A férfi pár percre magához tért, és kíváncsian nézett maga körül, már amennyire tudott. Súlyos kőnek érezte a fejét. Különálló, idegen tárgy volt, de a legparányibb mozdulatra is ezerrel küldte a fájdalom jelzéseit. A fej tulajdonosa fehér vaságyban feküdt, és amennyire meg tudta ítélni, mindössze egy lepedővel takarták le. Még így is melege volt. Akkor még nem haltam meg, állapította meg Dénes tárgyilagosan. Nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy. Már eddig is nagyon sokszor éltem és meghaltam, eggyel több vagy kevesebb, igazán lényegtelen. Csak azt nem értem, hogyan kerültem ide, már amennyiben tényleg élek, ami kétséges. Az utolsó hír az volt rólam, hogy egyedül vagyok otthon. Ajtó bezárva, kulcs a zárban felejtve. Feltörték az ajtót? Ki és miért? Hála Istennek, a rokonaim legnagyobb részével már a nagyanyám összeveszett, a többiek szép lassan elmaradoztak, amint felfogták, hogy nem hiányzanak – az egyik nagybátyám nagyon kitartóan zaklatott, azt hiszem, meg akart téríteni, meg volt győződve arról, hogy nincs szebb, mint a családi élet, fészekmeleg: egymás hegyén-hátán sok ember, visítozó, hisztis gyerek, az asztal közepén hatalmas kondérban a tökfőzelék. Miért kellene nekem is ebben a meghitt közutálatban élnek? Csak azért, mert az apám testvére akkor boldog, ha mindenki ügyeibe beleszólhat, és ő sem teheti soha azt, amit ő szeretne?
Vagy már nem is szeretne semmit, megszokta, hogy helyette mások döntenek, ő osztja az észt mások helyett?
Kálmán bácsi, és a felesége, az örökké sütő-főző, kínálgató Bori néni, egy patikus lánya, annak idején, vidéken ez még rangot jelentett, mi is volt a neve? O… Os… Osgyáni, igen, Osgyáni V… nem, biztos, hogy nem vívőr, valami más,
Itt Dénes visszamerült a mélységes, jótékony sötétségbe, ahol a bezárt ajtók nem jelentenek akadályokat, és a régen elhalt patikusok nem tolakodnak a gondolatok közé. Ebben a birodalomban ismeretlen a magas láz vagy a vírusos izületi gyulladás. Dénes könnyű volt, mint a lepke. Egy csodálatosan szép ligetben sétált, idegenszerű fák és virágok között. A folyót nem látta, de tudta, hogy ott van; feketén hömpölyög kelet felé, hogy mielőbb találkozzon szőke nővérével. Milyen szép ez a kép, gondolta Dénes, mert már látta is: éles szögben találkozik a két folyó, a szöget magas vár vigyázza, pincéjében egy régi fa, mélyen a föld alatt, alig több, mint egy csonk, de él, zsenge ágakat hajt az örök sötétségben. Valamiről nagyon híres ez a fa, vagy csak az lesz, majd egyszer, néhány ezer év múlva, de én most nem mehetek oda, nincs időm. Nagyon messziről hangzott a fuvolaszó, de ez most nem számít. Gyorsan fölvettem az ünnepi ruhámat, izgatottan válogattam az ékszereim között. A hosszú gyöngysort, azt feltétlenül! Aztán a karperecek, a csuklómtól kezdve föl a vállamig! Színarany mindegyik, kagyló csak egy van köztük, olcsó és a lehető legegyszerűbb, de ez nekem nagyon sokat jelent, mert tőle kaptam. Nem kaptam, dehogy! Az ölembe dobta csak, játékosan; lehet, hogy vissza kellett volna hajítanom, de akkor megszólaltak a papagájok, makogni kezdett a vén majom: ez volt a jel. Menekültünk, hogy meg ne találjon, ne is lásson minket; nagyon féltünk, és a mi kedvünkért még ő is úgy tett, mint aki retteg. Sokáig szaladtunk, és végül nálam maradt ez a karperec. Több ez, mint ajándék, a világ legnagyobb kincse, mert az övé volt.
A tisztáson már táncoltak a lányok, talán egy tucatnyian. Csak a tenyerükkel verték a ritmust. Engem is hívtak: Ne szomorkodj ott magányosan! – De én meg sem mozdultam. Hogy mehetnék közéjük, férfi vagyok és idegen. Vagy mégsem? Egészen fiatal voltam, legföljebb nyolc éves, gyönyörű selyemruhában, masnisan, fodrosan. Szunitá, most ez a nevem. Ezek a lányok a barátnőim, minden nap együtt szoktunk játszani. De nem megyek mégsem, nem táncolok, minek, ha ő nincs közöttük? Becsapott minket? Nem ez lenne az első eset…
Közben egészen besötétedett, nem lehetett mást látni, mint a teliholdat az égen, mást hallani, mint a lányok csengő nevetését. Mit keresek én itt? Haza is mehetnék, ha úgysem táncolok. De elfelejtettem azt, hogy hol lakom. Nem tudom, merre induljak el. Meg kellene kérdeznem valakit. Talán ezt a kedves nénit, aki egy joghurttal teli edényt cipel. Meg tudnád mondani, prije..?
