Hasfelmetsző?

Londonban vagyunk. Nyirkos, ködös, kedélyromboló az időjárás. Alig érkeztünk meg, máris kiráz a hideg. Szemeim keresztben állnak, be vannak kancsalodva, sápadt vagyok, rosszullét kerülget. Szédülök.
Idegen spanom nyújtja a sört. Tolom el, hogy még most ne, mert az sem tudom megsaccolni, hogy a reggeli hagymás-kolbászos rántotta egyáltalán bennem marad-e!
Már nem először utazgatunk együtt az időben és dimenziókban, de az émelygést még mindig nem bírom megszokni. Felkeccintek a sört, óvatosan kortyolom…

Halványan pislákolnak a gázlámpák. Megnézném, pontosan mennyi is az idő, de a faterom órája frankón be van zavarodva, pedig nem is mechanikus. Azt viszont észlelem, hogy láthatatlan vagyok, mert a cuki búrám nem tükröződik vissza az üvegében.
Az űrbéli spanjaimnak elég fura, hosszúkás ujjaik vannak. Egyik felém nyúl, a vállamba kapaszkodik, és behúz egy sötét kapualjba. Jelez, hogy némuljak el, mert az következik, amiért idelátogattunk.
Hamarosan felerősödik valami háttérzaj, ami elhaló sikoltozássá fajul. Pár pillanat múlva: gyászos, néma csönd. Megtorpant az idő, és elgörbült a tér. Hasonlót érzek, mint amikor a barátaim űrszerkentyűjével nekivágunk az utazásoknak.
Kihajolok, vizslatom a környéket. Köd van, nehéz tájékozódni. Elindulok a hang irányába.
A sarkon túl egy alak fekszik a ködtől nyálkás macskakövön. Amint melléérek, egy Nő rajzolódik ki előttem, és rengeteg vér. Lehajolok a testhez, próbálok segíteni.
Már késő… Vértócsa öleli körbe, ami a ruhája alól, patakokban ömlik a hideg kövezetre. Itt már semmit sem tehetek. Az űrhaverok is állnak némán.
Kérdem tőlük:
– Most… ez mire volt jó?
Mondják erre, hogy nagyon jól tudom az alapszabályt: nem avatkozhatunk a dolgok folyásába!
– Mégsem lett volna szabad hagyni, hogy ezt a szerencsétlen csajt kinyírják!
Néznek rám, az egyik bemegy az űrhajóba, kihoz egy sört és a dohányomat. Barátságosan int, hogy higgadjak le, igyak és cigizzek, közben elmondanak mindent, amit még nem tudhatok erről a mítoszról.
Arrébb megyünk, mert a közelben már kezdődik a mozgolódás, valaki még fel is sikít, visszhangzik tőle a szűk sikátor.
Hamarosan egy rendőrsíp szólal meg, majd ezt követően még több. A környéken posztoló szervek futva közelítenek a helyszín felé. Lámpák gyúlnak a málló vakolatú lakások ablakaiban, kíváncsi fejek kandikálnak ki, hálósapkákkal a fejükön, és hangosan, szörnyülködve kiabálják, hogy a „gyilkos” ismét lecsapott.
Akkor áll össze a fejemben a kép!
– Az a k*rva Hasfelmetsző Jack! Az a pszichopata sorozatgyilkos, perverz, beteg állat! Miért nem mondtátok, hogy a közelben ólálkodik? Lecsaptam volna, minta a taxiórát, és le van a gond!
Űrcimbik csóválják a fejüket, hogy ez nem ilyen egyszerű. Induljunk haza, útközben elmondanak mindent. Előtte azonban, Atlantisz városát kell látnom. Elvisznek oda, ahol az egész bonyodalom elkezdődött. A Hasfelmetsző? Csak egy töredéke, hozadéka az egész összeesküvésnek. Megmutatják majd, ki is Ő valójában.
Mire én, egyből felkapom a fejem:
– „Ki Ő”? Nem véletlenül: ki is volt Ő valójában?
Rezzenéstelen arccal néznek rám. Jeleznek a spanok, hogy ne érjem be ennyivel, közben mutatnak az űrszekerünkre.
– Nem csak nektek van ilyen?
Látom a szemükben, hogy rátapintottam a lényegre.
Szent sz*r! Remegő kézzel iszok a sörömből, alig bírom megtekerni a cigit:
– Nem csak mi utazgatunk az időben, a térben és a dimenziókban?
Bólintanak, hogy jó nyomon járok.
– Az a rohadék még tényleg létezik? „Azokkal” van, ugye?
Nincsen válaszreakció. Beleegyezésnek veszem. Magamba roskadok, lóg a cigi a számban, közben fény és időutazás. Megérkeztünk Atlantiszhoz, a legrejtélyesebb városhoz…

