Hazafelé

Esős reggelre ébredt. Nem szerette a latyakosra áztatott, álmosító várost. Fásultan mászott ki az ágyából, borotválkozott meg, öltözött fel. Mozdulatai gépiesek, unalomig ismételtek voltak. Gondolatban egészen máshol járt. Harsány zöld mezőkön, lágy szellővel ölelt réteken. Fehérre meszelt falú házban. Olyan rég volt már, hogy azon a környéken járt, hogy pontosan nem is tudta felidézni az emlékeiben. Csak az érzés lakott benne, mélyen, elfojtva a szürke város okozta közönybe, a szürke hétköznapokban, a megszokott mozdulatokban. Meglepődve merengett az emlékein. Hány éve is, hogy eljött hazulról?
Megrázta magát, kitisztította a gondolatait, felkészült az újabb napra. Felhúzta kopott nadrágját, pulóverét, majd az esőre való tekintettel belebújt az esőkabátjába. Már előre hányingere volt a gondolattól, hogy be kell mennie a munkahelyére. Utálta azt is, éppen úgy, ahogy utálta az egész életét. Feleslegesnek és értéktelennek érezte magát. Hiszen mit tett le az asztalra? Semmit. Nem volt családja, nem volt pénze. Nem volt semmije. Az egész élete egy nagy kudarc volt. Pedig milyen reményekkel vágott neki? Tele volt álmokkal, vágyakkal. Kalandokra vágyott, sikerre, pénzre. És mije van? Egy kopott albérlete a város legrosszabb hírű kerületében, egy rosszul fizetett munkája, és kopott emlékei.
Kezébe vette a kulcsait és megfogta a kilincset. Tekintete találkozott a tükörből fásultan felé pillantó tükörképével. Kopaszodó koponyáján megcsillant a csupasz égő kopott fénye. Mélyet sóhajtott és erőszakkal elszakította tekintetét a tükörről. – Már csak ez hiányzott, hogy rád hasonlítsak – sóhajtotta és kilépett a reggeli szürkeségbe. Az egyhangú, kopott felhők kedvetlenül sodródtak az égen. Nem zuhogott. Még csak nem is esett. És ezt utálta a legjobban. Az áztató, alattomos nyirkosság rövid idő alatt átnedvesítette a ruháját, cipőjét, haját, végigfolyt a nyakán és betolakodott kabátja alá.
Nem tudta kiverni a képet a fejéből. A tükörképét, amely kísértetiesen hasonlított arra az emberre, akit valaha nagyon szeretet és akit egyik napról a másikra hagyott magára. Miért is? Mert azt hitte, neki különb élet adatott? Most már tudja, hogy tévedet.
Egy napos szeptemberre gondolt. Talán húsz éve lehetett. Vagy még régebben. A régi kis házban. Hogy szerette a fehér falait, a fagerendából ácsolt mennyezetet, a nádtetőt. A végeláthatatlan harsogóan zöld réteket. Az aranyló búzát. A száraz por és érett kalászok illatát. Az apját. Sose felejti el az utolsó napot, amint egy veszekedés után a fészer felé ballagott pipázva, elgondolkozva. Mennyire szeretett volna olyan lenni, mint ő. Büszke, bölcs, erős. Hatalmas. Mindig irigykedve nézte a pipafüstbe takarózó, gondoktól barázdált arcát. És pont ezek miatt hagyta ott a szülői házat. Pont ezek miatt érezte azt, hogy máshol kell megtalálnia a boldogságát.
Csak most értette meg, hogy az volt az utolsó boldog nap az életében. Az utolsó igazán felhőtlen nap. Máig sem tudja, hogy romolhatott el minden ilyen gyorsan. Felnőtt. A kis házat, a rétet, a gazdaságot a nyüzsgő városra cserélte. Hogy repültek az évek. A szülei megöregedtek, meghaltak. A kis gazdaság összeomlott. Nem számított. A fényűzés, a csillogás megbabonázta. A hangos bárok, a színes álomvilág elfeledtetett vele mindent. De az évek kíméletlenül múltak. A város pezsgése eltompult, színei megfakultak. Az eső szüntelenül eset. Mi változott? Az egykor vonzó utcák, kihívást jelentő mindennapok, elkoptak, ellaposodtak. Egyre kevésbé találta helyét, egyre többször gondolt az otthonra. Már olyan rég volt. Már oly sok éve hogy eljött. Vajon mit találna, ha hazatérne?
Lábai észrevétlenül vezették a vasútállomás felé. Megvette a jegyet és felszállt az első vonatra. Nem is gondolkozott rajta. Tudta, hogy örültséget csinál. Tudta, hogy az egész életét vághatja sutba, de nem érdekelte. Ugyan, milyen élet ez? – kérdezte magától.
A vonat zötyögve gördült ki az állomásról. Már nincs vissza út – sóhajtotta. Furcsa módon megkönnyebbülést érzet. Lehunyta a szemét. Évek óta nem érzett ilyen izgalmat. Az egész teste megborzongott az elhatározásától. Hazamegyek! – gondolta. Szíve nagyot dobbant. Az izgalom minden porcikáját átjárta.
Nem olyan volt, mint amire emlékezett. A fű megsárgult, elszáradt. Már nyoma sem volt a bársonyos, haragos zöld szőnyegnek, ami az emlékeiben hullámzott a ház körül. Ez a sárgás, barnás mező már nem vonzotta a szemét, nem kívánta a sétát benne, nem vágyott az érintésére. Még a szaga is nyomasztó volt. Száraz porszagot árasztott mindenfelé. Az eget kémlelte. – Jó lenne egy kis eső – gondolta ironikusan, majd a ház melletti romos fészerbe indult. Lassan, komótosan haladt, nem volt hova rohannia. Régen volt, amikor még azt érezte minden perc számít, csak sietnie kell. Ma reggel óta tudja. Nincs értelme a sietségnek.
A fal melletti kis pad mellé érve meglepődött. Egy öreg, kopott pipa hevert magányosan az ütött-kopottra fakult deszkákon. Az apja pipája volt. Érthetetlenül forgatta kezében. Ennyi év után? – mosolygott. Rövid kotorászás után, dohánnyal tömte meg a régi darabot és gondosan meggyújtotta. A dohány fellobbant, majd parázslani kezdett végül lassú, szürke fűst kígyóba tekeredett. A fészer poros ablaküvegén ismerős alak tükröződött vissza. Egy darabig megrökönyödve nézte a pipázó alakot, amely ugyanolyan elgondolkozó képpel bámult rá. Aztán lassan biccentet és rámosolygott a tükörképére. Szia, apa! Végre hazajöttem! – kacsintott az üvegtábla felé és kilépett a szikrázó szeptemberi napsütésbe.