Hajnali tütyörgések – Felkelések

Forgolódom az ágyamban, mert az ágyban azt is lehet, nem csak aludni. Hajnalban pedig jobb volna. Akkor jobban esik. Esik? Úgy hallom, mintha. Bár a jobb fülem már nem a régi. Illetve mégis. Hatvannégyes kiadás. Viszont a bal is annyi, mégis jobban hallok vele. Az orvostudomány még nem tart ott, hogy megállapítsa, mióta nem hallok jól a jobb fülemre. Pedig érdekes volna tudni az évszámot. Az mégsem járja, hogy a bal legyen a jobbik!

Nem vagyok például balkezes sem, de sok mindent azzal csinálok. A feleségem szerint teljesen mindegy, melyik kézzel csinálom, az eredmény ugyanaz. Biztosan összebeszéltek a főnökömmel, mert szerinte is mindegy. Feltűnő, hogy mennyi mindenben ugyanazt várják el tőlem. Például, mindegyik azt szeretné, ha minél többet tartózkodnék a közelében. És abban is, hogy sokkal több pénzt keressek. Nekik. Tulajdonképpen meg is tenném, de azt sosem árulják el, merre keressem? Így pedig nem könnyű a dolgom. Nem csoda, ha estére nagyon elfáradok.

Minden este úgy alszom el, hogy nem tudom, reggel felébredek-e? Nem baj, ha nem. A legrosszabb esetben délig mindig sikerül. És ez a fő. Olyankor már az ebéd is, tehát még időben vagyok. Érdekes kifejezés. Mindig időben vagyunk, hiszen az idő örök. Akkor nem értem a sok rohanást. Én például busz után nem rohanok soha. Minek? Nincs bérletem. Gyalog járok mindenhová. Ahová nem, oda meg el sem megyek. Az embernek akkora élettere van, amekkorát segítség nélkül be tud járni, mert ha segítség kell, akkor az már közös tér. Minél többen vagyunk a téren, annál kevesebb a hely. A közös lónak azonban nem a hátán van a négy lába, mégis romlandó a túró. Különben, ki látott már olyan lovasszobrot, ahol ketten ülnek egy lovon? Döntöttem! Így félálomban elhatároztam. Megírom életem nagy regényét, csak valami divatos cím kellene. Olyan árukapcsolásos, az nagyon megy, mint például, sör és lengőteke. Vagy, szőlő és kasza. Esetleg, póker és csirkefarhát. Meg van! Madzag és méz lesz a címe! Azt mindig beveszik. Illetve meg.

Látszik, hogy kipihent vagyok, de akkor miért nem tudok teljesen felébredni? Miért csak félig? Ismét a tudomány segíthet csak ebben a helyzetben. Adva vagyok én itt az ágyon. Testhelyzetem vízszintes. Brrr. Máris rosszul kezdődik. Utálom a vizet. Iszonyom van. De ez egy hosszú klórtörténet. Majd máskor. Most fontosabb, hogy felkeljek az ágyból. Ahhoz, hogy elmozdítsunk egy tömeget, erőt kell befektetni, vagyis munkát kell végezni. De kérem! Most? Még nem kezdődött el a műszakom! Na, mindegy. Lássuk azt a munkát. Úgysem lesz jó, mert jó munkát még nem találtak ki. Meg kell határozni egy szöget, amennyivel el szeretnénk mozdítani a vízszintest egy adott pont körül. Szerintem, a szöget már előzőleg be kellett volna tenni az ágyba, és akkor nemhogy a felkelés lett volna biztosítva, de a lefekvés is elmarad.

Erről jut eszembe, este láttam egy filmet a felkelésről. Az udvaronc odahajol az alvó királyhoz és azt mondja: „Felséges úr! A parasztok felkeltek!” Mire a király morogva: „A parasztok minden reggel felkelnek!” Erre az udvaronc: „Akkor helyesbítek. A parasztok fellázadtak!” Ennyit a módosításokról. Azaz a helyesbítésekről.

Én nem lázadok. Itt az ágyban nem. Nem merek, mert nem vagyok egyedül. Na, tessék! Folyton elkalandozik a gondolatom. Ha így folytatom, sosem fogok a tudomány segítségével felébredni. Azért megtaláltam a végkövetkeztetést. A felkeléshez erő kell. Módosítok. A felébredéshez erő kell. Én azonban gyűlölöm az erőszakot, tehát humanitárius érzések vezérelnek, amikor nyugton maradok, nem pedig a lustaság. Azt hiszem, ezt a magyarázatomat a főnökömnek is el kell fogadnia, amikor esetleg elkések a reggeli műszakból. Sőt! Ha már összebeszéltek, akkor a feleségemnek is be kell látnia, emberszeretetem bizonyítéka az én visszaalvásom.