Alámerülünk. Nem tudom, melyik óceánon, de egészen kint vagyunk a nyílt vízén, illetve már jóval alatta.
Süllyedünk, közben az űrhaverok lekapcsolják a hajtóműveket, viszont felkattintják a teljes díszkivilágítást. Mondják közben, hogy miattam haladunk ilyen lassan, a későbbi Keszonbetegséget elkerülendő.
– De rendesek vagytok! Bírom a búrátokat! Megdobnátok egy sörrel?
Összenéznek.
– Ne már! Ne szívassatok! Nem mondjátok, hogy csak párat hoztatok magatokkal? A frászt hozzátok rám!
Bazsalyogva bólogatnak, hogy persze, van elég.

Mindenfelé víz, és víz, és víz, az űrhajó fényeinek hatósugarán kívül meg a nagy sötétség. Néhány kíváncsi hal bekukkant az ablakunkon, kicsit szemeznek velünk, aztán buta tekintettel elúsznak.
Felkeccintem a sörömet, a spanok meg csodálkozva bámulnak, és kérdik tőlem, hogy mégis, hová fér el bennem annyi?
Megpaskolom a bendőmet:
– Sok jó dolog kis helyen is elfér!
Vihognak, csóválják a kerekded, fura formájú kobakjaikat. Lábaim feldobva a műszerfalra, simogatom a hasam, közben iszom a hideg sört, nevetgélünk, szóval, tök baráti a hangulat. Jut eszembe: mi van azzal a Hasfelmetszővel?
Egyikük nekikezd a sztorinak: Úgy képzeljem el, hogy léteznek felsőbb, kézzelfogható hatalmak. Nem olyanok, amik a „teremtéssel” kapcsolatosak – és ennek okán a templomokba, valamint bálványimádásra csábítják a híveiket -, hanem konkrét csoportok, akik… Olyan ez, mint a bűvészet. Egyszerű trükk, csak sok mellé a körítés, a handabanda. Mindegy is. A műsor végére tényleg elhiszed, hogy valakit fel lehet fűrészelni darabokra, azután meg összeragasztani?
– Baromság! Ja, bocs, hogy félbeszakítottalak. Elfogyott a söröm. Lepjetek meg egy másikkal, addig is veszteg maradok. Folytasd csak, drága barátom!
Spanom osztja tovább az észt: Tehát, ha van valami, amit a bűvész nagyon szeretne titokban tartani, az az, hogy mennyire pofonegyszerű a csalás, amit egy nagy valag rizsázás keretében, csodának állított be. Így van ez mindennel! Akiket egyszer már megvezettek, azokat érdemes a tudatlanságban megtartani. Ha kérdezősködnének? Újfent félre kell vezetni őket.
– Oké, ezt vágom! Hogy jön a képbe a Hasfelmetsző? Úgy, hogy Ő is statiszta volt egy „színjátékban”?
Kérdőn tárom szét a kezeim: miféle humbug ez?
Gülü szemű sameszom fejtegeti az ügy részleteit: A Hasfelmetsző legendáját tulajdonképpen egy összeesküvés kapcsán alkották meg, pusztán azért, hogy elfedjék a frankót. Amíg mindenki a Hasfelmetszőt hajkurászta, és találgatták a kilétét, addig nem senki nem vette észre, hogy igazából mi is zajlott a háttérben, így „Azoknak” alkalmuk nyílt, feltűnés nélkül elvarrni a szálakat.
– Az a torz gondolkodású barom kibelezett pár prostit. És? A bűnüldözési enciklopédiában nem Ő az egyetlen ámokfutó-sorozatgyilkos f*sz. Akadtak nála még retardáltabbak, még elszántabbak, jóval kegyetlenebbek, még elfuseráltabbak is.
Erre most az űrcimbi tárja szét a kezeit, mint én az előbb: Nem mondod? Megint elsiklottál egy fontos memorandum felett. Ha nem csak folyton a sört lefetyelnéd, hanem közben figyelnél is, értenéd a pályát!
