Harangszó

     Kisgyermek voltam még, keveset értettem a világ dolgaiból. Minden egyszerűnek tűnt, mai szemmel visszatekintve még az is, ami akkor talán kevésbé. Az iskolában csak a jó jegy számított, mással nem gondoltam, a harag sem tartott soha két percnél tovább; és minden délután lementem barátaimmal a patakpartra játszani. Borzasztó nagy dolognak éreztük akkor, hogy gátat építhetünk sziklákból, felduzzasztva a kis csermelyt. Játszottunk. Az élet egyszerűsége volt egyben az élet nagyszerűsége is. A gondtalan kor elmúlt ízei végleg bevésődtek emlékezetembe. Ám van egy, mely mind közül a legélénkebben él bennem, és bizton elkísér az utolsó napomig.

     István bácsi éppen velünk szemben lakott egy hosszú, sokszor toldott, régi parasztházban. Az udvaráról mindig tipikus „faluszag” áradt – ma már tudom, hogy trágya, de mivel dédanyáméknál is hasonlót éreztem, az nekem már csak faluszag marad. Különös szerzet volt ám, de aki ismerte, tudhatta, milyen szeretnivaló ember is. Öregkorára csomó szerszámot halmozott föl, én pedig csak úgy ismertem, mint a bácsi, aki mindenfélében segít nekünk és a szomszédainknak. Ha kerítést állított fel az ember, ha ablakozni kellett, ha tetőt kellett javítani, István bácsinak mindig lehetett szólni, és már jött is készségesen. Hóbortos volt kissé, de ezért mi gyerekek csak még jobban szerettük.
     Emlékszem, egy őszi, de száraz reggelen, mikor a fák már sűrűn hullatták lombjukat, István bácsi csak beállt a kapunkba, és nézelődött befelé. Éppen az ablaknál tettem-vettem, így láthattam, és szóltam is nyomban édesanyámnak. Mint kiderült, a házunk falán egy jókora repedéssel szemezett annyira.
     – Szép jó reggelt kivánok, szomszédosszony! – köszönt öreges hangján, ahogy azt szokta.
     – Jó reggelt magának is, István bácsi – köszönt vissza édesanyám –, de mit tetszik úgy vizsgálni?
     – Há, csak lám azt a csúnya hézogot, ami ott tátong a kegyed falában. Nem kéne kezdeni valamit véle, a tél nem fog néki jót ténni! – mosolygott az öreg.
     – Valóban nem ártana, talán…
     – Ez a beszéd, hozom is, ami köll! – és nem is mondott vagy kérdezett többet, azon nyomban sarkon fordult, hogy áthordja a szerszámait, meg egy vödör száraz vályogtéglát. Leverte a lógó sarkot, és délre már be is tapasztotta, el is sietett. Mikor megszáradt napokkal később, már jött is, hogy bemeszelje. Igen, ez volt István bácsi, aki unalmában nem vált zsémbes öregemberré, hanem barátokat gyűjtött. Valóban nagyon sok mindenhez értett, állítólag a házát is ő húzta föl még annak idején egyes-egyedül, és később ő bővítgette, míg nem vitték el a jószágait. Viszont ha valaki megkérdezte, mi is a foglalkozása, mit szeret abból a sokmindenből a legjobban, ő mindig csak annyit felelt derűsen: „Az órát figyelni, és egy kötelet rángatni!” Ő volt ugyanis a falu harangozója, mióta a templomot is rendben tartotta, és igen büszke is volt rá, hiszen fontos és elmaradhatatlan feladat. Vállalt kötelességét pedig napról napra a lehető legpontosabban teljesítette, minden nap délben, soha egyszer sem mulasztotta el.