Magához tért, suttogta az ápolónő. Milyen szerencse, most már biztos, hogy életben marad. – Aztán lehajolt hozzám, és megsimogatta az arcomat, gyengéden, mint egykor az anyám. – Így ni, és most szépen felülünk, és megesszük ezt a jó kis papit. Persze hogy gyenge, már negyedik napja nem eszik semmit. Nyissa ki a száját, á. Egy kanállal a főorvos úrnak…
Ez Mara nővér, aki hajdan apáca volt, és úgy bánik a betegekkel, mintha kisbaba lenne mindegyik.
Nővérke, súgtam izgatottan, most már egészen biztos, hogy odaát voltam. Láttam az erdőt, a lányokat, akik olyanok voltak, mint a virágok, a virágokat, akik a lányok szájával mosolyogtak. Hallottam a fuvolaszót is, csak őt magát nem láttam. Mit jelent ez?
Mara nővér most a hajamat simogatta meg. Nyugodjon meg. Nem történt semmi. Holnapra már kutya baja sem lesz. No akkor igyunk egy kis vizecskét.
Később hallottam, hogy elmondta az osztályos orvosnak: Ketteskének még mindig magas a láza, furcsa dolgokat hallucinál.
Belém döftek egy injekciót, és megint aludni hagytak. Ez nagyon jó, nincs sem vizecske, sem tejbepapi. Ha azt akarják, hogy megerősödjek, akkor minek adnak bébiételt? Bárcsak lemehetnék a büfébe. A büfé elképzelhetetlenül messze van, a földszinten, és az én bal lábam annyira megdagadt, hogy azt kell hinnem, nem is izületi gyulladás ez, hanem elefantiázis. Forró, vörös és kemény, persze hogy fáj és lüktet. Naponta többször is jegelik, de az semmit sem ér. Talán az a hideg forrása, a domb tövében. Remeték ülnek a forrás körül, és egy különös tárgyat imádnak. Innen nem látom jól, mi az. Fémből van, mert megcsillan rajta a napfény. Nem túl nagy, legföljebb egy könyöknyi. Mindegy, nem fontos, mi az. Mi közönséges emberek soha nem fogjuk megérteni a remeték szertartásait.
Mindent el kell mondanom. Pazarlom a szavakat, nem fogynak el soha. Ha úgy tetszik, meg is ismételhetem. Az idős bölcs türelmesen meghallgat. Teheti, ő már megértette, hogy az idő örök. Fehér virágokat ajánlottam neki; a koszorút úgy viseli a nyakában, mintha nagyon súlyos lenne. Még hallgatna szívesen, de már megérkezett a repülő szekér. Égi tündérek ülnek a bakon vagy a kormánykeréknél, nem tudom, minek nevezzem. Nincs rájuk szükség, mert a vimánát a gondolat irányítja. A bölcs már ott ül a tündérek között. Még utoljára meg akar áldani, a fejemre akarja tenni a kezét. A vimána lassan felemelkedik, én pedig érzem, hogy egyre hosszabbra nyúlok, el akarom érni az áldó kezét. Nem sikerül, már messze repül a mennyei jármű. Tanácstalanul állok a földön, a legmagasabb fánál is magasabb vagyok. Milyen furcsa innen felülről az erdő! Mindenütt csak az összezáruló lombkoronák. Odalenn megannyi hangya: hegyek, remeték, vadállatok.
Mit árthat nekem egy oroszlán? Vagy akár az egész udvartartása, medvék, sakálok, antilop?
Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Ezt a hangot megismerem. Ezer közül. A főorvos, és ez a nagyvizit.
A legfeleslegesebb az egész kórház életében. Tappancs élvezi, hogy ennyien veszik körül. Lesik a szavait. Most, most fogja kimondani a megváltó szót, amely megsemmisíti vagy a helyére teszi a világot. Mara nővér szálegyenesen áll, csak az ajkai mozognak. Biztosan imádkozik. Rejtély, hogy miért vagy kiért. Valószínűleg önmagáért, hiszen mindenkinek önmaga a legfontosabb. Édesjézus, adj nekem erőt, hogy el tudjam viselni ezt a sok barmot itt körülöttem. Hadd csodáljon mindenki, amiért ilyen vagyok, keresztényien alázatos. Mucika kissé zilált, és lerí róla, hogy unja az egészet. Talán egy orvossal hancúrozott. Vagy a műtősfiúval. A többieket nem ismerem. Az egyik nagy arc a főorvoshoz hajol, és valamit suttog. Tappancs bólogat. Nemcsak a fejével, mint mások. Az egész teste egyetlen bólogatás a fejétől a tappancsokig. És most rám néz, leereszkedik hozzám, egy kellemetlen izületi gyulladáshoz, egy dagadt bal lábhoz, egy… Megszólal:
Igen, sokszor előfordul. Úgy nevezik, halálközeli élmény. Ne ijedjen meg, csak egy kis zavar az agy oxigénellátásában. El fog múlni.