– Jól van már, ne húzd föl magad! Figyelek: szajhák, felnyitott hasak, fröcsögő vér…
Közbe int: itt állj meg!
– Zsír! A ringyók? Miért pont Ők voltak a célpont? Mi a közös a prostikban, azon kívül, hogy eléggé megalázó a foglalkozásuk, kefélnek naphosszat, és nemi betegségeket terjesztenek?
Jelzik, hogy: tovább, tovább! És még?
– Jaj, ne már!
Meglóbálnak előttem egy újabb konzervest, ami gyöngyözően hideg.
– Szórakoztok velem? Jesszusom! Fel ne rázzátok!
Kuncognak, én meg próbálom göngyölíteni a rejtélyt:
– Jól van! Kik járnak hozzájuk? Kik keresek a társaságukat? A pénzes, befolyásos fószerek, meg talán a csórók, fizetésnapok alkalmával.
Ufó haver tekintetéből látom, hogy sínen vagyunk a téma lényegét illetően. A többiek is figyelnek, pedig tudják a teljes igazságot…
Sodrok egy cigit, a csacsogómba helyezem. Vettem egy másik Zippó-t. Erre már jobban figyelek, nem hagyom el! Azóta az ottani arcoknak sem kell fáznia, nem eszik nyersen a húst. Szerintem az a hely lesz a későbbi, képzeletbeli Ausztrália…
– Befolyásos, hatalommal bíró emberek. Részegen, hetyegés közben, két jó numera közt, biztosan szeretnek beszélni a viselt dolgaikról, legbelsőbb titkaikról, erről-arról.
Az űrlények reakcióiból sejtem, hogy megint vágom a témát. Görgetem felfelé a tuti tényeket:
– Hoppá! Filmekben is jégre küldik a szeretőket! Valami alapja csak lehet! Ott van az a farmon nevelkedett csajszi! Odáig vitte, hogy a Nyugati nagyhatalom elnökével is összejárt prütykölni. Tudhatott valamit, amit nem lett volna szabad. Ez lett a veszte! A pasi golyót kapott a fejébe, a romnyi meg (állítólag), öngyilkosság áldozata lett. Azóta is homály fedi a teljes valóságot. Jobb félni, mint megijedni alapon, kivonják a forgalomból a spinéket is, akikkel „kapcsolatban” állhatott. Hátha mondott nekik bármit is a hatalommal bíró, pénzes muksó. Ilyen szintű konspirálásokban nincs helye a bizonytalan részleteknek, semmi szükség az adathordozókra.
Kis gnóm barátom folytatja helyettem:
– Néhányan tudnak csak a legtitkosabb szervezetekről. Muszáj párat beavatni. Ha meg úgy adódna?
– Kampec, még annak is, aki hasonlított rá. Nehogy egy még titkosabb csoporttal felszámoltassa az előbbi titkos szektákat, akik a háttérben mozgatják a szálakat. Mit szeretnének annyira elhallgatni a jóravaló, jámbor népek elől? Mi az a fene nagy titok, ami mégis egyszerűbb lehet, mint egy dobozos sör? Ha igaz a teóriám, akkor a Hasfelmetsző nem létezett. Vagyis, igen, de csak egy aberrált bérgyilkos volt, akit felhasználtak, hogy módszeresen iktasson ki mindenkit, aki az üggyel kapcsolatba került. Sejtésem szerint, dolgai végeztével, Ő is holtan végezte egy bűzlő csatornában, mint egy utolsó koldus, akiről azt sem tudták, hogy ki volt valójában.
Mind a négyen összebólintunk. De k*rvajó vagyok! Miért mindent nekem kell megoldani?
Válaszolják erre, hogy megint elfelejtettem valamit. Növelni kell a tudástáram, hiszen én lettem kijelölve, én vagyok a kiválasztott.
– Tényleg! Ősapa…
Landoltunk az óceán fenekén, a franc se tudja, milyen mélyen. Víz, és víz, és víz, az űrhajó fényeinek hatósugarán kívül meg a nagy sötétség. Atlantiszban vagyunk…

Sid Clever