Járkálással próbálta dühét lecsillapítani. Nem sikerült. Az a valami, az az éhes kis dög, csak rágta tovább a lelkét.
Amikor megpróbálta magát kívülállóként látni, végre elmosolyodott. – Röhejes vagy mondta magának. Egyszerűen, röhejes. És valahogy nem csodálkozott azon, hogy nevetése nem volt szívből jövő. Ránézett alkoholmámorban horkoló férjére. Férj? Ugyan! A mellette élőt már évek óta csak a borosüveg hozta izgalomba. Az, hogy felesége is van, csak addig érdekelte, amíg vacsora nem került az asztalra.
Az asszony a könyveknek támasztott fényképre nézett. Mosolygó tekintetű szemek viszonozták a könnyes pislogást. Az apja szeme. Apjáé, aki két nőre nézett csak ilyen rajongó szeretettel. Anyjára, és rá. Gyönyörű nő volt az anyja, addig, amíg a betegség fel nem őrölte szépségét, életét. És boldog volt. Fürdött, lubickolt férje imádatában. Ő kislány korától mindig olyan házasságot akart, amilyen a szüleié. Azt a csendes nyugalmat akarta, ami az anyját haláláig kísérte.
Álom maradt a csend és a nyugalom.
Vagy olyan kapcsolatot akart, amilyen apja barátjáé volt.
A két férfi legénykori barát volt. Egyszerre kezdtek udvarolni, egyszerre nősültek, egyszerre kapták meg a SAS- behívót. Nem csodálkoztak azon, hogy mindketten Pestre kerültek, ugyanahhoz a századhoz. 44 karácsonyát négyesben töltötték. A két ifjú asszony nem csak az óévtől, hanem a katona férjtől is búcsúzott. Az ő anyja az utolsó vonattal és az utolsó pillanatban csúszott ki az orosz gyűrűből. Négy év múlva látta viszont Sztálingrádból hazatérő férjét. Akkor tudta meg azt is, hogy a másik párral mi történt. Az asszony a férjével maradt. Együtt támadtak, együtt verték vissza a támadást. Egymás mellett voltak, amikor a férj előre vezette embereit, egymás kezét fogták, mikor a pergőtűzben kapuról kapura húzódtak hátra. Amikor a férfit elfogták, az asszony az orosz parancsnokságot járta, haza könyörögte, haza sírta sebesült férjét. Olyan volt aztán életük folytatása is, mint a kezdet. Állandóan harcoltak. Hol egymásért, hol egymással. De a tányérdobáló viták után is képesek voltak összeölelkezni.
Ölelkezni? Tört fel újra a keserűség. Kivel? Mikor? Miért? Záporoztak a kérdések. És csak a férfi horkolása felelt.
11 hozzászólás
Megdöbbentő pillanatfelvétel. A tőled megszokott tömörséggel beszéled el három pár életútját. nem könnyű feladat, mindketten tudjuk. Olyan az egész, mint egy haditudósítás. Semmi fölösleges cirkalom. Így hat.
De van benne egy szarvas-hiba a dátumok körül. 44 karácsonya után már senki nem került ki Szálingrádba, -fogolyként se! A sz-i csata két évvel korábban, 42-ben volt.
Még valami. Hol (és hogyan!) harcolhatott együtt férj és feleség? Melyik város utcáin hadakoztak kéz a kézben? Meseszerű elem, hogy az oroszoktól hazakönyörögte a férjét, ilyesmi nem létezhetett!
Szia: én
Szia!
A történet szempontjából én nem tartom hibának, amit László említ. Biztosan igaza van, én az ilyen dolgoknak nem szoktam utána nézni. Nekem elég a hatás, amit írásod ad nekem, és az számomra mindig kellően megdöbbentő. Továbbra is a félpercesek királynőjének tartalak. Írásaid tömörsége az erőssége is. Irodalmi sürítmény a jó értelemben. Remek lett ez is. Nagy tehetségre vall ennyi mindent ilyen egyszerűen, jól, röviden megírni. Gratulálok.
Üdv.
Arurnak igaza van, az írás hatásosságának szempontjából tök mindegy lenne, hogy az események nem stimmelnek az évszámokhoz. Számításba kell azonban venni az átlagosan tájékozott olvasót, az ő számára hiteltelenné válhat a történet, ha valami nagy bukfenc van benne. Volt pl egy nagy-nagybátyám (Orosz Imre) nagyon szép, kurucos verseket és hazafias történeteket írt. Van egy kisregénye, ami a tatárjárásról szól. A kun és magyr vitézek összekülönböznek egy lány miatt. A kúnok sértetten elvonulnak, magukra hagyják a magyar sereget. (folytatom)
Artur, bocs.
Jő azonban a király és bölcs előrelátással békét teremt. Magyar és kun váll-váll mellett harcol, s Batu-kán hordái véres fejjel futamodnak meg Muhi pusztán. A kun legény elvesz feleségül a magyar lányt, óriási hepi.
Szóval, a kisregény különben nagyon jó. Aki nem ismeri a történelmet akár bele is élheti magát Csak éppen hát…
Szeretettel üdvözöllek mindkettőtöket!
-én
:DDD László! Ebben viszont neked van igazad. A jó történetet mégjobbá teszi a valós alap. Értelek. Kedves írótársunk nagyon jól ír, látom én a hozzászólásaidból, hogy neked is tetszik, csak azt szeretnéd, hogy mégjobb legyen.
:-)))
Hát igen, a műfaj sokat számít! Amennyiben irodalmat írunk, nyugodtan elengedhetjük a fantáziánkat, de ha ténybeszámolót, dokumentum regényt, stb., akkor igyekeznünk kell, hogy hűek maradjunk a tényekhez (már ha azok megállapíthatók). Talán az lett volna a szerencsés megoldás, ha nincsenek konkrét dátumok és helyszínek a történetben, ami egyébként nekem nagyon tetszett.
Amúgy tényleg rettenetesen kiábrándító és elkeserítő lehet egy ilyen férj, főként, ha édesapjával összehasonlítja.
Szia!
Nagyon jól, lényegre törően fogalmazol. A meghitt és a kettészakadt emberi kapcsolatok ábrázolása profi.
Szeretettel: Rozália
Kedves barátaim! Köszönöm azt, hogy olvastatok, hogy kritizáltatok. A nagy büdös helyzet az, hogy én nem tévedtem. A fiatal férj és feleség Buda ostrománál harcolt, pontosabban a Gellért-hegy környékén. És tényleg kéz a kézben, és tényleg haza imádkozta a feleség a férjét. Tudom. Ismertem őket. A másik férj hadifogoly volt, így került Sztálingrádba. Őt a Citadellánál, az utóvéd főhadnagyaként fogták el. Ő volt az apám. A történet igaz. És az is, hogy köszönöm a hozzászólásokat. Üdvözlet Nektek – ildikó
Kedves Matyi, ha ez igaz, akkor gratulálok a szüleidhez! No, most ez olyan hülyén hagzott, de biztos érted, mit akarok mondani. