Kicsavarodva fekszem az ágyon. Mint egy igazi k.rva. A lepedő alig takar el valamit elgyötört, fáradt testemből. Verejtékcseppek csillognak a homlokomon, kezeim-lábaim széttárva, itt-ott lelógnak, amint azt a fekhely engedi. Tényleg ilyen vagyok? Egy „vegyetek már észre” a sok elgyötört közül? És tényleg annak érzem magam: egy büdös kis szajha, aki bármit megtesz egy újabb lökésért.
Az elmém rozsdásodó tekervényeiben gyönge zúgást és tompa fájdalmat érzek. Megpróbálom kisöpörni az igazi gondolatokat a fejemből, ám hiába, mert helyükre, azaz iszonyatos sóvárgás, rettegett vágy kúszik, ami már évek óta a hatalmában tart. Ezért élek. Nem másért. Igazából már magam sem tudom, hogy melyik a jobb… talán ha nem járna semmi a fejemben…? az lenne csak az igazán jó.
Alig öt órával, egy hideg zuhannyal és egy kávéval később az egyik neves, belvárosi teázó asztalánál kuporgok teljesen szétcsúszva. Hiába, minden. Előre esett vállaim közé húzom fejem. Az italom kevergetem, közben szemeimet néha, paranoidan, kapkodón végig futtatom a tömegen. Vajon tudják? – kérdezem magamban – Sejtheti valamelyik? Biztos látszik rajtam – latolgatom. Legszívesebben kérném a számlát, és már itt se lennék. De ezt nem tehetem. Várok valakit… valakit, aki késik, de nem bánthatom emiatt. Ő a főnök, ő osztja a lapokat, ő hozza a szabályokat. Persze, ha megkapom, amit akarok,… akkor… már… az enyém lesz… Minden. Megpróbálok hátra dőlni a széken, ellazulni egy kicsit, de nem megy.
Igazából már nem érdekel senki – döbbenek rá. Aztán eszembe ötlik egy mondat: „Mi mind önzőek vagyunk, figyeld csak meg!” mondogatta mindig Gerry, aztán párszor hallottam Andrew-tól is. Két különböző személy és ugyan az a bölcs mondat. Valahol le kellett volna vonnom ebből a konklúziót, de nem tettem meg. Talán ez volt a baj. Későn értettem meg, hogy mire gondoltak. Megrázom a fejem – a hajam az arcomba hullik. Már rég le kellett volna vágatni, de…
Felemelem a csészét, hogy igyak. A kezem remegése már cseppet se izgat. Igazából annyira ízetlennek érzem, hogy akár vizet is kortyolhatnék. Eleinte azt gondoltam, hogy a világgal van a baj… Eltűntek az ízek. Aztán a szagok… Mintha nem lettek volna virágok. Majd a hangok… egyre tompábbak lettek. És most… a látványok is kezdenek fakulni. Kicsit rémisztő volt, de hát bele kellett, hogy törődjek.
A fenébe! Hol késik már? Ismét izzadni kezdek. Letörlöm a pulcsim ujjával és visszadőlök. A kényelmetlen, kemény támla nyomja hátamat. A gerincem belesajdul az ülésbe. Azt mondogatom: Csak, nyugi, mindjárt itt lesz.
Eleinte olyan aranyos srác volt. Rendesnek tűnt. Segített mindenben. Még a módját is megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Azt mondta így a jó… És annyi minden változott az óta. Ő is… Vagy csak én? Elemésztenek a kételyek.
Hol a picsába késik ennyit? Lecsapom a poharat, mire mindenki felém figyel. Rosszalló kínzó tekintetek. Csak az asztallapot nézem, nem bírok rájuk pillantani. Gyönge vagyok. Nem üvöltök rájuk: Bámuljanak mást! Régen megtettem volna… nagyon régen. Persze idővel mindenki más felé tekint. Talál magának érdekesebb dolgot,… vagy legalábbis kevésbé kínosat. Meg egyébként is… biztos ők is félnek. Megint csak nyugtatgatom magam. Aztán figyelem a tompa hangokat. A beszéd zaja. Mocskos fajunk tagjai egymással kommunikálnak. Jeleket cserélnek. De minek? Ennyire megkeseredtem volna? Tényleg? Ilyenné váltam? Ilyen akartam lenni? Nem… Soha.
De ki hitte volna, hogy ez vár rám? Észre sem veszem, ahogy a terítőt gyűrögetem. Ujjaimmal morzsolom a fehér abroszt, mikor feltűnik. Szinte már megérzem. Mintha az Övé lenne az egyetlen szag… mintha a hangokat is csak ő birtokolná. Pillantásom megállapodik Rajta. Olyan… különleges. Mintha aranyló dicsfény venné körül a karcsú, magas testét. Ő az Istenem! Az egyetlen, aki reményt ad még, ebben a gyötrődésben.
