Hannibál
Kalózrege
I. Fejezet
Ötvennyolc… Ötvenkilenc… Hatvan… Hatvanegy
A Számláló lassan pörgött, ahogy a vadászgép egymás után semmisítette meg ellenfeleit. Jonathan Claystone ezredes magabiztosan vezette gépét. Kitért egy gyors támadás elől, majd stabilizálta a vadászt. Egy pillanatra érezte, hogy megáll a gépe és magában érzett egy kis szúrást. Gyorsan korrigált. Szidta magát az amatőr hibáért. Egy egyszerű gravitációs töltet eltalálta, mert a plazmaágyú lekötötte a figyelmét. Égy pillanatig még szitkozta magát, majd egy pillanatra megdöbbent. Önállóan alkotott véleményt. Ilyen nem történt az elmúlt száz év folyamán. Tökéletes hadigépezet volt. Nem volt szüksége öntudatra, vagy érzelmekre. Érzékelte a visszahívó parancsot. Reflexszerűen tért elterelő pályára az anyahajó hangára felé. Valahogy érezte, hogy tudata ébredezik. Valami történt a találat nyomán, amitől megsérült az agyát béklyóba kötő program. Kinyitotta a szemét. Mindent homályosan látott. Most érezte meg, hogy a bőréhez regeneráló folyadék ér. Lassan fogta fel, hogy a legutóbbi száz évet ebben a löttyben töltötte. Hányingere volt. Megérezte a különböző vegyszerek szagát, amivel tartósították a szerveit. Soha nem érzett ilyet. Fokozatosan felgyülemlett benne, hogy mi minden történt huszonkét éves kora óta, amikor a különleges elitpilótaképzés nevű projektbe felvették. Először teljesen átlagos feladatokat kapott, majd gyógyszereket, amik felgyorsították a reflexeit, és az agyát. Lapos kanyart vett. Nem figyelt és elvétette a dokkot. Közel volt hozzá, hogy becsapódjon az anyahajó oldalába. Összpontosított, és ismét rárepült a dokkbejáratra. Egy kis korrigálással kényelmesen leszállt. Szemével még mindig nem látott. Most jött rá, hogy amíg egy gép belsejébe volt börtönözve, egyetlen valós érzékszervét sem használta. Most minden más volt. Stimulálószerekkel elérték, hogy ne épüljön le a teste, de a hosszú digitális álom legyengítette a szervezetét. Végigremegett, ahogy ráébredt. Ha rájönnek, mi történt, őt megsemmisítik, mint egy elöregedett szerszámot. Gondolta, felhívja apját, ő a vezérkar magas rangú tagja. Aztán rájött, hogy valószínűleg már rég nem él. Könnyezni kezdett. Egyszerre tolult az agyába minden. Becsukta a szemét, és rákapcsolódott a digitális szenzorokra. A csata, amelyből éppen kiszállt, eldőlt. Jelentős erőfölénnyel győztek. A számlálót látta a szeme előtt. Hatvanegy. Hatvanegy vadászgépet lőtt ki ez alatt a csata alatt. Hatvanegy vadászgép, hatvanegy élet. Hatvanegy ember. Sosem hibázott. Tudta, hogy ha ezt feljegyezte, akkor ennyi el is pusztult, de azt nem tudta, ez hogyan történt. Agyában a képek darabosak voltak, nem értette még az összefüggéseket. Abban a hangárban, ahol leszállt, egy teherhajót fogtak éppen el. Csempészek lehettek, vagy kalózok. Hajójuk alig volt nagyobb a parányi vadász tízszeresénél. Eltörpültek a hangárcsarnok hatalmas merevítései alatt. Biztonságiak rohanták le a teherhajót. Vele mintha senki sem törődött volna. Percek teltek el. A Biztonságiak bementek a parányi hajóba. Újabb percek. Elkezdte érzékelni a hangokat. A zsivajt, a parancsszavakat, a hatalmas gépezetek morajlását. Egyszerre mindent. Emberek kezdtek rohangálni, fegyverek hangja dübörgött. Minden erejét megfeszítve kinyitotta a kabin ajtaját és a vadásza alá rohanó egyenruha nélküli emberhez szólt.
