Harmatcseppbe zárt napsugár

Valahol messze, ott ahol a Jáspis – tenger hullámzik, ott élt Morzsa király a lányával, Borsikával.
Nagy bánata volt a királynak, mert Borsika nem akart férjhez menni. Jöttek a kérők a világ minden részéről, grófok, bárók, hercegek, szerecsenek, de mindhiába, a lány mindet kikosarazta. Egy nap aztán látva apja elkeseredését, így szólt:
– No, édesapám! Legyen a kívánságod szerint. Férjhez megyek. De csak az lehet a párom, aki hoz nekem valamilyen különlegeset, valami rendkívülit. De olyat, ami még senkinek sincs a világon. Aki a legötletesebb, legtökéletesebb meglepetést hozza, az lesz a férjem.

Azonnal kidoboltatta a király leánya óhaját. Még külországba is eljutott a hír.
Hamarosan érkeztek szebbnél szebb, drágábbnál drágább ajándékokkal a lány kezére pályázók. Remélték, hogy ők lesznek a szerencsések, akik elnyerik majd a királykisasszony kezét. Volt, aki pompás szőttest, lámpát, ékszert, hozott. Volt, olyan, aki színes keszkenőkből összevarrt selyem takarót terített a lány lábai elé. Az apja csak ámult, bámult a sok csodás holmin. Borsika azonban épp csak vetett rájuk egy pillantást.
– Mi ebben szokatlan? Miért különlegesek ezek? Bárkinek lehetnek ilyen kendői, takarói, ékszerei, babái!
Volt, amelyiket Borsika érdeklődve nézte, de ezeknél még különlegesebb dologra vágyott. Fogytak a kérők, a király napról napra búsabb lett.
Borsikának volt egy titkos vágya. Bizony, ezt még az apja sem tudta. Szerette nézni a szivárványt. Ez ritkán adatott meg neki. Ilyenkor boldogság töltötte el. Azt gondolta, a szivárvány híd, ami az égbolton át húzódik, elvezet valami másik, különös világba. A dadája meg azt mesélte, hogy a szivárvány tövében rejtezik a tündérek kincse. Ő nem vágyott kincsre, se más világba, csak arra, hogy legyen saját szivárványa, amit akkor nézegethet, amikor csak akar.
Ha ezt a kérők csak sejtik, mennyivel könnyebb dolguk lett volna! De erről csak a dadája tudott. No, meg a kertészük, akinek a dada egyszer elmesélte. Janó, a kertész gyakran látta a királykisasszonykát a kertben sétálni. Egy nap hallotta, amint dalra fakadt Borsika:

Szivárvány, te csodás,
szép égi látomás.
Nap és az eső, a két égfestő
összefognak, úgy pingálnak,
az égre szivárványt varázsolnak.

Janó töprengett egy darabig, majd támadt egy ötlete. Elhatározta, hogy ő is szerencsét próbál, és már azt is tudta, mit visz Borsikának. Úgy vélte, amivel meglepi, az biztos elnyeri a lány tetszését. Korán reggel felkelt, kiment a kertbe. Összegyűjtötte a felkelő nap sugarait, és egy harmatcseppbe zárta. Ezt beletette egy üvegcsébe. Készített még egy olyan keveréket, amibe ha a szalmaszálat belemártotta és megfuvintotta, akkor csodás szivárványos buborékok szálltak, keringőztek a levegőben.
Ment egyenesen a palotába, ahol már nem kígyózott hosszú sor, ugyanis elfogytak a kérők. Így Morzsa király és Borsika – bár meglepődtek egy kicsit -, örömmel fogadták a fiút.
A királylány, amikor meglátta a harmatcseppbe zárt napsugarat, szóhoz sem jutott. Aztán amikor Janó fújni kezdte a sok szivárványos buborékot, tapsikolni kezdett örömében.
– Ez az, erre vágytam, édesapám! Ő lesz az én hites uram! – azzal a fiú nyakába ugrott. Nem kell nekem kincs, drága ajándék! Janó a szivárványt hozta el nekem. Ez volt a szívem vágya!
Megörvendett a király, hogy a lánya végre elégedett, és választott.
Három nap múlva megtartották az esküvőt. A trónteremben apródok álltak sorfalat. Mindegyikük buborékokat fújt, így csodás, szivárványos buborékhíd alatt vonult be az ifjú pár. Az asztal közepén állt egy pazar szivárványtorta. Borsika ruhája sem volt ám akármilyen! A szivárvány színeit szőtték a menyasszonyi öltözetbe. A harmatcseppbe zárt napsugarat tartalmazó üvegcse az asztal éke volt.
Szivárványos jókedve volt minden ott mulatónak. Borsika, Janó és a vendégek boldogan fújták a csodás, színes buborékokat. Buborékfelhőben ropták reggelig.
Így volt, igaz volt. Vagy mindez csak mese volt?