De már mennek is tovább. A nagyvizit vonul.
Valaki elárult engem! Ki lehetett ez az Ephialtész, ez az áruló? Mara nővér? Semmi esetre sem. Úgysem veszik komolyan, hiszen apáca volt. Mucika? Ugyan, Mucikát soha nem tiszteltem meg a bizalmammal. Elhozta a kacsát, ha kértem; nem túl gyorsan, de hozta. Végül is, csak magával tol ki, ha megfoszt engem a kacsa előnyeitől. Nincs semmi kétség, az osztályos orvos. Sohasem tudtam elviselni a hitlerbajuszt. Nem lehet rendes ember, aki ilyet visel. Ez egy önkényuralmi jelkép. Be kellene tiltani. Elvégezte az egyetemet. Na és? Akkor már mindent szabad?
Meg kell ölnöm. Én vagyok a kiválasztott. Góraknáth nekem adta a kétélű kardot. Nem is kell beszennyeznem a kezemet a vérrel. Elég, ha ezt mondom ennek a kardnak: Góraknáth nevében, Eklinga nevében, Taksaka kígyó és Bhavani nevében, ölj!
Góraknáthot mindenki csak úgy ismeri, mint híres jógit. Egyszer a Kavéri partján látott egy gyászoló tehéncsordát. Pásztorukat siratták az állatok, aki váratlanul meghalt. Góraknáth megsajnálta az állatokat. Fizikai testét egy fa odvában hagyta, és belépett a pásztor testébe. A tehenek boldogan nyalogatták. Egy idő után vissza akarta venni a régi porhüvelyét, de az odú üres volt. Rájött, hogy Siva tüntette el. Igen, ez is Góraknáth, jógi és csodatevő. De sokkal több annál: ő formálja a sorsomat. Kardja a sziklát is keresztülvágja.
De elmondjam valóban? Éppen egy csónakban ültem, körülöttem a végtelenül nyugodt tenger, kék, mint… nem mint az ég, ez olyan közönséges. Kék, mint a rézgálic? Nem jó. A rézgáliccal egyetlen szó sem rímel. Ha végezni akarok ezzel a hitlerbajuszossal, akkor el kell mennem innen; én pedig inkább itt maradnék. Szép itt, az óceán és semmi más; a kontinensek már régen elmerültek. Az orvosok árulása, az írástudók árulása, kit érdekel. Miért mindig azt szidjuk, aki árul? A vásárló legalább annyira hibás. Mindig együtt vannak. Mint az érem két oldala.
Aztán eldöntöttem, hogy mégsem csónakázom tovább; meg kell mondanom a véleményemet egypár dologról a világnak. És ha levágják a lábamat, akkor is. Amíg a számat is el nem veszik. Persze tudom, hogy hiába próbálkozom. Leállítanak. Ha más nem, hát Mara nővér. Vizecske és tejbepapi.
Egy ukrán asszony a szomszédom, neki tűnt fel, hogy a lakásomban napok óta csend van. Kihívta a rendőrséget, a mentőket, a tűzoltóságot; én azt sem tudom, hogy ilyenkor kit szokás kihívni. Valószínűleg a lakatost. A nevét sem tudom ennek az ukrán asszonynak. És most megmentette az életemet. Melyiket? A mostanit. Valamiért el kell hinnem, hogy ez a mostani sokkal fontosabb, mint az összes többi, ami eddig volt, vagy lesz is, ha nincs szerencsém.
Az orvosok nem értenek ehhez. Még Tappancs sem. Ezek nem halálközeli élmények, hanem sima hallucinációk.
Hanem a hitlerbajuszos mégis meghalt, leesett a lépcsőn. Gyanús körülmények között. Engem nem fognak kihallgatni, mert én ágyhoz kötött beteg vagyok. Haha! Az árulás zsoldja a halál.
6 hozzászólás
Nagyon jól sikerült, tetszik!
grat:pdw.
saját élmények, így könnyű
Kedves Müszélia!
Megint egy kegyetlenül jó, erőteljes alkotás tőled! Hogy fikció lenne? Sajnos nem hiszem! Nagyon át tudtam érezni minden sorát! Igazán jó írás!
Judit
bizony nem fikció. és holnapn megint kórház, úgyhogy folytatni is tudom. :o)
Jól sikerült az írásod. Nem lepett meg mikor láttam lejjebb hogy saját élmény ihlette.
legalább valami haszna legyen a magas láznak