A sötét sűrű volt, szinte tapintható.
Nyálkás, nyúlós volt a járdát kísérő bokrok sora. Az ágak karomként kapaszkodtak kabátjába, megrángatták, utat engedtek a hidegnek.
A befüggönyözött ablakok mögül bágyadtan szűrődött ki a fény.
Senki nem járt az utcán, egyedül volt. Azaz kettesben voltak, vele sétált kutyája is.
Az utca végéről jó rálátás volt a temetőre.
Megállt, ebe a lábához telepedett. Más talán szépnek tartotta volna a fényárban, gyertyafényben ragyogó temetőt, – ő viszolygott tőle. Irritálta a kampány-szerűen felhalmozott koszorúk tömege, a látvány-szeretet virágban materializálódott pompája. A kifelé élést soha nem bírta. Ő belülről gyászolt, befelé sírt. Őrizte a szeretettek kedves tárgyait, és használta őket. Amikor belebújt apja kötött kabátjába, magába szívta a régi, kedves illatot, és úgy érezte, mintha apja ölelte volna át. Anyja parfümös üvegcséi visszahozták a volt tulajdonost, újra halotta a halk, suttogó hangot: szeretlek, kicsim. Ő együtt élt a múlttal, és benne élt a múlt. Nem volt szüksége évfordulóra, hogy emlékezzen, hogy halottak napján mutassa meg, mit jelentettek az eltemetettek.
A kutya türelmetlenül mocorgott.
Egyszerre szimatoltak a füst szagtól terhes levegőbe.
Biztosan bennem van a hiba – mondta félhangosan, és elindult haza.
1 hozzászólás
Kedves Matyi!
A kifelé muatott gyász nem mindig takar valódi érzelmeket. Az igazi fájdalom a bensőnkben rejlik, a külvilág számára sokszor láthatatlan.
Szeretettel: Eszti