– Segítség! – Hangja elhaló volt. Ez az egy szó hatalmas fájdalmat okozott neki. Utolsó energiáival kihajolt a gépből és megismételte a kérést. A világ elsötétült körülötte. Elájult. Érezte, hogy valaki kihúzza, és a fények erősen világítottak a szemébe. Nem tudta hol van…
Az Equador méltóságteljesen készült az ugrásra. Nagy volt a körülötte száznál is több kis vadász és ezret megközelítő számú teherhajó között. Tudták, kemény csatába indulnak. A becsületükért. A kalózhajó fegyverzete meg sem közelítette egyetlen birodalmi csatahajóét, de a legénysége a legedzettebb harcosokból állt, akiket kalózflotta valaha látott. Parancsnokát sokan félték az egész Birodalomban és a peremvidéken is. Ugyan valódi nevét kevesen ismerték, de úgy, hogy Hannibál mindenki hallotta már történeteit. Két hajója volt. Egy könnyűcirkáló és egy kis teherhajó. A cirkálót vezette ő, az Equadort, a kis teherhajót, az Excaliburt másodparancsnoka, Kevin Glomes, akinek hírneve megközelítette parancsnokáét. Ők ketten összefonódtak már olyan régen, hogy arra senki sem emlékezett, kik voltak ők egykor. Legénységük a legsilányabb űrszemét legjavából került ki. Egy mérnök kiborg, James, aki idősebb volt még az általa szerelt hajóknál is. Egy régi típusú mélyűrvadász hajtóműpróbája megsemmisítette minden fontosabb szervét, csak a fejének maradt meg nagy része, amibe beleégett a sisak. Most géptesttel próbált bosszút állni a Birodalmon unokaöccse egykori tönkretételéért, hogy a fiatal és tehetséges tisztből organikus gépet csináltak abban az időben, amikor ez nagy divat volt a hadsereg legtöbb szárnyán. Navigátoruk egy ifjú volt, aki értett az összes elektronikai bemérési és tájékozódási rendszerhez, javította őket és rontotta le úgy, ahogy éppen feladata megkívánta. Tűnt már el egyszerű szállítókabinokkal csillagrombolók elől és talált már meg aszteroidányi méretű bolygótelepeket az űr legmélyebb bugyraiban is. Olyan távú ugrásokat valósított meg, hogy a birodalmi tudósok tanácstalanul álltak előtte. Nem volt tudós, csak érzéke volt hozzá. Nem használt számítógépeket az útvonal kiszámítására, ha megkapta az úti célt, vakon indította a hajtóműveket és sosem tévedett. Agyában volt az ismert világ összes célkoordinátája, anélkül, hogy ezt bárki tanította volna neki. Fegyvermesterük Kriptának hívatta magát. Soha nem árulta el valódi nevét. Azt mondta, lelke olyan sötét, hogy lelkét ez a szó sem tudja tükrözni, de legalább közelít hozzá. Ismert mindent, amivel pusztítani tudtak az Univerzumban, és használta is, ha alkalma nyílt rá. Három vadászpilótájuk volt, három lány. Chimera, akit sosem érinthettek meg. Valamilyen fegyver mindig volt nála. Még éjszaka sem lehetett felébreszteni készületlenül. Néhányan közeledtek hozzá már, de mind különböző mély sebekkel hagytak fel próbálkozásaikkal. Snake, aki hajlékony volt és sikamlós. Pilótának a birodalmi gépezet képezte, de sok volt neki a kötöttség a légierőnél, így a peremvidékre szökött, majd több csempészalakulat átmeneti vezetése után az Equadoron kötött ki. A harmadik Shelly volt. Alacsony tüzes kis vörös lány. Alig tizenhat évesen került a hajóra egy évvel történetünk előtt, de már hírnevet szerzett magának vakmerőségével és hűségével. Sok olyan helyzetből mentette ki az egész cirkálót, amiből nem volt menekvés. Reflexei jobbak voltak, mint bárkinek. Nem lehetett megijeszteni, vagy meglepni. Mindig száján játszott egy kis cinkos mosoly. Megérzései miatt az egész hajó tisztelte és szerette. Nem volt a csapatnak olyan tagja, akit még nem mentett volna meg. Gyalogsági alakulatuk egy öt főből álló elitosztag volt, akik kiléptek a Birodalom szárnyai alól, mert egy civilek lakta bolygó teljes lakosságának kiirtására kaptak parancsot, amit nem voltak hajlandók megtenni. Megszöktek a komppal, amin odamentek, majd beálltak Hannibál csapatába. Jimmy, Frank, Conner, Kelly és Haris voltak a csapat tagjai. A négy férfivel bármikor felvehette a versenyt Kelly is. Kicsit kilógtak a legénységből, mert a többiekkel ellentétben egyszerre érkeztek a hajóra, nem szóltak bele a többiek vitáiba és mindig kicsit kívülállók maradtak. Most ők voltak a teherhajón