„A szerencsétlenség az Isten hívása”, írja Novalis. Na mi aztán az életünk során kaptunk néhány behívót, de egyre sem reagáltunk. A süket fülek láttán aztán Isten emelte a téteket, egyre sűrűbben és egyre nyomatékosabban próbálta felhívni magára a figyelmet. Lehetett volna az utunk sokkal simább, gazdagabb, ha Ádám születésekor hegyezzük egy kicsit a hallószervünket.
Nagy örömmel és izgalommal vártuk első gyermekünket. Ebben semmi rendkívüli nincs, bár a filmeken a szülés előtt másfél perccel szokott a kismama eszébe jutni, hogy ő még tulajdonképpen nincs is felkészülve az anyaságra, vissza az egész. Az első bonyodalmak a névadás körül bontakoztak ki. Viszonylag egyszerűbb volt megegyezni abban, hogy mely neveket ne adjuk az új jövevénynek. Ezek közé tartozott a Balambér és a Leopold, ha jól emlékszem. De ettől a ponttól kezdve már nehéz volt bármilyen nevet illetően egyezségre jutni. A helyzet kuszaságát fokozta, hogy abban az időben még több olyan jövőbeli esemény volt, amit a kifürkészhetetlenség jótékony homálya burkolt, ilyen volt például az, hogy milyen nemű lesz a gyerek. Mára talán már csak a következő évi adótörvények ilyenek. Heteken át küzdöttünk egymással az általunk kívánatosnak talált nevekért, érveltünk, vitatkoztunk meg-megújuló lelkesedéssel. A világméretű háborúk fegyverszüneti tárgyalásai kultúráltabban, kevesebb feszültség mellett folynak és hamarabb is érnek véget, mint ahogy mi eljutottunk odáig, hogy megállapodtunk néhány fiú és lánynevet illetően, amelyek kölcsönösen úgy-ahogy elfogadhatók voltak a hadban álló felek részéről. Ezzel az egyezséggel persze még fényévekre voltunk attól, hogy neve legyen a gyereknek, már-már úgy látszott a keresztnévre keresztet vethetünk. Komolyan felmerült, hogy szakítunk a sok százados hagyománnyal, visszatérve a távolabbi múltban gyökerező gyakorlathoz, és csak egy név várja az újszülöttet. De szívünk mélyén meggyőződéses demokraták lévén, kreatív megoldásra jutottunk, amely nem nyújt jogtalan előnyt egyik fél számára sem, és a sors kezébe tettük a választás jogát. A megállapodás szentesítette neveket egy kalapba dobtuk, és húzással alakítottuk ki a végeredményt. A család érettebb tagjai részéről rengeteg kritika érte az általunk kreatívnak ítélt megoldást. – Hogy lehet egy ilyen fontos kérdéshez ennyire felelőtlen, henye módon hozzáállni? – hangzott a probléma központi kérdésfelvetése. Ha a terhesség áldott időszakának emelkedett légköre ellenére képesek voltunk ilyen dolgot kitalálni, akkor a felmenők szemében ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy nemzedékről-nemzedékre, egyre gyorsuló ütemben, és immár megállíthatatlanul silányodik nemzetünk. Nem lévén tudatában csökkent értékünknek, napsugaras egyetértésben nyugtáztuk, hogy a kihúzott név Ádám, ez volt ugyanis az egyetlen, amiben fenntartás nélkül egyetértettünk előzőleg is. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna cirkusz nélkül eleve ezt választani? Megfigyeltem már máskor is, ha úgy véljük, hogy nem elég bonyolult az életünk csak úgy magától, akkor nagy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy egy kicsit összekócoljuk.
