Hajnali rettegés

„Mennyi az idő? – tapogatott Ida sötétben a telefonja után. – 4.50. És vasárnap. Jajj! Aludni akarok! Egyáltalán mi a fenéért ébredtem fel?”
Néhány pillanatnyi kábaság után rádöbbent, hogy szomjúság és fejfájás gyötri az esti dorbézolás után. Kikászálódott az ágyból és kiment a konyhába egy pohár vízért. Nem akarta felkapcsolni a lámpát. Bántotta volna szemét az éles, hideg fény. Inkább félvakon, az utcáról beszűrődő tompa világításban tapogatózva kereste elő táskájából a fájdalomcsillapítót. Bevett egy tablettát, majd visszabújt a meleg takaró alá. Becsukta szemét. Ahogy tompult a fájdalom, úgy tompultak érzékei is. Elaludt. Alig néhány perc jótékony pihenés után azonban újra felriadt.
„Mi ez a hang? Valaki kaparászik! – az ijedtségtől kitágult pupillával kereste, honnan jöhet a zaj. – Be akarnak törni! Én meg egyedül vagyok itthon! Jézusmáriám! Mi a francot csináljak?” Gyorsan kiugrott az ágyból, magára kapta köntösét, kiosont a konyhába. Benyúlt a fiókba, és reszkető kézzel markolva csendesen kiemelte a húsklopfolót. A kaparászás mindeközben folyamatosan hallatszott. Odalopakodott a bejárati ajtóhoz. Elfordította a kukucskáló-rést takaró lemezkét, szemét rátapasztotta a lukra. „Nincs itt senki.” Reszkető kézzel a hajába túrt. Lehajolt, felemelte a postaláda ajtaját, oda is bekémlelt. „Senki!” A kaparászás azonban egy pillanatra sem maradt abba! „Az ablak! Akkor biztos ott akar rám törni! Jézusom!” A hűvös lakásban megborzongott az ideges verítéktől átnedvesedett, testére tapadt trikójában.
Visszasietett a szobába. Az ajtóban megállt egy pillanatra. Összegyűjtötte maradék bátorságát. „Ha ezt túlélem, igent mondok Józsinak! Csak ne kelljen még egy éjszakát egyedül töltenem az üres lakásban!” – fohászkodott magában. Lábujjhegyen odament az ablakhoz, leguggolt, majd óvatosan megmozdította a sötétítőfüggönyt.
– ÁÁÁÁááááááááááááá! – hasított Ida éles sikolya a hajnal békés csendjébe.
A párkányon turbékoló galambok ijedt szárnycsattogásokkal menekültek a környező fák ágaira.