Hol volt, hol nem volt a hetedhét országon innét, az Óperenciás –tengere, egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy nagyon szegény ember. Volt neki egy felesége, aki egyet gondolt s meghalt. Ha meghalt, hát el is temették, az Isten nyugtassa meg. Ítélet napkor úgyis majd feltámad – ugye gyerekek?
Ennek a szegény embernek volt egy fia, aki állandóan éhes volt. Ezt az éhen kórászt Gyurkának hívták.
No hiszen szerencsétlen fejének, nem csak az üres hasával, de még a nevével is rengeteg baja volt. Ismerősei és pajtásai folyton csúfolkodtak vele.
– Gyurka – hurka!
– Kell neked a hurka?
– Mi van nincsen hurka?
Kellet volna hát a bolondos fejének, de hogy ha egyszer nem volt, mit tehetett volna?
– Megálljatok csak, -gondolá ez a Gyurka. Azért is enni fogok hurkát – de annyit… hogy belé fogok pukkadni.
Elindult hátiskolába. Tovább tanult. Megtanulta a mészáros inasok szakmáját, ha valaki így jobban érti hentesnek tanult ez a Gyurka. Kitanulta ezt a nehéz mesterséget becsülettel. Három esztendő eltelte után emberségesen is nagyon jó eredménnyel hagyta az iskola falait.
Vett egy kést meg egy bárdot magának, aztán elindult világgá szerencsét próbálni. Előtte még azt mondta őszszakállú apjának:
– Apám én addig megyek most, ha kell tengert is szelek, de addig meg nem állok, amíg egy malacra szert nem teszek. Had együnk már mink is egy igazán jót végre.
Ment, mendegélt Gyurka hegyeken-völgyeken által, és egyszer csak egy hatalmas zöld tisztásra ért. Amint menne tovább, hát meglát egy girhes döglött lovat, mellette csöpögő nyelvvel egy rozsdás színű sánta kutyát, egy hatalmas karmokkal és fél szárnyal verdeső mérges sast és egy nagyon ugráló ideges hangyát.
A három oktalan állat éktelenül veszekedett. Nem tudták igazságosan háromfelé osztani egymás között azt a döglött lovat.
Te jó Isten, az elvetemült hangya épen pofon akarta ütni a sánta kutyát, de szerencsére épen akkor ért oda Gyurka.
Hej, bezzeg most nagyon megörültek az állatok, hogy közéjük jött egy okos és egy lelkes állat féle aki, majd így törvényt csinál köztük.
A kutya vadul rámordult Gyurkára, hogy most azonnal ossza fel közöttük azt a döglött lovat, mert mindjárt éhen vesznek.
– De nagyon vigyázz!- vicsorogta-, ha nem igazságosan osztod el, akkor te nagyon pórul fogsz járni, de ha jól végzed a rád bízott munkát, akkor majd te is jó tett helyében jót várhatsz cserében.
Ha hiszitek, ha nem Gyurkának nem szállt inába a bátorsága. Emlékeztek e még gyerekek milyen mesterséget tanult ő ki mielőtt világgá ment volna?
Bizony, bizony ez a Gyurka gyerek nem is kérette magát. Felgyűrte az inge ujját. Tarisznyájából elővette a szerszámait és neki állt az állat szét bontásának és elosztásának.
A ló húsát ügyesen lefaragta és oda adta az izgatott kutyának. A belét kivette, majd oda adta a törött szárnyú sasnak, aki még íziben a párolgó ételre vetette magát. A fejét és a csontját a hangya elé vetette, hadd rágódjék rajta, amíg a foga bele nem törik majd.
Mind a hárman jól laktak és nagyon elégedetten pihentek tovább a tisztáson, de volt ám hálálkodás. Nem tudták elégszer megköszönni, hogy ilyen jót ehettek.
A hangya szót kért:
– No, te szegény legény mondtuk neked, hogy jó tétel helyében jót várj.
– Hát neked adom ezt a szőrszálat, jól vigyázz rá! Egyetlen egy kívánságodat teljesíteni fogja.
Gyurka orrára ugorva a hangya, kihúzott a hóna alól egy vékonyka szőrszálat s átadta neki.