A terhesség ideje viszonylag komplikációmentesen telt. Igazából csak az utolsó hetek várakozása viselte meg kissé az idegeinket. Magdi szertett volna már túllenni a dolgon, én is siettettem volna a napokat. Nagyon sok évnek kellett eltelnie addig, amíg rájöttem, hogy nem szabad siettetni semmit. Nem kell rohanni, mindennek megvan a maga ideje. A dolgok ott formálódnak a vén idő fazekas korongján, nem szabad addig onnan leemelni őket, amíg a maguk alakját el nem nyerték. Kapkodva nem lehet mestermunkát csinálni. Aki rohan, az mindig csak a jövőre függeszti szemét, közben nem ér rá körülnézni, nem figyel a lába elé. Ha átszáguldasz az életeden, összemosódik a táj, sok olyan ember, aki fontos volna neked, nem tud vagy nem akar ilyen iramban veled tartani, a nagyobb sebesség növeli a balesetveszélyt. Nem leszel képes közel engedni magadhoz az életet, sohasem tudod meg mit jelent a jelen, nem veszed észre szépségeit. Van egy angol bölcsesség: „a múlt történelem, a jövő titok, a jelen ajándék”. Angolul még átütőbb a mondás, mert a jelen és az ajándék szavak írott és hangalakja present, megegyezik.
……….
A ma este szent.
Összefogódzik a kint és a bent,
közelebb hajolva hallgatjuk a jelent,
jobban értjük egy néma perc mit jelent.
……….
A földi élőlények fennmaradása szempontjából kiemelkedő jelentőségű a fajok reprodukciója, új egyedek születése. Az ember is csak egy ezen élőlények sorában, még ha erről hajlamos is sokszor elfeledkezni. A demográfiai mutatókat figyelve az jól látszik, hogy a mi fajunk a szaporodás terén is kimagasló eredményekkel büszkélkedhet, bár ezek az eredmények eltérő földrajzi eloszlásban jelentkeznek. És már feltaláltuk a klónozást, reszkess föld!
Mi annakidején Magdival még a hagyományos módszerrel dolgoztunk a fajfenntertáson, aminek eredménye december 25-én mutatkozott meg. Jól kiszúrtunk Ádámmal, mivel egy napra esett a születés-, és névnapja, meg a Karácsony. Hatékony költségtakarékossági lépésnek mutatkozott, bár kevés tudatos elem volt benne részünkről. De az valahogy mégsem lehet véletlen, ha valakinek a színrelépése a kozmikus erők eme keresztútján történik. A fiam születése volt a legszebb karácsonyi ajándék az életemben. Ennek az ajándéknak színes csomagolópapírját mind a mai napig kíváncsian bontogatjuk, és ezt a ténykedést – ami egész életünkre szól – rengeteg kellemes és néhány kellemetlen meglepetés kísérte már.
Két nappal Karácsony előtt, késő este munkából jöttem haza. Kiszálltam a metróból. A tél szelíd arcát mutatta. Miközben házunk felé sétálva a téren mentem át, a táj olyan volt, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. Egy hajszállal több idill már giccses lett volna. De így lenyűgözött. Alig jártak az utcán, a szűz hóban csak az én lépéseim kanyarogtak, csend volt, a levegőben az ünnepi várakozás méltósága lebegett. Én az ünnep mellett, a mi különbejáratú, saját messiásunk eljövetelére is várakoztam. Mert „nem messiás-e minden újszülött” írja, mint tudjuk a költő találóan. Ilyesféle emelkedett gondolatokkal eltelve értem haza, és a leküzdhetetlen vágytól hajtva, hogy ebből az atmoszférából valamit juttassak Magdinak is, hetykén javasoltam, hogy menjünk le és sétáljunk egy nagyot a hóesésében. Az ajánlat megfogalmazásánál sajnálatosan szem elől tévesztettem azt a nyilvánvaló tényt, hogy hitvesem, mint egy búbos kemence úgy dagadozik a heverőn, és már a puszta létezés is igénybe veszi minden erejét. Miután ezt az általam figyelmen kívül hagyott összefüggést Magdi néhány jól összeválogatott, színes, képgazdag kifejezéssel megvilágította, a havas expedíció lekerült a családi napirendről. Helyette az utóbbi hónapok legkedveltebb időtöltésének hódoltunk, nevezetesen nőm pocakjára tettem a kezem, a fülem a domborulatra tapasztottam, és minden érzékemet felhasználva megpróbáltam nyomon követni alakulóban lévő utódom működését odabent a szűk helyen. Ez általában nem is volt nehéz, mert komoly sportteljesítményt produkálva hol itt, hol ott csoportosult ideiglenes belső otthonában, jelentékeny dudorokat képezve édesanyja hasfalán. Ezt a figyelemreméltó aktivitást tapasztalva, hamar arra a következtetésre jutottunk, hogy itt egy igen markáns életjeleket mutató önálló lénnyel van dolgunk, így kutya kötelességünk őt már most emberszámba venni. Ezért sokat énekeltünk neki, verset mondtunk, és egyáltalán próbáltunk úgy viselkedni, mintha már anyakönyvileg is nyilvántartott családtaggal volna dolgunk.
