Kisiskolás fiúcska voltam. Talán nyolcéves. A szüleim karácsonyi megajándékozásához kereken száz forint állt a rendelkezésemre. Ma már nevetségesnek hat ez az összeg, de az a százas, amit a markomban szorongattam az üzlet kirakata előtt állva, akkoriban messze nem a legkisebb címletű papírpénz volt. Azt hiszem, manapság nagyjából egy ötezresnek felelne meg.
Az üzlet kirakata hívogatóan és meglehetősen eklektikus módon tartalmazott számtalan csudás áruféleséget. Legalábbis egy nyolcéves kisfiú számára. De minden csillogó portéka és varázslatos termék között az én szememet leginkább egy borotva vonzotta.
Kilencvenhét forint állt az árcéduláján. Nekem meg egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy azt meg kell vennem Apunak.
Jól tudtam persze, hogy ha megveszem neki, akkor az Anyunak szánt ajándékra már csak három forint marad. És tisztán éreztem, hogy ez nem lesz jó így. Ez a megoldás nélkülöz minden egyensúlyt, minden észszerűséget, és ami a legnagyobb baj, semennyire sem fejezi ki azt a szeretetet, amelyet egyformán éreztem mindkettejük iránt.
Már a kirakatüveghez ért az orrom, megpihent rajta a szállingózó hó egy hűvös és érdekes alakú, csiklandozó pelyhe, és akkor a boltos néni, aki egyedül vezette az üzletet, és mindig a pult mögött volt megtalálható, egyszer csak benyúlt a kirakatban szereplő áruk közé, és kiemelt onnan valamit. Pont a borotva mellől.
Megdermedtem a félelemtől. Tudtam, hogy ilyen műveletre csakis akkor kerülhet sor, ha valamely termékféleségből már csak az utolsó darab lelhető fel, és a kirakatból kell kivenni.
Döntöttem. Megveszem a borotvát Apunak, aztán lesz, ami lesz. Nem lehet ott hagyni. Kilencvenhét forintért? Hát ilyet soha, sehol máshol nem kaphatok! Ezüstösen csillog, a markolatát szépen bordázott, királykék műanyag képezi, és a bliszteres csomagolás felirata szerint a Gillette cég gyártotta. Arról még én is tudtam, itt a vasfüggöny nyomorultabbik oldalán, nyolcévesen is, hogy milyen menő! Talán meg kéne várnom, amíg elhappolják előlem az utolsó darabot is?
Semmi más nem lebegett akkor már a szemem előtt, csak az, hogy Apunak örömet okozzak. Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy lássam, ahogy a szentestén bontogatja az ajándékomat, és elámul, hogy ilyen Nagy, Komoly, Drága és Menő dolgot kaphat az egyetlen kisfiától.
Immár határozott léptekkel bementem a kis üzletbe, és hamarosan megnyugodhattam, hogy megvan a kincs, Apukámat nagyon szépen meg tudom ajándékozni a közelgő szentestén. Ugyan a boltos néni gyanakodva kérdezte meg, hogy van-e rá elég pénzem, de amikor kivirítottam elé a zsebemben gyűrögetett papírszázast, akkor megenyhült.
Megérdeklődtem tőle, hogy a maradék három forintért tudna-e nekem mutatni valamit. Immár a jó vevőnek járó készséges hanghordozással kérdezett vissza, hogy kinek szeretnék vásárolni. Nőnek, férfinak? Öregnek, fiatalnak? Én pedig elárultam, hogy az anyukámnak.
Letett elém a pultra néhány alkalmasnak gondolt árucikket, én pedig egy aprócska, úgynevezett úti varrókészletre mutattam, amelyik éppen három forintba került. Egy furcsa kis kapszula volt, nem volt nagyobb egy öngyújtónál, a belsejében mindenféle varrótűket és minimális cérnahossz feltekerésére alkalmas spulnikat tartalmazott, a lezáró kupakját pedig egy narancssárga gyűszű képezte, a praktikum jegyében.
