Három perc

Egy szoba, egy íróasztal és egy ablak.

Kinézek, és látom, hogy esik.

Megint. Még mindig. Folyamatosan. Mostanában csak esik.

Kivételesen egy kicsit egyedül lehettem otthon, anélkül, hogy két húgom és öcsém bosszantson, vagy anya hívjon ruhát hajtogatni, vagy hegedű órára kéne mennem. Egyedül szipogok a szobámban, alig három perce. Hiába érzem magam teljesen egyedül, mert a többiek mégis körülöttem vannak fizikailag, bár én az egészből csak enyhe zsongást érzek.

Teljes ellentmondásban vagyok magammal. Igaz?

Mi is történt pontosan?

Tavaly kezdődött, hetedikben. Két új tanuló jött az iskolába. Először egy lány, aki a legjobb barátnőm lett. Aztán egy fiú. Egy fiú akit először teljesen jelentéktelen tényezőnek gondoltam nálunk.

Elkönyveltem magamban óvodától kezdve, hogy én legalább tizenhat éves koromig nem leszek szerelmes. Nem való nekem a fiúzás, ráadásul kinek tetszenék én? A mosolygós, segítőkész mintadiák, aki passzívan elutasít minden komolyabb szándékú embert nyolc éve.

Talán a véletlen műve volt az egész, és egyetlen kis napnak tűnik az év háromszázhatvanöt pillanatában, és mégis éltem egyik fordulópontjává vált. Egyetlen jelentéktelennek indult nap. Május hetedike. A Drog Ellenes Futás Napja. Péntek.

Emlékszem mennyire nem akartam, hogy aznap elérjük a délután két órát, mert először mentem kozmetikushoz. Butaság volt, mert végül is nem evett meg.

Nagyon meleg volt aznap, a nap szinte égetett, nekünk meg a Polgármesteri Hivatal elé kellett felkutyagolnunk, ahol még egy két órás ünnepség után futhattunk csak, és csak azután mehettünk haza.

Egy ilyet már túl éltem. Borzalmas volt.

A barátnőim a sorozatokról, meg különböző színészekről szóló pletykákról kezdtek tárgyalni. Ezzel én kábé úgy voltam, mint ló a fáramászással. Szöges ellentéte volt az én világomnak.

Leültem a kis parkban a fűbe rajzolgatni. Egy kislánnyal próbálkoztam, mert ez nem ment. Azt mondják, azt gyakorold, ami nem megy. Nem ültem sokáig egyedül.

Az egyik barátnőm Ági mellém zöttyent, de hamar elunta a gubbasztást, és visszament a többiekhez. Nem számoltam a perceket. Egyszer csak lezuttyant mellém valaki. Egy fiú.

Az alkatából ítélve először azt hittem Máté az, mert ő is megunta a „szidjuk együtt a tanárokat” nevű témát. Hát eléggé meglepődtem mikor megszólalt mellettem egy jól ismert, mégis idegen hang.

– Mit csinálsz?

– Csak rajzolok – válaszoltam automatikusan, mielőtt észbe kaptam volna.

– Gonosz kislányokat? – érdeklődött a fiú.

– Igen – vigyorodtam el. – Gonosz, Attila evő kislányokat.

És ez a négy mondat vezette be a kétórás beszélgetést.

Szöges ellentétek voltunk, mégis szuperül kijöttünk egymással, és megértettük a másikat. Engem már ott megfogott valami a fiú stílusában.

Gomba hajú, barna szemű, sovány, és magas szemüveges fiú volt, enyhe „Harry potteres” beütéssel. Szerette a metált, amit én nem, őszinte volt, céltudatos, poénos, és mindig a maga feje után megy típus.

Ezek után sokszor beszélgettünk. Elmentünk nyáron kirándulni, meg biciklizni. Igaz, mivel ilyen hirtelen barátkoztunk össze, ami engem is meglepett, a többiek szintúgy meglepődtek, és ezt a dolgot ők a „szerelemnek” tudták be.

Ez először fogalmam sincs, hogy igaz volt-e. Talán, a legelején nem. De aztán a különös kapcsolat a fiúval, és az érzések felerősödtek, és én komolyan nem értettem magam.

Hol volt már az a Virág, aki eddig nem mert egy kicsit is lazább lenni? Hol? Miért bírt akkora hatással lenni rám az, hogy két hétig nem láttam és hiányzott?

Beleszerettem.

És neki is feltűnt. Kedves voltam vele, ahogy mindenkivel, és nevettem vele, meg hülyéskedtünk egymással. Mégis több volt, valahogy akaratlanul is kedvesebb voltam vele, mint másokkal.

A többiek egrecírozásának hatására talán, meg még valaminek, amit nem igazán tudok megnevezni, de egyre gyakrabban került szóba a szerelem a járás, meg hasonlók.

Az első perctől kezdve, valamilyen megnevezhetetlen ok miatt, de azonnal megbíztam benne. Mégis olyan nehezemre esett azonnal, akadozás, ímezés-ámozás nélkül kimondani: Tetszel nekem, szeretlek.

De szép lassan kiszedte belőlem. Biztatott, hogy mondjak el neki bármit, ő nem fog hülyének nézni.

És én mégis elszúrtam. Mert nem mondtam meg neki elsőre, hogy igen, szeretlek.

Mindig is hatalmas volt az önérzete, és ő hiába mondta, hogy nem bízik senkiben, mivel én megbíztam benne, ő is megnyílt nekem egy kicsit. De mivel azt a bizonyos nyolcbetűs szót nem mondtam ki azonnal, megbántottam.