Nem könnyű egy gyereket emberszámba venni. Sok szülő megvalósítatlan álmainak valóra váltását várja csemetéjétől, ezért figyelmen kívül hagy mindent, amit a gyerek szeretne, és ennek rendeli alá a palánta egész további életét. Mindenki ismeri a szülőnek ezt a prototípusát, mégis kevesen vannak, akik magukban is felismerik. A legtöbb szülőben él egy kép arról, hogy milyen az a gyerek, aki beilleszthető a családi tradícióba, aki megfelel az ő ideális elvárásainak. Ezért aztán addig dolgozik ezen a projekten, az eszközökben nem nagyon válogatva, addig alakítgatja az utód külső-belső fazonját, amíg hátra nem dőlhet, „mert készen van a nagy mű igen”. Van azonban néhány baj ezzel a dologgal. Először is a legritkább esetben adatik meg a szorgos szülőnek, hogy a gyereke olyan legyen, amilyet ő akart. Az ilyen gondviselő egyébként sincs soha, semmivel megelégedve, miért pont a végeredmény lenne kedvére? Másodszor, rendszerint a gyerek fellázad, ez enyhébb formában a szülő-gyerek kapcsolat megromlásához vezet, súlyosabb esetben örök szakítás a vége. Megéri? Közben mivel a gyerek nem járhatja a saját útját, rengeteg lehetőséget elszalaszt, felesleges kitérőket tesz, szükségtelenül nehezebb lesz az élete. Ráadásul az esetek nagy részében – bár maga szenvedett a legtöbbet tőle, gyűlölte szülei módszereit – ő is tovább örökíti, mert öntudatlanul is beépült a minta, már nem tud más utat járni, mert nem ismer mást.
………..
Gyermekként még tudtál valamit,
de rajtad addig alakít
a szerepére bőszen készülő
szülő,
amíg elköveti az eredendő bakit,
és az álom-élet bámulójává vakít.
…………
A kórházi motyó már jó egy hete a szekrény aljában, egy kis bőröndben, összekészítve várta, hogy eljátszhassa kicsiny, de fontos epizód szerepét az utód születés misztériumában. A szereposztás egyébként a legapróbb részletig jól kidolgozva, szintén kész volt. Mindenkinek jutott valamilyen feladat az előadásban. A főszereplő természetesen Magdi volt, a pocakjában Ádámmal. Mindenki tudta mi a dolga, talán egyedül feleségem édesanyja sajnálta, hogy most nem az a folytatólagosan műsoron tartott darab megy, ahol ő van a középpontban. A startpisztoly december 24-én hajnalban dördült el. Humán műveltségemre támaszkodva örültem, hogy betartjuk az irodalmi művek, és filmek diktálta koreográfiát, ahol előírásszerűen hajnalban indulnak meg a fájások. Fél három tájban éppen az utóbbi hetek rendszeresen visszatérő rémálmát álmodtam rutinosan, amiben a történet szerint, hosszas bonyodalmak után megérkezünk a kórházba, ahol minden készen áll a szülésre, Magdi felfekszik az ágyra, amikor kiderül, hogy a nagy kapkodásban a szülnivaló gyereket otthon felejtettük. Minden esetben ez volt az a jelenet, amikor izzadságban fürödve felébredtem, és heves szívdobogásom alábbhagyta után boldogan, elernyedve állapítottam meg, hogy az egészet csak álmodtam. A vígjátéki sztori ezen a hajnalon új jelenettel színesedett a fejemben. A megmunkálandó utód bosszantó hiánya felett érzett elégedetlenségének az orvos úgy adta jelét, hogy mérgesen megrázta a vállam, aminek hatására felébredtem, és láttam, hogy Magdi hajol fölém, és ő is a vállamat rázogatja. – Azt hiszem megjöttek a fájások, lehet, hogy menni kéne – mondta kissé tétován. – Biztos vagy benne? – kérdeztem kicsit zavarodottan, még