erre a kijelentésre egy megrögzötten feminista megjegyzéssel fogja keresztüldöfni a párja, de legnagyobb meglepetésére nem ez történt. Ugyanis a nő ezúttal kezébe vette a kezét, megsimogatta, s közel lépett hozzá, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Hangja melegen dorombolt, azzal az izgalmasan reszelős zsongással, ami olyan boldoggá tette a férfit.
− Igen, drágám. Pontosan úgy van, ahogyan mondod. Te vagy az én éltető, biztonságot adó táptalajom. S én ezért nem tudok elégszer hálát adni. Már vannak gyökereim, s ezt csakis neked köszönhetem.
− Én pedig neked, hogy… nekem is… izé – sietett volna a férfi a gesztussal, de aztán hirtelen képlékenynek kezdte érezni magát, s a kedvesség végleg makogásba fulladt. – Na, meg persze nekik. Elvégre ők, izé…
A nő az ajkaira tette finom ujjait.
− Csitt! Ne többet! Értem én, pasi vagy. Jól is van ez így.
A férfi némán bólintott, majd megosztoztak a kis virágokon, az apró szerszámokon, s ki-ki munkához látott a maga területén. A béke csöndje óvatosan odalopózott, s mintha csak leült volna melléjük, hogy elgyönyörködjön bennük egy kicsit.
Amikor néhány perc múlva a férfi a komposztálóhoz vitte a gyomokat, megakadt a szeme egy laposra taposott cigarettacsikken. Ez a kis koszos fehérség szinte belekiáltotta magát a szemébe. Megtorpant.
Megállt fölötte, rácsodálkozott, azután körbenézett. Felmérte az útvonalat, a távolságot, az irányt. Körülpásztázott, lát-e más csikkeket is ezen a ponton. De se közel, se távol egyetlen kósza darabot nem lehetett látni. Elmosolyodott, és lehajolt érte. Fölvette, nézegette, leolvasta a márkáját – még ki lehetett venni –, s emlékezgetett.
Amikor visszasétált, megkérdezte a feleségét:
− Szívem, mi is volt a márkája annak a büdös förmedvénynek, amit mindig szívtál?
− Nem mindig, csak ha ideges voltam – helyesbített a nő. – De te végül is addig nyaggattál, míg leszoktam róla. Elégedett lehetsz.
− Az is vagyok. Te talán nem vagy az?
− Dehogynem, életem. Csak… néha még úgy kívánok egy jó mély slukkot. Különösen, ha valaki felbosszant.
− És olyankor mit csinálsz?
− A tüdőmre gondolok – válaszolt fancsali képpel a nő. – De mitől lett ez most olyan érdekes? Egyáltalán miről jutott ez most az eszedbe?
− Semmi csak… Szóval nem emlékszel a márkájára?
− Dehogynem. Marha drága volt. Itthon nem is lehet kapni – legyintett a nő, s megmondta a márka nevét. Végül visszagörnyedt a sír fölé a pici gereblyével.
A férfi szélesen elmosolyodott, s arca elé emelte a kis szennyes hulladékdarabkát, amely épp e percben lépett elő fölbecsülhetetlen ereklyévé. Papírzsebkendőbe hajtogatta, s a zsebébe rejtette.
Hiába, furcsa lény az ember. Egy végeláthatatlan világ veszi körül, de ha úgy érzi, neki nincsenek gyökerei, képtelen tisztán látni. Ha azonban már gyökeret vert az élet talajába, akkor egy picinyke múltdarabkában is képes meglátni az egész világot.
A férfi odalépett a párjához, s finoman a vállára tette a kezét.
− Segíthetek? Én már végeztem.
A nő hálásan nézett föl rá, s egy csókkal jutalmazta. Azután a kezébe nyomott egy kis ásócskát.
− Ami az enyém, az a tiéd is. Nesze! De finoman ám! – figyelmeztetett. – Meg ne sértsd a gyökereket!
A férfi szelíden mosolygott.
− Ne aggódj! Nagyon vigyázok a gyökerekre.
4 hozzászólás
Kedves Sas! Ha azt mondanám, minő váratlan fordulat, nem mondanék igazat: én egyenesen ezt vártam, illetve reméltem! Szimpatikus figuráknak állítottad be mindkettejüket, akik keresik a saját útjukat. S lehet szebb út a férfi számára, mint a nő, a nő számára meg a férfi? Tetszett a meseszövés, a párbeszédek, és a "gyökértelenség" ábrázolása. Tudom milyen nehéz feladat ez, egy viszonylag rövid lélegzetű műben. Két dolgot tehetek (tehet az író) vagy elmondja sokszor, mennyire "gyökértelenek" ezek a figurák, vagy hagyja, h az olvasó maga jöjjön rá, lyukadjon ki itt. A nagyobb terjedelem az utóbbi felé hajlít, – talán. Nem könnyű feladat az egyensúlyt megteremteni. Hangsúlyozom azonban, tetszett, érdekes, fordulatos volt! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Örülök, hogy végigkísérted a kis történetet. S szeretném kiemelni egy mondatodat: "S lehet szebb út a férfi számára, mint a nő, a nő számára meg a férfi?" Ebben nagyon szépen összefoglaltad a leglényegesebb gondolatot. Ezért is köszönet! 🙂 Örömmel láttalak.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nagyon jó volt a történet, remekül megírva. Már mindjárt sejtettem a végkifejletet, de olyan szórakoztatóak voltak a párbeszédek és a mese szövése, szinte minden mozdulat aprólékosan kidolgozva, hogy nem tudtam abbahagyni, egy szuszra végig olvastam.
Ez történik, ha két magányos lélek találkozik – külön érdekessége a dolognak, hogy temetőben – és egy remek meseszövő eljuttatja őket a gyökeresedésig.
Méltatlanul kevesen olvasták ezt a művedet – lám, magam is csak most találtam rá, de nagyon örültem, mert nem mindennapi a történet és nagyon szépen meg van írva. Minden elismerésem!
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Elég lett volna itt válaszolnom, és megköszönnöm, hogy figyelmet és energiát szántál erre az elfeledett kis írásra, de olyan kedvesek voltak a hozzászólásaid, hogy azokat sem akartam szó nélkül hagyni.
Örülök, hogy tetszett a történet, ami egyébként nem is az egyetlen tőlem, amelynek ez a szokatlan helyszín lett a színtere.
Köszönöm, hogy elővetted és leporoltad, én magam is szeretem ezt a kis novellát. Olvasásod nyomán magam is újraolvastam. Néhány dolgot talán ma már megváltoztatnék benne, de ezt az ide föltett verziót nem bántom, maradjon csak így, ahogy van.
Még egyszer köszönöm.
Szeretettel: Laca 🙂