Halálos játék

– Harcolj kölyök! – üvöltötte Daevus, miközben hálóját ellenfele felé hajította.
– Dehát miért? – nyöszörgött a fiú.
– Az életedért.
A tömeg őrjöngött. Daevus fellökte ellenfelét, és feltartott szigonnyal a nézőkre pillantott. Hüvelykujjukkal lefelé mutogattak, közben néhányan be is ordították:
– Öld meg!
Daevus lehunyta a szemeit, sóhajtva megcsóválta a fejét, majd ledöfte a földönfekvőt. Nem szeretett ölni, de kénytelen volt.
Szolgaként került a gladiátorok közé, talán egy éve. Már számtalan társát megölte, köztük barátokat és ellenségeket egyaránt. De az emberi érzések nem vesztek ki belőle, ugyanúgy sajnált minden újabb halottat, akinek életét ő oltotta ki. De a tömeg örült. Nekik tetszett.
Ellenfelébe tüzes vasat döftek, hogy véletlenül se maradjon életben, majd kivonszolták a "halál kapuján", Daevust pedig katonák kísérték vissza a kaszárnyába.
– Daevus – bólintott felé cellatársa.
– Ridamus.
– Ismét te győztél? – sóhajtotta Ridamus. – Már lassan meg sem lepődöm.
– Szegény még csak kölyök volt… De ahogy látom, te is győztesen kerültél ki a mai csatáidból.
– Daevus, hamarosan letelik a három évem, amit gladiátorként kell szolgálnom, aztán szabadulok. Tolvajként kerültem ide, és győztesként megyek el. Viszont te magadra maradsz, míg valaki más nem kerül melléd. Kérlek, harcolj vitézül akkor is, és ha úgy érzed, már elfogyott az erőd, gondolj arra, hogy én rád fogadtam, úgyhogy miattad el ne veszítsem a pénzem!
Daevus szomorúan bólintott. Másra már nem is volt ideje, mert behívták őket a nagy terembe, hogy elfogyasszák szegényes vacsorájukat. Falatozás közben, a földön ülve, néhányan a napi viadalokról és elvesztett barátaikról beszélgettek. Miután végeztek kásájukkal, visszaindultak celláikba, hogy kipihenjék a fáradalmakat, és másnap ismét frissen tudjanak gyakorolni, vagy küzdeni.
Még kora hajnal volt, mikor kivágódott a cella ajtaja.
– Hé, ti! Melyikőtök Ridamus? – lépett be egy férfi. Ridamus feltápászkodott.
– Én vagyok – motyogta.
– Gyere velem, letelt a három éved, szabad vagy.
Ridamus hirtelen felpattant, és győzedelmes kiáltást hallatott. Megcsinálta, végre szabad! Intett barátjának, majd kisétált az ajtón, ki a szabadba, ahol újrakezdhette életét, és újra élhetett. Daevus szomorúan nézett utána.
– Ég veled, drága barátom…

Fontos nap jött el. A császár érkezett az amfiteátrumba, hogy megtekintse a gladiátor játékokat. A lanista fontoskodva járkált a gladiátorai között.
– A mai napon mindenki-mindenki ellen alapon fogtok küzdeni! – jelentette ki. – Persze először párokban harcoltok, aztán ha megöltétek az ellenfeletek, akkor jön a következő. Nincs kegyelem! A vesztesnek pusztulnia kell! Szórakozás kell a népnek!
Daevus megcsóválta a fejét. Micsoda szórakozás ez? Gyilkolás, csak azért, hogy a nép jól szórakozzon. Lehet, hogy "csak" rabszolgák voltak, akik életüket vesztették a harctéren, de ők is emberek, ha nem is veszik őket emberszámba.
A küzdőtérre bevonuló gladiátorokat hatalmas üdvrivalgás köszöntötte. Megkezdődött a játék. Egyelőre csak fakardokat, és fadárdákat dobáltak egymásra, mint gyakorlatnál. Hamarosan viszont megszólalt a tuba, ami a "játék" végét jelentette. Megkezdődött az igazi küzdelem.
Daevus a retiariusok közé tartozott, vagyis hálóval és háromágú szigonnyal küzdött. Ellenfele egy murmilló volt, aki egy hatszögű pajzs mögül harcolt ellene. Voltak még a küzdők között secutorok – egyenes karddal – és thrákok – sarló alakú karddal és kis kerek pajzzsal.
Közben a nézők fogadásokat kötöttek. Ha valaki megfutamodott ellenfele elől, hangosan szidni kezdték, ezzel kifejezve nemtetszésüket, viszont a győztes gladiátor hatalmas éljenzést kapott jutalmul.
Daevus rádobta hálóját ellenfelére, majd kicsit tétovázva ugyan, de leszúrta a murmillót szigonyával. Még egy emberi élettel kevesebb. Ezen most nem bánkódhatott sokáig, mert egy másik murmilló érkezett, hogy megküzdjön vele. Ellenfele kitért a háló elől, szigonyának ütését pedig felfogta hatalmas pajzsával. Reménytelen helyzet volt. A murmilló támadásba lendült, a pajzzsal fellökte ellenfelét.
– Eljött a halálod pillanata – suttogta a murmilló, majd belevágta fegyverét a retiariusba. Daevus felüvöltött fájdalmában. Nem kapott levegőt, a feje lüktetni kezdett. A murmilló csak vigyorgott, és hagyta, hogy szenvedjen.
Daevus pillantása megtört, üveges tekintettel bámult a semmibe. A nézők éljeneztek.
A szolgák tüzes vasat döftek Daevusba, majd kihurcolták a küzdőtérről, át a "halál kapuján". Nekik csak egy újabb halott, egy újabb teher. Másnak egy kedves barát elvesztése. De a tömeg örült. Nekik tetszett…