– Kitudja, talán egyszer jó hasznát veheted majd, ezért jól gondold meg mikor és mit kívánsz.
– Jól van – gondolá Gyurka, majd kíván valamit, csak előbb hadd találkozzon rég nem látott atyjával. Álmai malac pecsenyéjét, kocsi kerék nagyságú hurkát és kolbászt fog kívánni magának és apjának, ha haza ér.
Gyurka meg köszönte az ajándékot. Elbúcsúzott a megbékélt állatoktól, és elindult valamerre. Ment arra amerre a lába vitte, amíg el nem fáradt. Tengereken innen és túl, zöld erdőn túl, nem is igen messze, csak egy kicsit lefelé, osztég egy kicsit felfelé, csak ment- mendegélt, amíg nagy sokára rozzant házukhoz nem érkezett.
A viskóba belépve az apját az ágyban találá, aki éppen a halállal viaskodik. Látva mindez, hát a mi Gyurkánk egy pillantásnyit sem gondolkodott azon, mit is kívánjon az ajándékba kapott hangya szőrszáltól.
Elővette a kalapja mellől és a háta mögé dobta (mert ezt az utasítást kapta volt a hangyától).
Na, mit gondoltok, mit kívánt? Nem kívánt palotát, pénzt, hatalmat, sem csöpögős sült pecsenyét, de még az oly rég áhított hurkát sem kívánta már.
Igen, jól gondoljátok gyerekek, nem kért magának semmit sem, csak azt akarta, hogy a nagyon beteg apja, az egészségét visszakapja. Neki ez minden földi kincsnél többet ért.
A kívánság elhangzása után a pici szőrszál irdatlan szikrákat szórt szét a szobában. Olyan éktelen hangot és fényt bocsájtott ki magából, hogy a halál sietve menekült ki az apja elgyengült testéből.
A halál markából megmenekülve, hatalmas boldogság lett úrrá apán és a fián.
Átölelték egymást és a szegény ember örömmel újságolta el a fiának, amíg ő a távolban próbált szerencsét, addig ő egy gazdag földes úrnál volt napszámos, aki becsületes munkája fejében egy kismalacot adott neki fizetségül. Fiára emlékezvén Hurka-Gyurkának nevezte el. Az öregember azt mondta a fiának:
– Szaladj fiam, hátul az udvarban, a szénában talán még megtalálod szegényt, nézd meg él – e még! Nagybetegségem miatt napok óta nem tudtam gondozni a malacot.
Hát bizony ám, a malac elég gyengécske volt már, de szerencsére még élt. Ennek a mi Gyurkánknak olyan nagyon megörült a szíve gyökere, amikor meglátta a rózsaszín, szőrös, kurta farkú állatot, hogy azt ti el sem hiszitek.
Telt-múlt az idő, a sok szeretet, a gondozás és az ápolás meghozta gyümölcsét, ugyan is a malacból immár hatalmas disznó lett. Ha hiszitek, ha nem még sem lett belőle hurka, mert annyira a Gyurka szívéhez nőtt az a Hurka-Gyurka, hogy nem lett volna szíve kést mártani belé, így inkább tovább ették az üres paszulyt és a puliszkát.
Hogy Gyurka evett e valaha hurkát, azt bizony én nem tudom, de szent igaz, hogy valahol Gyurka, az apja és a disznó együtt henyélnek. A zöld fűben hárman egymás mellett boldogan heverésznek.
Így volt igaz volt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Ha nem hiszitek, járjatok utána.
3 hozzászólás
Szia manna!
Nagyon tetszik a meséd!!! Egészen belefeledkeztem 🙂 Fel fogom olvasni a három kislányomnak! 🙂
Üdv: barackvirág
Kedves Barackvirág!
Köszi szépen, hogy írtál a mesémre. Az én kislányom ovijában is sikeres volt.A rágcsálókról szóló modernebb mese olvasása után pl. elkezdtek diót törni közösen és a madarak etetőjét megtöltötték vele .
Örülök, hogy itt jártál:manna
Szia!
Jó a meséd, tetszik.
Szeretettel: Rozália