Mikor is tettem meg ezt az első lépést? Nehéz megmondani. Arra máig élesen emlékszem, hogy 1999. január tizedike körül egyik este, bekukkantottam Dani fiam szobájába ellenőrizendő, hogy minden rendben van-e. Buzgó másodikos általános iskolai tanuló lévén ő már rég aludt, mivel másnap iskolába kellett mennie. Virtuóz módon volt képes belegabalyodni takarójába, nehézség nélkül tekerte nyakára vagy rúgta egy egészséges mozdulattal a földre, így alkalmi ellenőrzéseket kellett beiktatni, hogy álma nyugodt legyen. A rutin ellenőrzés közben olyat tapasztaltam, aminek létezéséről addig nem tudtam vagy csak nem akartam tudomást venni. Amint beléptem a szobába, úgy éreztem, mintha a mélyhűtő ajtaját nyitottam volna ki. Dermesztő áramlat rohant egy pillanat alatt a testemben szerteszét a csontjaim mentén. Rögtön a fűtőtesthez mentem, hogy ellenőrizzem nem a fűtéssel van-e valami probléma. A radiátor fém bordái ontották a meleget. Nem értettem. Az ablak nincs nyitva, huzat nincs. Csak nem vagyok beteg? Influenzás időszakban vagyunk, lehet, hogy nem sikerült megúsznom? Engem egyébként is mindig nagyon könnyen ledöntött a lábamról mindenféle megfázás, torok és mandulagyulladás, esetleg egy – egy kifejlett tüdőgyulladás. Nem, beteg az nem vagyok. De akkor mitől vacog a fogam, mitől ez a makacs, jéghideg bénultság? Több racionális érv nem lévén kéznél, elkezdtem befelé figyelni. Mit érzek valójában, mi van a terpeszkedő zúzmara mögött? Nem ment könnyen. Nem szoktam én ilyeneket csinálni. Valami vagy van, vagy nincs. Ha látom van, ha nem látom nincs. Ami tapintható, ami a hétköznapi tapasztalatokkal magyarázható, ami beleillik a jól kidolgozott és eddig olajozottan működő sémákba, az valóságos. Mit kezdjek holmi sejtelmekkel, érzésekkel. Ráadásul, még ha meg is fejtem, hogy mit érzek, honnan tudjam, hogy mit jelent? Azt mindenesetre tudtam, – nem tudom honnan, de tudtam – hogy ez valami nem rendes dolog, semmi jót nem ígér. Ezen a ponton bele is fáradtam a szellemi, érzelmi munkába és úgy döntöttem inkább lefekszem. Intenzív élmény volt, de annyira azért nem, mert amint kiléptem Dani szobájából már el is felejtettem. Magdinak, a feleségemnek sem említettem. Ő egyébként az utóbbi időben gyakran bújt a gyerekhez az ágyba. Ahogy mondta, megvigasztalja a testi közelsége, erőt ad neki, feltölti. Ezt azért a kemény fejemmel még én is el tudtam képzelni, sőt magam is többször tapasztaltam, amikor a még kicsi Daninak esténként meséltem vagy a hintaszékben együtt nagyokat hintázva, az ölemben ülve közösen mondtuk a verseket. Mindig valami megmagyarázhatatlan, jótékony, megnyugtató hatást gyakorolt a környezetére. Vele nem lehetett veszekedni, rá nem lehetett haragudni, róla, nélküle nem lehetett dönteni még akkor sem, amikor még beszélni is alig tudott. Mikor született, már nem voltunk a klasszikus értelemben vett fiatal szülők. Közelebb voltunk egy hajszállal a negyvenhez, mint a harminchoz. Ádám, az első fiunk már 11 éves volt, de úgy gondoltuk neki is jót tesz, ha nem marad egyke, meg mi is fiatalodunk egy kicsit, ha csecsemő van a családban. Dani már elmúlt csaknem három éves, amikor rájöttünk, hogy soha nem sír. Megszúrta a tüske az ujját nem sírt, megcsípte a méhecske nem sírt. Valamit szeretett volna elérni, nem sírt érte. Ha lelki fájdalma volt, csendben ült, nem szólt, nem tett szemrehányást, nem akart kicsikarni figyelmet, nem koldult erőszakosan szeretetet. Belenéztünk a szemébe és Magdinak meg nekem is mindig az volt az érzésünk, hogy valamit üzen ez a szénfekete szempár, valamit ki kéne tudnunk olvasni belőle, a mélyén ott van a bajainkra a megoldás. Mindig azt hisszük, hogy az igazi kincset, az igazán fontos válaszokat valahol messze, a titokzatos idegenben találjuk meg. Meg vagyunk róla győződve, hogy szürke környezetünk, a kopott hétköznapok némák, szükségtelen őket faggatni, mindent tudunk róluk. Pedig minden kincs, amire szükségünk van, Itt van, nem ott. – De mit tudhat egy néhány éves gyerek? – hessegettem el az egészségtelen gondolatokat. A szülőnek a dolga a gyereket tanítani, felnevelni, fegyelmezni, embert faragni belőle, nem fordítva.
A következő napok úgy teltek, mint az őket megelőző sok száz. Fontosnak látszó dolgok történtek: átszervezés a munkahelyen, új főnökök, új feladatok, létszámleépítés. Vizsgák az egyetemen, Ádám érettségi előtt, kocsit kell cserélni. Eltelt egy bő hét. Dani minden nap egyre fáradtabban jött haza az iskolából, elaludt a nappaliban kora délután, nem akart kung-fu edzésre menni. Egyre kevesebb érdeklődést mutatott a környezete iránt, egyre átlátszóbb lett. Nem nagyon akart enni sem, pedig azt hittük annál kevesebbet táplálkozni, mint amennyit általában szokott, már képtelenség. Úgy éreztem magam, mint őseim a mindig aktuális utolsó békeévben. Még minden viszonylag rendben, a világunkban eligazodunk, a csapdákat rutinosan kerülgetjük. Még itt-ott a nap is süt, de valami már lapul az árnyékban, valami kitartóan kúszik a falak mentén egyre közelebb, ha nagy a csend még halk lélegzését is meg lehet hallani.
2 hozzászólás
És mi lett a vége ennek? Úgy értem: mi lett a fiaddal?
Ha lesz hozzá türelmed, akkor elolvashatod itt a Napviág fényénél, mert részletekben felteszem a regényt, amit erről írtam.