Hazajáró szobor

Ő a mi őrző-védő-ártó angyalunk, a nagy kalapos, kezébe könyvet szorító, komoly arcú humanista költő, a mi Janusunk. Ott áll a vártán… illetve, bocsánat! Az első emeletre vezető lépcsőfordulóban. Térdét megannyi „januszos” diáktenyér koptatja, mert az „szerencsét hoz”. Legalábbis így adják tovább a diákok már évtizedek óta. És ki tudja…?
Nap, mint nap elmentem mellette. A talapzatára írt évszámot és feje mellett a két idézetet is fejből tudtam már, elvégre három éve olvastam. Mégis rá kellett jönnöm, hogy közel sem ismerem eléggé, és bizony tartogat még meglepetéseket.
Mert… terjedt egy történet a suli falai közt… Hogy az a szobor néha eltűnik, és ezzel egy időben a városban feltűnik egy magas, reverendás, széles karimájú kalapot viselő férfi, aki elgondolkodva fennhangon szavalgat. Verseket, ráadásul! És be kell látnunk, hogy ez aztán már tényleg gyanús.
Állítólag mindezen furcsaságok teliholdkor esnek meg, márpedig az köztudott, hogy a hold kitelése a hazajáró lelkek kedvenc felbukkanási ideje. Nos, azért a mi humanistánk mázsás szobrát nem nevezném éppen testetlen léleknek, és mások is így gondolkodnak. Talán ezért kezdték „hazajáró szobornak” hívni.
Én nem tudom, honnan indult ez a pletyka. Lehet, hogy a kicsik, a frissen a hatosztályos barakkba kerülő hetedikesek beszéltek róla először, hogy egymást ijesztgessék a kétnapos osztálykirándulás sötét éjszakáján, távol az otthontól.
De könnyen meglehet az is, hogy a búcsúzó tizenkettedikesek döntöttek úgy: itt hagynak még valamit az iskolának, amin elgondolkodhat minden „januszista”.
Mindkettő igaz lehet. Hiszen az emberek ősidők óta szeretik rémületbe ejteni, elgondolkodtatni a társaikat. És mi lenne erre jobb, ha nem egy hazajáró szobor teliholdas legendája?!
Bár.. talán még… Az is elképzelhető, hogy valaki tényleg látta azt a reverendás, verseket szavaló, erősen Janus-ra hajazó férfit valahol a városban egy sötét éjjelen, mikor vad szél űzte a tépett felhőket az égen, és mögülük ki-kivillant a telehold…
Egy ilyen városban, mint ez, ahol ókori sírok fölött jár az ember, ahol egykor egy székesegyház égett lángolva, kardok csattogásától volt hangos a várfal, és nem is olyan rég – csupán pár évszázada – még boszorkányok éltek, bizony könnyen előfordulhat, hogy Janus szelleme is kísért némely éjjelen.
Már föl sem tűnne, akkora itt a kísértetjárás. Mikor csöndes estéken zöldes fényben izzik a katedrális négy tornya, és ködbe fullad a város, rég nem létező lábak léptei koppannak a macskakövön, elveszett török katonák bolyonganak, fekete szellemvonatok robognak az éjbe… Lássuk be, ekkora tömegben egy újabb furcsa alak nem zavar sok vizet. Talán csak akkor, ha néhány „januszista” elé toppan váratlanul, és azok felismerik benne iskolájuk hű szobrát.
Igen. A többiek is egyre inkább hiszik, én pedig már biztosan tudom, hogy a mi Janusunk szobor alakban ott kopog a többiekkel a városban, mikor felkel a telihold. Tudom, hiszen találkoztam vele. Ha lehunyom a szememet, könnyedén fel tudom idézni.
…
Szelíd, kora tavaszi este van, az esőfelhőket már elfújta a szél, a telihold emelkedőben. Ezüst sugarai becsorognak a mi iskolánk főépületének egyik ablakán. Egészen konkrétan azon, amelyik az első emeletre vezető lépcsőfordulóra nyílik.
A kékezüst fénynyalábok rávetülnek Janusunk szoborarcára, mire kedves költőnk zavartan pislog egyet. Kicsit csikorogva fordítja félre fejét, hogy kipillanthasson az ablakon. Mihelyst megállapítja, hogy odakint fényesen süt a nap.. izé, a telehold, leengedi kissé elmerevedett kezeit, melyek egy kerek holdhónapig szorongatták a monogramjával díszített könyvet.
Őrző-védő-ártó angyalunk kinyújtózik, és óvatosan, kicsit még mindig mereven mozdulva lelép a talapzatáról. Megfordul, mint már annyiszor, szemügyre veszi a falon függő, tőle származó két idézetet.
– Nem a legjobbak, nem a legjobbak-, ingatja a fejét, és újfent nyújtózik egyet. Aztán párszor leguggol és feláll, hogy ellenőrizze a lábait. Ropogva, csikorogva, de hajlanak azok a térdek!
Elindul lefelé a lépcsőn, de úgy tűnik, mégsem melegítette be kellőképpen a lábait. Vagy csak nem figyelt eléggé, mert már a versein gondolkozott. Mindenesetre sikeresen rálép hosszú reverendájára, elbotlik benne, és hatalmas döndüléssel elesik. Végig kopogja-bukfencezi a lépcsősort, és nagy csattanással érkezik meg a földszintre. A landolásba beleremeg az épület, a homlokzat ablakpárkányain szunyókáló galambok ijedten rebbennek a levegőbe, teljes a hatás!