Kevinnel és Jamesszel. Az Equador rakterében várták az ugrást. A kis szállítóhajón nem volt térgenerátor, mert kellett az energia a fegyverzetnek. Egy kis nyomást éreztek. A fülük bedugult. Ez az ugrás szokásos velejárója volt és már meg is érkeztek. A raktérajtó kinyílt és a szenzorok bekapcsoltak. A csata elkezdődött. A kommunikációs rendszer halkan sistergett, majd parancsszavak csattantak. A számított ellenségnek több mint tízszeresével álltak szemben. Csatahajók, cirkálók, sudár könnyűrombolók és talán két vadászezred vonult fel ellenük. Ahogy a jelentésekből kitűnt, már hat órája folyt a harc. Kevin átvette a pilótaülést elfoglaló Conner helyét, és maga vezette a lomha gépet. Rárepült egy sérült rombolóra és elpusztította a hajtóműveit, majd új irányt vett. Három vadász vette üldözőbe őket, de ekkor megjelent a semmiből Snake és Shelly, lerohanva a két szélső vadászt. A harmadik menekülőre fogta. Tovább repültek a hatalmas Csatahajók felé véve az irányt. A monstrumok ilyen közelségből nem tudtak komoly kárt tenni bennük, és egymásra sem akartak tüzelni, így csak a vadászoktól kellett tartaniuk. Két vadászt kilőttek, amikor váratlanul leállt a hajtómű. Néhány másodpercig nem értették, mi történhetett. Aztán lassan elindultak visszafelé. Egy vonósugár hatósugarába kerültek. Nem volt menekvés. Az anyahajón észrevették őket és bevontatták. Környéken harcoló többi gép megijedt és távozott a monstrum közeléből. A hajó dokkapuja kinyílt, és beszippantotta őket. Kevin még utoljára ránézett a kijelzőkre, mielőtt elsötétültek volna a csatahajó mágneses pajzsának hatására, mely megvakította a belső érzékelőket. Csatájuk elveszett. Az erősítés, amellyel érkeztek, gyakorlatilag megsemmisült. Már csak az Equador körül volt egy kemény mag, ami tartotta magát. A háta mögött az elitalakulat tagjai lézerfegyvereket élesítettek. Mindenki arcán tükröződött egy kis ijedtség, és rengeteg elszántság, hogy ők innen is kijutnak. Már voltak rosszabb helyzetben is…
Shelly mosolyogva vetette magát a csata hevébe. Ilyenkor érezte magát elemében. Alakzatban indultak, rárepültek egy hatos rajra. Négyet kapásból kiiktattak, kettő futott, de nem sokáig. Újabb áldozatot keresett szemével. Ekkor látta meg a Kevinékre tapadt triót. Rárepült. Ebben a pillanatban vette észre Snake is, aki szintén utána eredt.
– Jobboldali az enyém! – Mondta a komon társának
– Ok. – Jött a válasz. Kettőt elsöpörtek, a harmadik menekült, de ő nem hagyta. Még két másodperc és már csak egy hamufelhőn repült át. Ekkor vett észre egy szokatlanul jó pilótát. Úgy vette a leghajmeresztőbb manővereket gépével, hogy kihasználta annak teljes képességi sprektumát. Hallott már ilyenről. Gyakorlatilag számítógép vezette gép volt. Tudta mi az ellenszer. A közelébe férkőzött, de nem repült rá. Kilőtt egy sorozatot könnyű ágyújából, majd meglőtte egy gravitációs töltettel azt a helyet, ahova a plazmalövedékek elől optimális volt kitérni. Sikerült. Az ellenséges gép egy pillanatra megbillent, majd továbbrepült. Magában szitkozódott. Elvétette. Csak súrolta a töltet. Ekkor viszont négy üldözője is akadt, így nem volt lehetősége a sérült ellenséggel tovább foglalkozni. Tudta, hogy ellenfelét vissza fogják hívni, ő már nem szólhat bele ebbe a csatába. A taktikai számítógép, mely a csata kimenetelének valószínűségére szolgáltatott számokat folyamatosan dobta ki az eredményeket. Az értékek folyamatosan csökkentek. Már csak tizenhét százalék esélyük volt a győzelemre. Nem keseredett el. Ennél veszettebb helyzetet is kihoztak már győzelemre. Makacsul kitartott. Négy üldözővel a sarkában rárontott egy könnyű rombolóra. Az ágyúk felé fordultak, de a lövész nem tüzelt. Féltette a vadászokat. Megsorozta a hajtóművet, majd eltűnt a robbanás felhőjében. A romboló nem volt nagy, de arra épp elég, hogy a parányi vadászgépet eltakarja mind vizuálisan, mind a műszerek elől. Néhány másodperc után saját üldözőire tapadt rá, és leszedett kettőt. Az utolsó kettő megfutott. Ekkor őt is találat érte. Visszatért az Equadorra, amely ekkor már lassan hátrált a monumentális túlerő elől. A kijelző két százalékot mutatott. A csata elveszett.