     Még azon a héten szembetalálkoztam vele a piac felől jövet.
     – Jó napot, István bácsi! – kiáltottam már előre, de úgy láttam, magától talán észre sem vett volna.
     – Szervusz, kisembör! Hát te mijjáratban vagy errefele? – paskolta meg a fejem búbját.
     – Csak a Petivel voltam a pataknál… – feleltem szórakozottan.
     – Ahm, értem én, láttam ám a kőgátotokat. Ugye tik csináltátok, eh?
     – Mi, mi… Aztán nézzük a békákat meg piócákat, és… De az István bácsi hová tetszik menni?
     – Hát ha már úgy megmondtad, én is megmondom. Meg köll néznem valamit, valami fontosat!
     – Fontosat? – érdeklődtem. Ha valami fontos volt, azt nekem mindenképp tudnom kellett.
     – Úgy ám. De sietnem köll, mindjárt idő. No, szervusz, kisembör, majd elmondom, mit láttam, mit hallottam – azzal elindult a tér felé.
     – Megnézhetném én is azt a valamit? – szóltam még utána halkan. Megtorpant, de hátra nem fordult, úgy válaszolt.
     – Végülis… miért ne… Gyer’ csak vélem, nem sok idő. Nem sok idő.
     Azzal továbbhaladt, én meg baktattam a nyomában. Keresztülmentünk a piactéren, egészen a nagy tölgyig. István bácsi a terebélyes fa alatt nekidőlt a vaskorlátnak, hát én is melléálltam.
     – Mit kell figyelni? – kérdeztem.
     – Hát… – húzta föl bozontos szemöldökét – azt tudod-é, hogy a harangokat én húzom, eh?
     – Tudom, István bácsi, mindenki tudja.
     – Hát csak mer’ olyan kicsi vagy míg. És tudod-é olvasni az időt a toronyrúl?
     – Ööö… tizenegy óra, ötven… valamennyi…
     – Ötvennégy – fejezte be helyettem.
     – Mindjárt harangoznia kell az István bácsinak, ugye? – szóltam, gondolván, hogy most nagyon okosat mondtam.
     – Kéne, igen – sóhajtotta.
     – És… Nem kéne már rákészülni?
     Akkor István bácsi hirtelen mintha vagy tíz évvel öregebb lett volna. Még sosem láttam úgy, mosoly nélkül, és a homlokán is megszaporodtak a ráncok. Vékony nyakán látszott, milyen sűrűn nyel, és bal kezével borostás állát gyűrte.
     – Nem, kisembör, most nem fogok. Most nincsen senki a toronynál, és nem is lész. Mojd… möglátjuk.
     Percekig csak szótlanul álltunk, mígnem a nagymutató már majdnem elérte az óralap tetejét. Akkor megint kérdeztem:
     – És… miért nem tetszik meghúzni a harangot?
     Nagyot sóhajtott, és szeme sarkával rám nézett.
     – Tudod, nem gondolnám, ami most van. Osztat mondta a tanácselnök, személyesen, hogy többé nem köll a harangokat húznom. És akkor én megkérdeztem, hogy ugyan más fogja-é? Válaszolta, hogy nem. Nem értettem.
     – És? – szóltam, mikor megállt a beszéddel. Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
     – Nem értettem… mire mondta, hogy sajnálja, de a… modern… vívmányok a népet szolgálják. Osztán dolga akadt.
     – És mik azok a modern vívmányok? – érdeklődtem.
     – Az… azok új dolgok, amiket kitalálnak a tudós embörök.
     Azzal tekintetét újra a toronyra emelte, és nem szólt többet. Az a pár másodperc sokkal hosszabbnak tűnt, mint addig… Akkor az óra két mutatója összeért, és egy halk csendülés hallatszott a templom felől. Még egy, már hangosabb, és lassan kongásba ment át. Észbe kaptam, és István bácsira néztem. Nem érthettem még egészen, de éreztem, hogy minden kondulás a szívét szorongatja. Egy könnycsepp folyt végig jobb arcán, meg-megállva a sűrű barázdákban – látva ezt, önkéntelenül is összeszorult a torkom, alig bírtam palástolni. A harang pontosan három percig szólt.
     – Menj… haza, kisembör – hebegte alig hallhatón, de rám nem nézett, talán be is hunyta szemét. – Éd’sanyád bizonyost hiányol.
     Én szó nélkül elindultam, háttal, de utána is vissza-visszanéztem. Ő ott maradt.
     Attól fogva sokkal kevesebbet találkoztam vele, pedig még mindig segített a környékbelieknek, de a régi, eredendő vidámságát már nem éreztem rajta. Azután… a következő tavasszal egy család költözött a szemközti házba, és István bácsit többé nem láttuk.

     Én fölnőttem… Nem játszom és nem is nevetek annyit. Az élet bonyolultsága lefoglal minden időt, mégis sokkal üresebb így. De István bácsi alakja máig itt lebeg a szemem előtt – kedvességével, jóságával, és sokszor gondolok arra, ha döntenem kell, mit tenne ő…
     S közben eszembe jut, én vajon mennyit érek majd az eljövendő koroknak – és mennyit egy ember?