Janus nyögve feltápászkodik, gondosan leporolja a ruháját, felveszi a fejéről lerepült kalapját, és ellenőrzi, hogy elmaradhatatlan könyvében nem gyűrődtek-e meg a lapok. Csak egy pillanat késéssel jön rá, hogy a könyv- gazdájával együtt- még mindig kőből van azért.
Vállat von, hetykén fejébe csapja a kalapot, és elindul…na kifelé. De ismét csak szembesül a bosszantó problémával, miszerint az ajtót nem hagyják nyitva külön az ő kedvéért.
-Sebaj! – derül fel az arca, és reverendája valamelyik titkos zsebéből előkotorja a reneszánsz óta jó szolgálatot tevő tolvajkulcsát.
Pár perc múlva Janusunk már kint sétálgat a Mária utcában, és lépteit egyenesen a Széchényi – vagyis a fő- tér felé veszi.
Mikor kibukkan az utcasarkon, pont belefut egy elegáns ruhájú fiatal hölgybe. Kalapját megemelve elnézést kér, és tovább sétál. Már rég nem csodálkozik azon, hogy egy egykori pécsi püspök szobrának tulajdon városában nem „Benedicitével” köszönnek.
Elmélázva, verseit félhangosan szavalva vág át a téren, és a róla elnevezett utcában a székesegyház felé igyekszik. Útközben különféle öltözetű, életkorú, nemű és nemzetiségű emberek haladnak el mellette. A poéta kicsit rácsodálkozik a szembejövő fekete férfira, aztán újra elmerül a versei közt, és a katedrális előtt elsétálva belép a püspöki palota kertjébe.
Áttocsog a vizes füvön, már messziről megpillantja a kedvenc, éppen virágzó mandulafáját.
– Mandulafám, kicsi Phyllis!- kiált fel örömmel, és odasiet a fához, ami mellett a másik szobra áll.
Mert azt tudni kell a mi városunkról, hogy olyannyira szereti a nagy humanistát, hogy rögtön két szobrot is állítatott neki. Az egyiket a sulimban, a másikat a már említett mandulafa mellett, a püspöki kertben.
Nos tehát, a mi Janusunk megáll saját szobra és a virágzó fa közt, és teljesen mozdulatlanul, átszellemült arccal szavalja magában az „Egy dunántúli mandulafához” című versét.
Ekkor érkezem én. Valójában randira sietek éppen, kissé késésben is vagyok. A főtér felé igyekszem, és úgy döntöttem, megrövidítem az utat a püspöki – vagy ahogy felénk mondják: a Barbakán- kerten át.
És tessék, siettemben nem beleütközöm a Janus-szoborba?
– Ó, de vacak!- kiáltok föl bosszúsan, dühösen nézek az utamba állt tömegre. Aztán észlelem, hogy jobbra tőlem egy másik Janus-szobor is áll… az eredeti bronz változat, ami mindig is a kertben volt. Na de akkor ki ez itt előttem?
Felpislogok rá, az meg visszanéz rám, és kalapját udvariasan megemelve köszönt.
– Szép jó estét, kisasszony!- mondja pincemély, kongó hangon. Kerülget az ájulás, mikor rádöbbenek, hogy ez… illetve ő a mi szobrunk! A mi őrző-védő-ártó angyalunk, a vártán álló Janus! Hang nem jön ki a torkomon a felfedezéstől, mélyeket kell lélegeznem, nehogy tényleg elájuljak.
– Szóval igaz!- nyögöm ki végül, megtántorodom. Janus aggódó arccal utánam kap, erről eszembe jut a randim. A költő valamit megláthat az arckifejezésemben, mert értőn felvonja a szemöldökét.
– Óh, elnézést, siet, kisasszony?- kérdezi kedvesen, csak bólintani tudok, még mindig nem térek magamhoz a találkozástól. – Netán egy fiatalemberrel van találkozója?- pillant eléggé csinosnak mondható ruhámra. Újfent bólintok, mire Janus udvariasan, óvatosan leporol, és elmosolyodik. Csodálkozom: kicsit csikorog, de mégis igazi mosoly!
– Szeretnék sok szerencsét kívánni, ha megengedi!
– Ó! Ó. Köszönöm!- motyogom zavartan, hálaféle ébredezik a gondolataim közt, és félénken bámulok a szobrunkra. – Kérhetnék… esetleg valamit?
Janus kérdőn néz rám, aztán követi pillantásomat, és a világ legszélesebb kőmosolya terül szét az arcán. Kegyesen bólint, na most meg van benne a püspökök büszkesége!
Megsimogatom a térdét, és reménykedek, hogy tényleg szerencsét hoz. Vidámodok, máris érzem, könnyű lesz a szívem, búcsút intve szaladok a randira.
Janus marad, elgondolkodó, elnéző mosollyal dúdol valami régi reneszánsz dalocskát, aztán megsimítja a mandulafa törzsét. Felpillant a sötét éjszakában izzó világos szirmokra, valahol rigó fütyül a közelben, csöndes szél zizeg a zsenge kis levelek közt. Valami melegség kúszik a szélbe, nincs többé, aki dideregni merne. A poéta mélyet sóhajt, rég elmúlt időkre emlékezik, azokra, amikre már senki más. Táncokra, lányokra, kacagásra, fáklya világította falakra, régen szavalt versekre, nevetős tavaszokra, kőarcán élő mosollyal…
…Sose láttam többet a szobrát teliholdas éjjeleken. De tényleg szerencsét hoz! Hiszen az a fiú, akivel akkor a randim volt, már virággal vár iskola után, és tudom, hogy szeret. És néha, mikor elmegyek a suliban a szobor, a mi szobrunk mellett, és felpillantok az arcára, mintha rám mosolyogna. Tudom, hogy igaz. Érzem.