Három tünet – November 1/2

Avagy: gondjaim vannak a sorban állással

Avagy: humorral csapjuk agyon (magunkat)

Avagy: a férfiak, mint veszélyeztetett faj

Avagy: mentsen már ki innen valaki!

– … Tudod ezzel annyira torkig vagyok már! Most én mégis mi' csináljak, mi?! Megmondanád?! … Azt ígérted, itt leszel négyre… Ennyit ér a szavad, b[…]d meg, ennyit ér a szavad! Most akkor én menjek busszal, vigyem a gyereket, mi? Cipeljem? Kínlódjak a 'kocsival? A sok covidos közt?! Mer' te ennyire se' vagy képes… Mi az, hogy minek megyek? Mert anyu látni akarja a gyereket. Az első unokája… Már meg volt beszélve! Megígértem, nem fogok s[…]et csinálni a számból! Főleg nem miattad! … Nem, nem halasztom el, csak azér', mer' te nem tartod magad ahhoz, amibe' megállapodtunk!

Feszengve pislogtam a babakocsival kiegészített sárkány felé, aki első ránézésre tűnt csak egy közepesen szimpatikus kisgyermekes anyukának. Amint azonban kinyitotta a száját, miként azt a mellékelt ábra is hűen illusztrálja, azonnal megmutatkozott félelmetes fenevad mivoltában; a szájmaszkon keresztül is pusztító tűzvihart okádott.

– … Még a bútorokat se' voltál képes kiválasztani! Igen, a bútorokat, igen! Annyi dolgod lett volna, hogy megnézd azt az ki[…]szott oldalt a neten, amit mondtam neked, de neked nem jutott rá egy perced se'! Sosincs rám egy perced se', b[…]d meg!

Na, vajon miért? – pimaszkodott bennem a kisördög, majd reményvesztetten pillantottam az ajtóra, ami csak nem akart kinyílni. Persze, hogy nem akart, hiszen odabent is egy nő volt, s ilyenkor ez a rendje. Az üvegajtó túloldalán jól láthatóan megelégedett kedvteléssel időzött a hölgy, s bennem percekkel azelőtt fölmerült a gyanú, hogy jövetelének célját már rég teljesítette, azóta valamiféle diskurzust folytat a készségesen mosolygó gyógyszerész hölggyel, aki szintén nem látszik zavartatni magát a sürgető ténytől, hogy idekinn tucatnyi ember toporog bebocsátásra várva. Mi pasik, ha beszabadulunk végre a gyógyszertárba, egy perc alatt végzünk (ha csak a kedves gyógyszerészek nem akadékoskodnak), s már menekülünk is kifelé. A hölgyek azonban – mélységes tisztelet a kivételnek s akinek nem inge, az nem veszi magára – ennek is megadják a módját, s minél hosszabb a sor (ami ez esetben a járványügyi helyzet miatt tehát az ajtón kívül kígyózott a jó friss, de leginkább hideg levegőn), annál inkább szent kötelességüknek érzik minél kitartóbban húzni az időt; mindig eszükbe jut még valami, mindig van még egy kérdésük, akár Columbo-nak. Pedig ha az a bűvös ajtó végre megnyílna, én is megmenekedhetnék, ez volt az egyetlen óhajom. Ám magamra vetek; kellett nekem késő délután gyógyszertárba mennem! De végül is mikor menjek? Ekkor jutott rá időm.

– … Nem, nem, nem, ne fáradj! Nehogy összetörd már magad! Az nem számít, hogy én hogy oldom meg a dolgokat… a gyerekkel a nyakamon! … Na, hagyjuk az anyádat, jó! Anyádat csak hagyjuk, jó!

Hagyjuk, hagyjuk – duruzsolta bennem a kisördög, s az idő végtelenségén kezdtem elmélkedni magamban, amikor észrevettem, hogy egy akkor odatévedt néni ügyesen beékelte magát az egyik sacc/kb 1,5 méternyi emberszünetbe, vagy hogy úgy mondjam, ember-folytonossági hiányba. Néhány pillanatig tanácstalan, bénult mozdulatlanság vette körül, majd egy fiatalember-féleség, aki (vagy inkább amely) pontosan úgy nézett ki, mint egy elfuserált rajzfilmfigura, gorombán ráförmedt.