az álombeli incidens hatása alatt. – Biztos nem vagyok benne, mivel ez az első szülésem, – válaszolta indignálódva – de talán jobb lenne készülődni. – Rendben – jelentettem ki duzzadó tetterőt mímelve, biztatóan kaszáltam kettőt a levegőbe, és félvakon kikászálódtam az ágyból. Közben fogaim között félhangosan szűrve a szavakat, gyorsan átismételtem a teendőket, és azután sorra végre is hajtottam őket. A távbeszélő hálózat fejletlen volta miatt, saját telefonkészülékünk nem lévén, találnom kellett egy ép állapotban lévő nyilvános telefont a közelben. A környékbeli vandál ifjúság ösztönvilágának kiszámíthatatlan, vad burjánzásai határozták meg, hogy volt-e éppen használható. Ma, amikor a mobiltelefonok boldog világában, zavartalanul nyomjuk meg a zöld gombot készülékünkön még a mellékhelyiségek kies magányában is, zökkenőmentesen kapcsolódva be ezzel az élet lüktető vérkeringésébe, talán megmosolyogtató ez a jelenet, de akkor sajnos ez volt a komor valóság. Már itt elkönyveltem, hogy Ádám jó csillagzat alatt születik, mert találtam működő telefont, így sietve tárcsáztam szüleim számát. Apám neve is megtalálható volt a Szülés és vidéke című darab népes színlapján, rá hárult a feladat, hogy gyorsan és biztonságban elszállítson minket a kórházba. Mikor a kórház előtt kiszálltunk az autóból, még egyszer vizuálisan ellenőriztem, hogy nőm hozta-e magával a gyereket a hasában, mert szerettem volna elkerülni az álmomból már unalomig ismert kínos szülőszobai jelenetet. Minden rendbennlévőnek látszott. Magdival megfogtuk egymás kezét, és elindultunk a szülészet felé.
Abban az időben még ritkaságnak számítottak az apás szülések, csak néhány igen haladó szemléletű kórházban volt rá lehetőség. A mi kórházunk sajnos nem tartozott ezek közé. Mára már szerencsére ez is másképpen van, így egyre nő azoknak a férfiaknak a száma, akik saját szemükkel láthatják csemetéjük világrajövetelét, megtapasztalhatják azt, hogy az anyuka milyen hősies szenvedések árán ad új életet, ami hozzásegítheti őket ahhoz, hogy jobban becsüljék a női szerepet. Ha a nők látják férjeik szemében az elismerést, maguk is elhiszik majd, hogy nőnek lenni különleges, áldott feladat, és akkor talán majd nem akarnak férfiak lenni. Nem véletlen, hogy vannak férfiak és nők – az ellentétek világában ez mondhatni természetes – és az sem véletlen, hogy valaki férfinak vagy nőnek születik-e. Markánsan eltérő a két nem biológiája, más képességekkel, más társadalmi szerepkészlettel rendelkezünk, nem lehet hát összemosni a határokat. A földi világban mindannyiunknak megvan a maga feladata, létcélja, ebben nem kis szerepet játszik az, hogy milyen a nemünk. Mindenki, miközben ismerkedik saját nemi szerepével, természetes módon törekszik saját ellentétének a megélésére is, csakhogy ennek sikerrel kecsegtető, szokásos módja a párkapcsolat. A párunkban keressük azt, amit magunkban nem találunk. Zűrzavaros párkapcsolataink, lehangoló válási statisztikáink mögött nagyrészt az a téves feltételezés húzódik meg, hogy egyedül is képesek vagyunk két szerepet eljátszani, ezért vagy úgy hisszük, hogy nincs szükségünk a másik nemre hosszabb távon vagy olyan szupermen-szuperwomen képet rajzolunk magunk elé, akinek földi mása nem létezik. Mindkét stratégia kudarcra van ítélve.
A szülészet ajtajában a szigorú nővérke, maga mögött tudva a sziklaszilárd tradíciókat, heves mozdulattal megállított, és félreérthetetlenül jelezte, hogy ez női szakasz. Annak ellenére, hogy a szülészeti osztály létjogosultságához, a magamfajta jobb sorsra érdemes férfinak is van némi köze, megvert kutyaként távoztam. Magdi még hosszan kísért szemével, amíg a lépcsőfordulóban el nem tűntem. Tekintetéből láttam, hogy leendő anyai státusza ellenére el van anyátlanodva, jól jött volna neki még némi további lelki támogatás. Sebaj, gondoltam majd megkapja a nővérkétől és a szakszemélyzet többi tagjától. Hogy ez micsoda naiv feltételezés volt, a későbbi események tükrében ma már teljesen világos.
A dolog ott kezdődött, hogy Karácsony lévén, az osztály egyébként valószínűleg spártai fegyelmén jelentős méretű folytonossági hiányok látszottak képződni. Ennek jellemzésére talán legyen elég annyi, hogy az egyik ápoló könnyed baráti hangnemben megkért, hogy egy bizonyos mennyiségű szeszneműt hoznék be az intézménybe, hogy a munkatársak ennek kortyolgatása révén tehessenek kísérletet feledni a szomorú tényt, miszerint e jeles ünnepen otthonuktól és szeretteiktől távol kell múlatniuk az időt. És amennyiben az akciónak a pénzügyi hátterét is biztosítani tudnám, akkor ennek jótéteményei a gyógyhely falain belül rekedt hozzátartozómra háramlanának. Ennél a pontnál biztatóan kacsintott.
A másik nyugtalanító jel akkor ötlött a szemembe, amikor sikerült munka közben meglesnem a kórház egy büszke tisztasági alkalmazottját. A takarítónő a kórtermek állagának szinten tartása során szeszélyes mozdulatokkal lóbálta tevékenysége egyik fő jelképét a felmosórongyot, ami szemmel szinte követhetetlen utat írt le az ágyak bonyolult szövevényében, gyanús levet fröcskölve szanaszét. Közben a hivatástudat komor fensége lengte be a termeket. A takarítás e felkent papnőjének működési területén minden egyéb irányú tevékenység megállt, mindenki riadtan ágyába menekült, még orvos sem mert mutatkozni, a kacagás elhalt a levegőben. A betegek szinte összes életjelensége a minimális értékre zuhant, még az aktuális világrajövetelek menetében is átmeneti pauza lépett fel. Kurázsi mama öntudtánál és jellemszilárdságánál csak az a nagyvonalúság öltött nagyobb méreteket, amellyel a piszok elleni harcba vetette magát. A pormacskák, véres vatták, ismeretlen eredetű foltok elleni küzdelem során nagyfokú könyörületet tanúsított az ellenséggel szemben, rendszerint megkegyelmezve nekik. Így hősnőnknek sikerült elérnie, hogy személyiségének elismertsége, és a szülészeti osztály elkoszosodásának foka egyaránt magas szinten álljon. A teljes képhez mindenki illessze még hozzá azt az információt, hogy az osztályon a takarítónők kisded brigádját még néhány hasonló kőkemény karakter alkotta.
További nehézség volt, hogy karácsonyi szabadságok ideje lévén, fogadott orvosunk ez idő tájt, sí tudását csiszolgatta valamerre az ausztriai Alpok havas lejtőin. Pedig az orvostudomány e speciális területének jeles képviselőjét, csak nagy protekció árán sikerült beszerezni, anyám révén. Magdi a szerint szeretett volna orvost választani, hogy ki szimpatikus neki, kire tudja magát, és a kisbabát fenntartás nélkül rábízni. Úgy vélte a kitüntető lehetőség, hogy valaki egy kismama lábai között matathasson, a szakdiploma mellett, a bizalmi viszony egy minimális szintű meglétére is kell, hogy támaszkodjon. Anyám az egészségügyben eltöltött évtizedei alapján máshonnan közelítette a kérdést. Egy orvosi berkekben elismert tudású szülészt keresett, és elintézte, hogy az említett szaktekintély ellenőrzése és irányítása alatt bonyolódjon a megtermékenyülést követő összes fázis. Ebben a koncepcióban nemigen volt tere annak, hogy milyen a lelki kapcsolat orvos és betege között, a fent említett intézményi állapotok, illetőleg a naptár állása meg végleg kimaradt a gondosan kimunkált stratégiából. Utólag főleg ezekben a tényezőkben látjuk a később történtek okait.