Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határokon túl, hol a kurtafarkú mangalica túr, az ismert világ legtávolabbi szegletében volt egyszer egy ország, amit úgy neveztek; Sorsfölde. Igen-igen különös ország volt ez a Sorsfölde, bizony ám! És hogy miért volt különös? Hát azért, mert ebben az országban minden huszonegyedik esztendejét betöltő alattvalónak az uralkodó színe elé kellett járulnia, hogy megkapja élete cipelnivalóját, mit a legfőbb törvény szerint mindig mindenhová folyvást magával kellett hordoznia.
Mikoron egy sorsföldi atyafi elérte a nagykorúságot – mindegy, hogy egy nincstelen senki, egyszerű parasztember, tehetős polgár, avagy dúsgazdag nemesi sarj volt az illető – meg kellett jelennie a nagyságos Fátum király színe előtt. A szigorú uralkodó legelébb jól megnézte magának az alattvaló fizimiskáját, aztán utasította, hogy mutassa fel bal tenyerét. Miután a fenséges úr a tenyér vonalait is kellő alapossággal szemügyre vette, magához intette udvari mágusát, Kacifántot, és a fülébe súgott valamit. A nagyhírű táltos magiszter ilyenkor mindentudón hümmögött párat, majd néhány titokzatos ősi varázsige elmormolása után mondott egy számot a főispánnak, aki hipp-hopp eltűnt egy nagy bíbor függöny mögött, hogy aztán kisvártatva egy öles fakereszttel térjen vissza. A legtöbb ácsolat ránézésre egyformának tűnt, de hébe-hóba előkerültek azért szembetűnőn különbözőek is. Volt köztük tömzsi, volt szálkás, volt cseppet girbegurba, de akadott karcsú is, meg sima, meg szálegyenes…
És hogy mi alapján választatott a kereszt? Hát biz' a királyon és a máguson kívül arról senki emberfiának nem volt, nem lehetett tudomása! Hogy mi végre kellett mindig mindenhova hurcolni? Bizony azt sem tudta senki se! Ez vala a legelébbvaló, legfontosabb törvény az országban, mióta világ volt a világ, mindenki hordta hát terhét becsülettel, még ha értelmet és hasznot nem is lelhetett fel benne.
Sorsfölde egyik kicsike falujának alvégén egy élt egy ember, akit Böngérnek hívtak. Hétköznapi ember volt ez a Böngér, egy egyszerű szegényember, akit földijei cseppet buggyantnak is tartottak, ezért aztán nem akadott leány, ki szívesen fogadta volna udvarlását, imígyen feleség, gyermek nélkül tengette életét. És hogy miért gondolta azt a falu népe, hogy Böngérnek nincs ki mind a négy kereke? Hát biz' azért, mert azt állította, hogy aznap, mikoron megkapta keresztjét, hazafelé ballagván összetalálkozott Aranyhajú Tündér Ilonával, aki megajándékozta egy lyukas garassal.
– Na, de miért adta neked azt a nagyasszony? – kérdték tőle az emberek.
– Nem tudom… Azt mondta, hogy tanulópénz… – dadogott Böngér, mire a falusiak gúnyos kacarászásba kezdtek.
– Miféle tanulópénz? Ugyan mi hasznosat lehet egy lyukas garasért tanulni? Habókos vagy Böngér, habókos!
Emberünk, bár makacsul kitartott állítása mellett, miszerint ama bizonyos garast személyesen az Aranyhajútól kapta, magában azért elismerte, hogy egy likas pénzérméért senki nem fogja értékes okosságra tanítani. Hogy ne kelljen gondot fordítania a tündéri ajándék vigyázására, de mindig vele legyen, fogott egy acélszeget, és odaszegezte azt keresztjének talpára.
Telt, múlt az idő… Egyszer egy szép tavaszi napon Habókos koma cudarul megelégelte a megélhetésért való mindennapi gürcöt, no meg a hozzátartozó céltalan cipekedést, kiült hát a lócára háza kapujába, maga mellé támasztotta keresztjét, és fennhangon méltatlankodni kezdett;
– Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! Jaj, jaj, szegény fejemnek!
Szomszédja, Ung bátyó a fene nagy siránkozásra kidugta busa fejét a pitvarból.
– Mi a bajod, barátom, miért bégetsz oly keservesen, mint a farkasfogta berbécs?
– Éngem megátkoztak, az hétszentség! Enyém lett ebben a nyavalyás országban a legvacakabb, legnehezebb kereszt! Súlyos, akár egy malomkerék! Itt is nyom, ott is nyom! Majd' leszakad a vállam, annyira húz! Hej, miért ily keserves a sorsom?! Miért vagyok én ilyen nyomorult?! Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?!
– Hát csak ennyi a baj? – legyintett erre a szomszéd mosolyogva. – Ezen most biz' könnyen lehet segíteni!
Böngér úgy meghökkent eme hihetetlenül hangzó szavak hallatán, hogy egyszeriben abbahagyta a siránkozást, és még a száját is eltátotta, úgy, hogy majd' nyála csordult a nagy csodálkozásban. Alig bírta kibökni kérdését;
– Na, de hogyan, miképp?
– Nagyságos Fátum király századik születésnapja alkalmából holnap minden nagyobb városban hocinesze-cserebere vásár rendeztetik, ahol mindenki elcserélheti a keresztjét valaki mással. Itt is lesz, a szomszédban, Végzetváralján. Nem is hallottál róla?!