A fiatalemberről (nevezzük annak) nem árt tudni, hogy már több ízben visszagaloppozott a közelben járó motorral parkoló autójához, hogy behuppanjon kicsinyég az ülésre és kézdörzsölgetve melegítse magát, kivált azokat a fantasztikusan pipaszár lábait, amelyekre olyan feszes nadrágot húzott, hogy még a legérzéketlenebb robot is rozsdásra könnyezte volna magát a röhögéstől. Egy átlagember érhálózatában ugyebár 5-6 liter vér áramlik, csörgedez, ami a testsúly 6-8%-át kell képezze; nos, ez alapján úgy saccoltam, hogy őbenne lehet nagyjából cirka fél liter. Ez legalább megmagyarázná azt a végtelenül elegáns, de közel öt számmal nagyobb szövetkabátot, ami lifegett rajta. Melegen kell tartania azt a csinos gyíktestét, mert ha nem vigyáz, kővé dermed. Amikor megpillantottam, csakis arra tudtam gondolni, hogy alighanem lányszöktetésre készül (vagy fiúszöktetésre; mit lehet tudni manapság egy ilyen pemzlifejűnél), és kiszemeltjét a kabátja alatt tervezi kicsempészni valahonnan. Olyanból, mint ő, három is kényelmesen elfért volna alatta. A megkapó jelenség minden alkalommal, amikor visszaloholt az autójához, a valódi gondot még sosem tapasztaltak arisztokratikus pökhendiségével kijelentette, hogy ez a hely az enyém, maga is tanúsítja?, maga is tanúsítja?, már válaszra sem méltatták, örültek, ha nem volt ott. Nos, róla talán ennyit, szóval őt ne tekintsük lényeggel bírónak. S hogy a felőle érkezett bántást tompítsa, egy fiatal nő adta a néni értésére nagyon kedvesen, hogy a sor vége amott van, kezit csókolom, ez itt a sor közepe; csak, tetszik tudni, vigyázunk egymásra, ezért tartunk ilyen nagy távolságot.

– Jaj, tényleg, kedves? Ne haragudjon! Azt hittem… Jaj, ilyen hosszú a sor?! – hüledezett a néni, majd mivel nem érkezett felmentés és sehonnan sem hallotta azt, hogy jól van, akkor most már tessék ott maradni, ahol lenni tetszik, végül kényszeredetten elindult teátrális botorkálással a sor imént megmutatott vége felé. Pontosan tudtam, hogy egy precízen koreografált, jól bejáratott előadást látok, azonban ki tudja, miért, mégis úgy összeszorult a gyomrom…

Minden tiszteletem az időseké, s aki egy picit is ismer, az tudja, hogy ezt őszintén mondom, de mindig akad egy néni, egy bácsi, aki ezt eljátssza akár a multik pénztárainál, akár egy ilyen helyen. A minap egy bácsi követte el szakasztott ugyanezt a manővert. A húspultnál állva gyötrődtünk, végigizzadva, amint a sor elejét képező hölgy minden újabb mondatának végén csak fölfelé és csakis fölfelé ívelt a hangsúly, mintha nem is ismerné a felsorolás lezárásának lehetőségét. A boltosok nagyon befűtöttek, mi meg kabátban, jól beöltözve főttünk a saját levünkben; ilyenkor a türelem sokkal gyorsabban kiáramlik az ember pórusain, mint máskor. A hölgy még mindig kért valamit, s még mindig nem ereszkedett az az átkozott hangsúly. De hát ez van, mindenkinek el kell intéznie a maga dolgait; ha neki mindenből kell 10-15 deka, nos, nincs ezzel semmi baj. Csak épp attól tartottam, hogy még a hűtőházból is kikéri azokat a termékeket, amelyek nem fértek ide elénk a pultba, hogy azokból is szeleteltessen magának. Gondoltam, mindegy, ennél izzadtabb már úgysem leszek, amikor is a sors emlékeztetett arra, hogy tévedni emberi dolog. Mert látom ám, hogy oldalról közelít egy bácsi. A maszkom alatt beleharaptam az ajkamba, s már vettem is le a kabátomat, mert pontosan tudtam, mi következik. A bácsika úgy csinált, mintha csak nézelődne, mintha csak az árakat próbálná leolvasni. Ügyes helyezkedés következett, amelyet ha elsajátítanának tőle a futballistáink, könnyű szerrel kijuthatnának minden nemzetközi bajnokságra. Mire bárki felocsúdott, már ott toporgott mellettem (én lettem volna a következő), s amikor a hentes, aki maga sem hitte, hogy megszabadult végre a figyelmét teljes egészében lenyűgöző háztartásbelitől, feltette a megkönnyebbült kérdést, hogy ki következik, én keserű megadással bólogattam, amikor a bácsi minden gátlás nélkül már mutatta is, hogy mit kér. Mit tegyek? Vágjak a szavába? Utasítsak rendre valakit, aki a nagyapám lehetne? Menjek bele egy szituációba, amelyből csakis lelketlen bunkó címkével a homlokomon kerülhetek ki? Inkább nem. Ha ennyire sürgős a bácsinak, hát tessék, én tudok még várni egy kicsit. Igaz, hogy a bácsi még sokáig itt fog lődörögni a boltban, mert ez a napi rutinjának a része. Igaz, hogy csak azért lődörög itt, hogy ne legyen otthon szegény. S igaz, hogy mi aktívak elkésünk a fontos megbeszélésekről, lekéssük a csatlakozásokat, csúszunk az ütemtervünkkel, nyeljük a még több stresszt, de ha neki attól könnyebb a lelke, hogy ügyesen bevágott egy fiatalabb elé… hát legyen. Természetesen nem volt szívem szólni neki. S emiatt kire haragudtak a többiek? Hát persze, hogy rám. A kedvesség, kérem, komoly veszélyekkel jár. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem lincseltek meg a mögöttem állók. A bácsira pedig senki nem neheztelt, ő, mint ki szépen elvégezte dolgát, elégedetten továbbcsoszogott.