Ambivalens érzésekkel léptem ki a boltból, bár ezt a kifejezést akkoriban még nyilván nem ismerhettem. Földöntúli boldogság volt a zsebemben tudni a Nagy Zsákmányt, a fantasztikusan menő Gillette borotvát. De amikor a varrókészletre terelődtek a gondolataim, akkor nehezen körülhatárolható, a kétellyel és a bűntudattal megfertőzött érzések kerítettek hatalmukba.
És ez így is maradt a hamarosan elkövetkező szentestéig. Sőt, akkor teljesedtek csak ki igazán.
Apám valóban elámult, hogy micsoda szép és csodás ajándékot kapott tőlem. A legőszintébb öröm és meglepődés tükröződött az arcán. De aztán sorra került Anyu is, és attól a képtől soha többé nem tudtam szabadulni. Nyolcéves fejjel mindazt, ami történt, úgy fordítottam le magamnak, hogy Anyu a Gillette borotva láttán abban reménykedett, ő is valami nagyon szuper és igényes ajándékot fog kapni, de aztán, kibontva a háromforintos varrókészletet, csalódott lett, ám mindezt magától értetődő természetességgel, ügyesen titkolta.
Megkeseredett bennem az a karácsony azon nyomban. Minden ízében és illatában. Semmi másra nem emlékszem arról a napról. Sem arra, hogy én mit kaptam, sem arra, hogy mit ettünk, mit ittunk, vagy hogy mit játszottunk a kishúgommal, egyáltalán semmi másra, csak a csontig hatoló szégyenre, a bűntudatra és arra az ócska érzésre, hogy most valamit nagyon, de nagyon elrontottam, megbántottam az anyukámat.
Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy először vegyem a bátorságot, és rákérdezzek. De aztán kiforogta a szó. Már rég felnőttem, kirepültem a családi fészekből, huszonöt éves is lehettem, amikor hangosan felidéztem azt a karácsonyt az anyámnak. Ő meg nem is emlékezett semmi ilyesmire. Pedig vérszemet kaptam akkor, és szinte szuggerálni akartam belé, hogy igenis tudnia kell, miről van szó, hát én őt akkor voltaképpen megaláztam! Ne mondja már, hogy neki ez nincs is meg!
Pedig nem volt. Azt mondta, még csak hasonlóra sem emlékszik. Csakis szép emlékeket őriz a gyerekkorunkból, főleg a karácsonyokról, élete legszebb időszakai voltak, és a kishúgommal mindig jók voltunk hozzá, és Apuhoz is.
– – – – – –
Ma úgy alakult, hogy Anyukámnak tűt és cérnát kellett ragadnia. Persze ez a kijelentés ebben a formában nem is igaz, de hát jó nagymamához méltóan, amikor felfeslő varrást vagy elszabadulni készülő gombot lát, akkor azonnal üzembe helyezi magát, és orvosolja a problémát.
Amikor a tekintetem dolgos kezére tévedt, gyanakodva fedeztem fel rajta egy öreg, kopottas, de semmivel össze nem téveszthető, narancssárga színű gyűszűt. Óvatosan rákérdeztem. Ő pedig a szokásos hanghordozással, szinte már természetes közlékenységgel elmesélte, hogy ezt az ajándékot még akkor kapta tőlem, amikor kisfiú voltam. És azóta is használja.
Felálltam a fotelből, elnézést kértem, kerestem egy kifogást, és elvonultam. Nem hittem, hogy a családom valaha is megértené, miért zokogok. Hiszen még én magam sem értem.
5 hozzászólás
Nagyon nagy tetszéssel olvastam ezt az alkotást. Bizony, nekem is megcsillant a könny a szememben, mert átéreztem, milyen bántó lehetett, hogy az édesanyának csak filléres ajándék jutott. Az viszont még fájdalmasabb, hogy ő ezt mennyire megbecsülte, nyilván nem az értéket, hanem a szándékot látta benne.
Gratulálok ehhez a meghatóan szép íráshoz.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita! Köszönöm szépen a tetszésnyilvánítást! 🙂
Igazán nincs mit, nekem volt élmény az olvasása.
Szeretettel: Rita
Na igen, hát az én szemem is párásodott azért. Az anyák szereteténél nagyobb nincsen. Megértett ő mindent, abban biztos lehetsz. Tetszett az írásod, köszönöm.
deb
Köszönöm szépen! 🙂