– Nem én!
– Pedig kidobolta a kisbíró.
– De ki akarná elcserélni a jó, könnyű nyűgét az enyémre, ami rossz is, nehéz is?
– Akad majd ott számos bolond, meglátod!
– Te is ott leszel?
Ung bátyó megrázta sűrű, deres üstökét, megpödörte kackiás bajuszát, rápaskolt fényesre simogatott keresztjének hosszabbik szárára, és ekképpen dünnyögött:
– Megszoktam már ezt a nyavalyást. Igaz, hogy nem könnyű, de… Én mégsem megyek!
Másnap már igencsak késő estére, majdhogynem éjszakára járt az idő, mikoron Böngér hazavergődött a vásárból. Ung szomszéd várta már nagyon, órák óta künn toporgott háza kapujában, hisz fenemód kíváncsi volt, hogy sikerült-e a habókos cimborának jobb keresztre szert tennie annál, mint amit eleddig kellett hordoznia.
– No, végre, hogy megjöttél! Már kezdtem aggódni, hogy útközben elragadott a Hétszőnyű Koponyányi Monyó, vagy épp maga Hollófernyiges nagyúr. Vagy tán tündérek állták el utad?
– Ne gúnyolódj, pajtás, nincs tréfára kedvem, fenemód fáradt vagyok – nyögdécselte Böngér elcsigázódottan.
– Mesélj, no, hogy ment az üzletelés?! Megérte felkerekedni?
– Hát nem volt ám egyszerű a dolog! Igen-igen sokat kellett csereberélnem. Már rám is sötétedett, mire ráakadtam erre a könnyű, jó fekvésű, kényelmes keresztecskére. Képzeld csak; számosan becsaptak, úgy ám! Egekig magasztalták portékájukat, aztán kiderült, hogy füllentettek. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor cseréltem! Volt olyan, ami igen-igen nyomta a nyakam. Volt, ami egyfolytában billegett ide-oda, majd' idegbajt kaptam végette. Volt, ami olyan szálkás volt, mint egy sündisznó. Volt, amelyik olyan büdös volt, egyfolytában forgott tőle a gyomrom. Volt, amelyik hangos nyikorgásával kergetett őrületbe. Szörnyű volt! Rettenetes holmikat raktak a nyakamba! Egészen kétségbe is estem már a végére. Cseréltem, meg beréltem, egyiket a másik után, rosszabbat rosszabbra, aztán azt meg még rosszabbra, mígnem végtére csak rám mosolygott aztán a szerencse! Leltem egy olyan fájintos keresztet, amelyik pihekönnyű is, pont jól fekszik a vállamra, nem rángat, nem inog, nem szaglik, nem szúrós, egyszóval tökéletes! Ennél jobbat nem kaphattam volna, szavamra!
– No, mifene! Ezt aztán nem gondoltam volna! – ráncolt homlokot Ung irigykedve. – Mutasd csak, had nézzem meg közelebbről azt a csuda holmit!
Habókos aggodalmaskodva nyújtotta át szerzeményét.
– Itt van, e! De vigyázz, baja ne essék, mert pont így jó, ahogyan van!
– Vigyázok, vigyázok!
Szomszéduram átvette és alaposan megmustrálta az alkalmatosságot, elébb elölről, aztán hátulról, majd jobbfelől, meg balfelől, végül felülről is, és aztán alulról is. Egyszer csak imígyen szólalt meg;
– Látom, azért volt rá gondod, hogy a híres-neves garasodat átalrakd az új koloncodra. Nem is vagy olyan habókos, mint mondják!
– Micsoda?! Ne ugrass, koma, mert kijövök a sodromból! – hőbörgött Böngér. – Volt is eszemben az a nyomorult érme! Alig vártam, hogy megszabadulhassak a régi keresztemtől, adtam Ilona-pénzestől, csak vigyék! Hagyj békén a rossz tréfáiddal!
– Pedig ennek is van egy garas a talpán… – motyogott Ung bátyó elébb értetlenkedő-tétován, majd mikoron belévágott a felismerés, hogy mi is történt valójában, éktelen nevetés hatalmasodott el rajta. – Böngér, hahaha, hát te legutoljára a saját régi keresztedet cserélted vissza magadnak, hahaha, és még csak észre sem vetted?!
Böngér dühösen közelebb lépett, hogy megnézze; miféle hetet-havat hord itt össze ostoba szomszédja, de a megborított kereszt aljára tekintvén legott megállt benne az ütő, és tüstént kiverte a víz is. A talpon valóban ott volt az érme! Az ő érméje! Kétség sem férhetett hozzá hogy az, ezer közül felismerte volna, hisz saját két kezével szegezte oda!
Így történt hát, hogy a messzi-messzi Sorsfölde egy kicsiny falucskájában Tündér Ilona ajándéka megmutatta; az emberfia addig érezi a maga keresztjét a legcudarabbnak, míg meg nem tapasztalta, hogy milyen lehet a másokét cipelni.
A történtek után Böngér többé soha nem panaszkodott, csak tette a dolgát, és egészen addig élt békés boldogságban, míg ki nem töltötte elrendeltetett idejét.
Aki mesém el nem hiszi, azt a lúdvérc majd elviszi!