Ez az emlék(rém)kép jelent meg előttem, elnézve a nénikét. Ezzel együtt nagyon sajnáltam, és szívesen odasúgtam volna neki engesztelőleg, hogy drága, semmivel sem lett hosszabb a sor attól, hogy messzebb van a vége, a sor ugyanolyan hosszú, mintha összetorlódva az ajtótól csupán a kerékpártárolóig lihegnénk egymás nyakába, a sor hosszát most darabszámban, urambocsá' egyedszámban kell mérni. De persze mindezt csak magamban mondtam el. Egyrészt, mert ez a darab- vagy egyedszám ránk, emberekre nézve olyan borzalmasan hangzik, másrészt, mert egyszerűen nem tudtam összefüggően gondolkodni a kedves kis sárkányanyukától, aki közben csak rakta és rakta az éterbe.

– Mer' mi volt tegnap is?! Mi?! Nekem kellett otthon csinálni mindent! Mer' te inkább túlórát vállaltál! … Jaj, hát persze! … persze… Hogy nekem kell a pénz, nekem kell a pénz… persze. Jó kifogás! Fogd csak rám ezt is! … Mi az, hogy örülsz, hogy van munkád?! Mindenkinek van munkája, neked m'ér'ne lenne?

Ez a kislány a Marsról jött? És hogy pofán vagdalja legtöbb mondatával azt a szegény, sokat látott magyar nyelvtant. Ettől kétszer olyan rossz hallgatni, mint alapjában. Pedig alapjában véve is alapjaiban rengetett meg bennem valamit, ami már-már összeomlani készült. Kezdett bennem mocorogni egy idea, miszerint ha nem nyílik ki mindjárt az az átkozott ajtó, én a lehető legférfiasabb lépésre szánom el magam: kiállok a sorból és elmenekülök innen.

S mintha fölöttünk álló hatalmak hallották volna meg a bennem sopánkodó férfit, megszánt a sors, a védőangyalom, vagy bárki, de végül is feltárult az ajtó, s előkerült mögüle a hölgy, aki csekély fertály órája szédült be mögé. Arcán elégedett vigyor, a szúrós tekintetek tüskelövedékei úgy peregtek le önzéséről, mintha védőpajzs venné körül.

Én persze azonnal magam elé tessékeltem a sortól egyébiránt is teljesen különálló objektumot képező anyukát, aki az utánam következő lett volna. Itt nem lehet szó lincselésről – gondoltam -, hiszen a mögöttünk sorakozók szempontjából ugyan mindegy, hogy mi ketten milyen sorrendben fogyunk el előlük. Ő mosolygó szemekkel (a maszktól csak azok mosolygását láthattam, s egyébként nagyon szép kék szemei voltak), hálásan köszönte udvariasságomat, tette el a telefont, s máris kezdte a manővereket a kocsival, benne az ennivaló csöppséggel, aki, anyucival ellentétben, eddig egy árva mukkot nem szólt.

Megmenekültem!

Legalábbis azt hittem.

