Amikor a ház elkészült,
az almafát akkor ültették.
A gyerekek növekedésével
együtt a fa is gyarapodott.
Törzse szélesedett, koronája lombosodott
és egyre több termést hozott.
Abban az évben is,
amikor meghalt az anya
és senki rá se nézett.
Nem néztek ők semerre sem.
A szobanövények bánatukban elpusztultak,
sárgultak- de az almafa nem.
Rengeteg almája rohadtan hullott alá.
Aztán egy ősszel kislány született.
Újra éledt a család,
összeszedték az almát
– és tavasszal csodálták szépségét.
A ház öregedett, az almafa virult.
2 hozzászólás
Milyen érdekes párhuzam: mintha a növények is éreznék a körülöttük élő emberek fájdalmát és örömét. Nagyon tetszik a versed: Colhicum
Szerintem érzik…vagy csak ezt akartam látni? De mások is osztottak meg velem hasonló élményt és ugye azt is mondják, hogy beszélgetni kell a növényekkel, akkor fejlődnek szépen… Ebben nekem csak az a bökkenő, hogy a szobarózsával beszélgetek, hogy szép legyen, de a krumplihoz nem, pedig annak pláne szépnek kéne lennie? 🙂