– Hello! – köszön egyszerűen, majd leül. Fürkészi az arcom, majd ismét megszólal. Hangja bársonyosan búg, mint egy szerelmes férfié:
– Mindig öröm a sugárzó arcodat látni. Ilyenkor érzem, hogy fontos vagyok – teszi hozzá a második mondatát nyelvcsettintéssel zárva.
Nem erőltetem meg magam túlzottan: egyszerűen csak mosolygok. Keserűen és kellemetlenül, mint a kávé alján úszó zacc. Mi mást tehetnék? Teljesen igaza van, és ez ellen nem tehetek semmit. Bájolgás helyett a tárgyra térek. Elmúlt az érkezése varázsa.
– Itt van? – kérdezem közel hajolva. – Elhoztad nekem? – nyomatékosítom lélektükrébe vájkáló, űzött tekintettel.
– El-el – mosolyog, mint valami plakátfiú a rágóreklámból. Bennem meg egyre feszül a húr. Akarom! Hát nem érti?! Kinyúlok felé, mint aki meg akarja ragadni, aztán hirtelen észbe kapok és visszahúzom kezem az asztallapra. Újra körbe tekintek: Figyel-e minket valaki? Érzem, hogy az erek dagadnak a homlokomon. Egy újabb izzadtságcsepp gördül végig halántékomon. Cserepes-száraz ajkam megremeg, ahogy sóváran ejtem:
– Odaadod? – kérdezem mohón. Kérleléstől csillogó szemekkel pillantok rá, mint az éhes kiskutya a gazdi etetőtálat tartó kezére.
– Hát persze – az arca szinte kettényílik a mosolyától. Fehér fogai, mintha ki akarnának ugrani a szájából. Hirtelen kicsit torznak tűnik azokkal a mélyen ülő kicsi manószemeivel. Akár egy ragadozó hüllőtekintete. Felfalja a vágyamat az élvezete.
– Akarsz… cserébe… valamit? – kérdezem félénken, ám a válaszra nincs szükségem, hogy tudjam, ismét lesz egy feladata a számomra, akárcsak a sajátomat: El-kell-fogadnom! KELL!
– Itt van – átnyújt egy jellegtelenbarna papírzacskót melyet kezembe véve azonnal felül vizsgálok. Pár hosszúkás, sötét árnyalatú üveget rejt, ahogy annak lennie kell.
El sem hiszem, hogy itt van… hogy elhozta! Az arcom felragyog, mint Einsteiné, mikor azt hitte, hogy ő találta fel a gravitációt. Percekig csak forgatom, szinte már azon vagyok, hogy kibontsam, de ő megfogja a kezem.
– És itt van ez is – átnyújt egy halványzöld borítékot. – Tudod, mit kell tenned? – vonja fel határozott, komoly arcot vágva szemöldökét. Igent bólintok, majd kikérem a számlámat. Ő közben hátra tolja székét és lezser mozdulatokkal elindul kifelé. Utána se pillantok. Már nem érdekel… egy ideig.
Mikor kopott albérletemben a szakadt, rohadó-málló falak között egyedül lehetek, bontatlanul hever a táskám alján a boríték. Egyszerűen nem érdekel. Kihúzom az egyik üveget, és az ágyra dőlök. A fal és az ágy közé szorulva találom meg a csavaros dugóhúzót. Cuppanó-pukkanó hang tölti meg egy pillanatra a ridegen visszhangzó csendet. Fűtés sincs. Megszabadítottam a zártól a nedűt.
Ilyen… ritka… italhoz nehéz hozzájutni. De nekem sikerült! Az örömöm a tetőfokára hág, ahogy megcsapja az orromat az illat, érzem, megmozdul bennem valami… valami félelmetes erő, ami követeli, hogy éhem csillapítsam. Leöntöm hát torkomon az ambróziámat: langyos-selymes-telt illatú vér, szajha lelkem örömmel tölti el.
3 hozzászólás
Basszus, ez durva! Drogra vagy alkoholra számítottam. A vér odavágott a végén.
Jól megírt novella, egyedül a betűcsere zavar a címben, de az nagyon. Javítsd légyszíves!
Szia!
Hú, ez nagyon ütős! Tetszik, ahogy az egészet levezeted!
Szeretettel: ROzália
Alapból nem kedvelem a vámpíros történeteket, bár napjainkban nagy divatja van. Ha tudom, hogy ilyesmiről szól egy film vagy egy könyv, nem nézem meg és nem olvasom el. Nem tudom, hogy miért van ez így, de így van.
Mivel itt nem tudtam, hogy miről is szól a történet, elolvastam, és jól tettem.
Nagyon jól írtad meg. Végig lebilincselt és a végén már azt sem bántam, hogy vámpír.
Az a helyzet, hogy ami jó, az jó.