De alig zárult be az anyuka mögött az ajtó, egy könnyű kéz finom érintését éreztem a vállamon. Csakis egy nő tud így megérinteni valakit. Az érintésben benne van a figyelemfelkeltés, az óvatosság és az elnézés kérésének minden apró árnyalata, miközben az egész egy pillanatig sem tart.

Tettem egy félfordulatot, hogy szembe nézzek azzal, mit ró még rám a balsors a mai sorban állás alatt. Egy női szempár üdvözölt, picit már szarkalábas, de az előzőnél is szebb és mosolygósabb. A matyó mintás szájmaszk enyhe tompítása mögül egy egészen kedves hang közölte velem: – ez igazán nagyon udvarias gesztus volt. Egyre ritkább manapság az ilyen gáláns úriember.

Kérem, engem igen sokféle sértéssel illettek már életemben, de azt, hogy gáláns úriember, nekem még soha nem vágta a fejemhez senki. Nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele. Első gondolatom az volt, hogy hova tűnt a korábban köztünk levő 1,5 méter távolság, második az (a szép szempárt alaposabban elnézve), hogy kétségtelen, a magyar nők a legszebbek a világon, a harmadik, hogy meglehet, egy csapásra lerombolom a hölgy rólam oly' elhamarkodottan alkotott képét, ha válaszképpen őszinte leszek hozzá, de én bizony őszinte leszek: – Köszönöm, igazán nagyon kedves, de tudja… szóval csak nagyon megsajnáltam szegény férjét, és véget akartam vetni a fickó szenvedéseinek. Legalább egy rövid haladék erejéig.

A korombeli elegáns hölgy dermedten bámult rám. Gondoltam, most aztán meglehet a véleménye (a kijavított, a helyes véleménye) rólam. Mindennek tudatában szépen visszafordultam az ajtó felé, s a szokott beletörődéssel végignéztem udvariasságom hozadékát. Mert az udvariasságnak az esetek nagy részében sokkal inkább van ára, mintsem jutalma.

Az én receptjeim (nem az enyémek persze, ott még nem tartok, én, kérem, csak kiváltom őket) fel vannak lőve ugyebár a felhőbe, csak leszedik a polcról, amit annak megfelelően találnak (a helyi kis gyógyszertárban természetesen mindig gondosan ügyelnek arra, hogy adósok is maradjanak valamivel, nehogy már ne kelljen visszamenni még egyszer), elém pakolják, én fizetek, mint a köles, majd már húzok is kifelé, mint a csík. Na, de egy kisgyermekes anyuka… Ő ugyebár mindenből a legjobbat akarja, elvégre a reklámban is azzal zsarolták a lelkiismeretét, hogy ha szereti a porontyát, akkor a legjobbat, de csakis a legjobbat veszi meg a lurkónak. Neki tehát utána kell járnia, miből melyik a legjobb termék, nehogy még valaki azt higgye, hogy valójában nem is szereti azt a csöppséget. Aztán ugyebár minden tünethez, szükséglethez, igényhez és állapothoz, de még minden pukihoz és böfihez is történetek tartoznak, amelyeket el kell mesélni, s közben vég nélkül megy a "tényleg olyan jó ez a kenőcs?; Laura, a barátnőm nagyon dicsérte; jaj, az a doki nagyon nem érti a dolgát, én nem bízom benne; az én gyerekem nem olyan, mint a többi; van még abból a múltkori teából, hát tudja, abból az izé, nem jut eszembe a neve, de mi is volt benne? …"

Miközben én efféle rémképeken révedeztem a magam beletörődött csöndességében, hallom ám, hogy mögöttem halkan kuncog valaki. Bizonyára a mögöttem álló hölgy lehet az, gondoltam, s szilárdan elhatároztam, hogy csak azért sem fordulok meg még egyszer. Ő azonban váratlanul és határozottan a sarkamra lépett!

Egy valamire való férfi ilyenkor olyan cifrát káromkodik, hogy a megszeppent őrangyalok is riadtan kapaszkodjanak a bárányfelhők gyapjába, de hát én épp az imént lettem legálánsúriemberezve, úgyhogy nagy erőkkel visszatuszkoltam magamba a feltörekvő indulatot, s csupán egy alig kíváncsi félfordulatot tettem, hogy jobban megnézzem magamnak azt az igen szép szempárt, ha már a gazdája ennyire provokál engem. Mire a hölgy: – nem ismersz meg, ugye?