A péntek ötödike egy rém álom volt. Senkinek sem mondtam el az érzéseim, még a legjobb barátnőmnek sem, ő nem is értett semmit mélabús kedvünkről. Egyedül a fiú legjobb barátja tudott, de legalábbis sejtett mindent.

Egész nap a földet néztem és se az órákon figyelni, se semmi mást nem tudtam csinálni.

A nap végén olyan sírhatnék lett úrrá rajtam, hogy bármelyik percben képes lettem volna kifakadni.

Az utolsó óránk testnevelés óra volt. Előtte próbáltam vele beszélni, azt mondta semmi baj, ne sírjak.

Nem fogok – mondtam. Legalábbis nem ott. Akkor nem is sírtam, de ezt még korántsem gondoltam lezárt dolognak.

Ő és Robi előbb mentek el. Robival beszélgetem tesin. Négyen nagyon jó barátok voltunk, ezért a helyzete neki is nagyon nehéz volt.

Csigalassúsággal öltöztem át, és még a többiek nevetve készülődtek haza, én próbáltam elrejteni ki-kibuggyanó könnyeim.

Vivi nem vett észre semmit. Egyszerűen kihagytuk. Jobb is volt így neki.

Mikor átmentem az úton, és felfelé indultam volna az utcánkban, láttam, hogy Robi Attilával beszél. Amint a fiú meglátott közeledni, megfordult, és elindult a másik irányba.

Némán mentünk felfelé az utcán. Robi vígasztalt:

– Semmi baj, Virág, majd én beszélek vele.

– Az egész az én hibám! – fakadtam ki.

A könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Miért nem mondtam meg neki?

– Az én hibám – sírtam. – El kellett volna neki mondanom elsőnek, de féltem!

– Ő egy hülye gomba – mondta Robi. – Majd beszélek vele.

– Nem kell – sírtam.

Egyetlen dolog volt, ami miatt képes voltam abbahagyni a bőgést. A fiú arca egyre vörösebb lett, és az ő szemébe is könnyek gyűltek.

– Ti vagytok éltemben az első igazi barátaim! Nem akarlak titeket elveszíteni! Engem mindenki utál, mert hülye vagyok. Én ezt nem fogom bírni, hogy egész nap a földet nézd, és ne szólj semmit! Attila meg a szokásosnál is bunkóbban viselkedjen! Akkor inkább emós leszek, vagy elmegyek a suliból, de én nem akarom, hogy ez az egész barátság tönkre menjen! Ha középiskolába elmegyek, akkor nem lesznek többé barátaim…

– Nem fog – mondtam. – Ha rajtam múlik nem fog. És mindig lesznek barátaid. Ezt megígérhetem. De te ne sírj.

– Rendben – mondta. – Felhívom, és beszélek vele.

– Köszönöm.

Elköszöntünk egymástól, én meg újabb könnyekkel a szememben bementem a házba, és egy perc leforgása alatt mindent elmondtam anyának. – Ne aggódj, majd megoldódik! – mondta.

Csak három perce ülök bent a szobámban, és nézek ki az ablakon. Az eső egy kicsit alább hagyott, már csak csöpög.

Ebben a pillanatban megcsörren a mobilom.

– Kijössz a ház elé megbeszélni? – kérdezi az a bizonyos hang.

– Igen.

Felveszem a kabátom, és felhúzom a cipőm.

– Három perc – mondja anya. – Három, és egy perccel sem több. Majd a holnapi találkozón kivesézitek.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és elsétáltam a kétszárnyú piros kapuhoz. Lassan és óvatosan kinyitottam a lakatot, és kiléptem az utcára, a három magas diófa árnya alá.

Ott állt a fiú az egyik mellett, a táskája csak úgy hanyagul ledobva az út mellé.

– Sajnálom – mondta és odajött. – Ne haragudj, azt hiszem túlreagáltam. Csak nem értettem miért nem mondod ki elsőre.

– Te ne haragudj – mondtam. – Az én hibám. Én nem mondtam ki.

– Az enyém – válaszolt. – Én reagáltam túl.

– A miénk – mosolyodtam el.

– Na jó – mosolygott ő is. – Gyere ide!

Átölelt, én meg úgy bújtam hozzá, mintha a következő percben elveszthetném.

– Nem akarsz csinálni valamit? – kérdezte.

Válasz nélkül és magamat teljesen elfeledve megpusziltam az arcát.

– Basszus – tátottam el a szám. – Ez tényleg én voltam?

– Nyugi – nevetett. – Semmi baj.

Megint átölelt.

– Akarod, hogy menjek? – kérdezte.

– Én nem – vigyorodtam el. – De anya két percen belül kijön, és ránk szól, hogy majd holnap beszélhetünk.

– Szóval megyek – vigyorgott ő is. – Szia, anyuci pici szépszemű lánykája!

– Szia, te dinkagomba! – mosolyogtam.

Mind a ketten elmentünk, én meg farkasétvággyal estem neki a makaróninak. Anya azt mondta, hogy ugye megmondtam, hogy minden rendbe jön, én meg csak bólintottam.

Visszamentem a szobámba, és elővettem a leckém.

Az ég továbbra is borult volt, és az eső ismét rákezdett.

Elhiszem-e, hogy három perc alatt bármi megváltozhat? Egy egész pocsék délelőtt után ilyen szép befejezés?

Igen. Hiszen süt az eső. Legyünk vidámak.