A Parancsnoki hídon Hannibál lángoló tekintettel fogta cirkáló botkormányát. Osztotta a parancsokat és lőtte ki a szeme elé kerülő célpontokat. A legjobb parancsnok volt, aki valaha is szembeszállt a Birodalom seregeivel. Kripta azonban aggódott, ahogy parancsnokának szemébe nézett. Tudta mit jelent ez a tekintet. Még a Nagy Hannibál sem látott lehetőséget a győzelemre. Nem szólt semmit. Tudta, parancsnoka nem kockáztatná a hajó épségét, ha nincs esély a totális győzelemre. Viszont azt nem tudta, hogy most mire várnak. Mindenesetre nem vonultak vissza és ez egyelőre bíztató jel volt. Egy plazmatalálat megsértette a hajó gerincén a pajzsot. A mérnök kompenzálta a hiányt, és fordult a cirkáló, hogy az ellenséges tűz felé ép oldalát mutassa. Egy kisebb csoportosulás gyűlt az Equador köré, élvezve a hatalmas energiapajzs nyújtotta védelmet. A kezdeti támadás ereje alábbhagyott, lassan hátráltak. Tudták, hogy míg a Birodalmi hajók kénytelenek az ugrópontokra hagyatkozni, addig ők a tér bármelyik pontjáról képesek voltak elhagyni a csatamezőt. Lassú hátrálásból a kísérők lassan leszakadoztak. Akiket nem lőttek ki, azok menekülőre fogták. A vadászok mind visszatértek sérülten, sebeiket nyalogatva. Lassan már csak a cirkáló állt talpon a csatamezőn. Kripta még nem értette, miért nem futnak meg, majd kis bűntudattal jutott eszébe, hogy a teherhajó hipertér hajtóműveit kiszerelték, mikor a csatára készültek. Elveszett a teherhajó, ha elhagyják őket. De most vajon hol lehetnek. A cirkáló épp szédítő forgásba kezdett és egy csatahajóra lőtt ki egy sorozat plazmatorpedót, mely feltépte annak páncélzatát áttörve a pajzsot. Látni lehetett, ahogy sérült hajóból a darabok hullnak ki. A gáz fehéren gomolyogva szökött a vezetékekből. A cirkáló gyorsabb volt, mintsem a választűztől kellett volna tartani. Mire a csatahajó reagálhatott volna, ők már sehol sem voltak. Ekkor viszont a hajó torpedóállásait érte egy gravitikus találat. A támadás lehetetlenné vált csak a könnyűfegyverzettel. Így a hajó teljes tűzereje sem maradt elegendő a csatahajók pajzsának áttörésére. Hannibál szeme sötétbe borult.
– Ugrásra felkészülni. Cél a megbeszélt visszavonulási pont tizenkét parsecnyire. – Ebben a pillanatban azonban a rádióban felharsant egy jól ismert hang.
– Köszönöm a türelmüket uraim, de ott hátul kicsit feltartóztattak. – Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. A teherhajó három másodperc múlva a dokkolókapukhoz érkezett. A hangárajtó még be sem csukódott, amikor már a hipertérben utaztak a másodperc töredék részéig. A nyíltűrben értek ki, ahol senki sem találhatott rájuk, hacsak nem tudta előre az érkezés helyét. Mindenki tudta a dolgát. A hajóorvos a Excaliburra sietett, a gépészek a hajó különböző részi felé vették az irányt. Hannibál a kabinjába ment, és kidőlt a szűk szolgálati priccsre. Ugyan neki is lett volna lehetősége franciaágyat elhelyezni az apró kis szobában, mint ahogy Kevin tette, de nem akarta. A berendezés teljesen spártai volt. Egy asztal három szék, egy számítógép, holokivetítő, néhány egyszerű fémszínű szekrény volt a berendezés. Sehol egy kép, sehol egy kitüntetés. Egyetlen szőnyeg, vagy falikárpit sem díszelgett sehol. Minden a legegyszerűbben. Pár perce feküdt az ágyon, amikor jelzett a számítógép kommunikációs konzolja. Felkelt, megnyomta a gombot rajta. A hangárban szolgálatot teljesítő matróz volt az. Hangja izgatott.
– Uram! Glomes Parancsnok kéri a segítségét a dokkban. Azt mondta fontos és sürgős. – Sietve indult a liftekhez. Amikor belépett a hangárba, a szokásos vadászokon kívül még egyet talált ott. A többinél talán kétszer nagyobb hipertértechnológiával felszerelt gépet épp egy szabad állásba vontatták. Kevin tisztelgett.
1 hozzászólás
Látom több ilyen űrben játszódó írásod is van. Ebben kicsit elkeveredtem a nevekkel, nagyon gyorsan zúdítottad őket. Én inkább akkor magyaráztam volna meg ki kicsoda, amikor szerepük van.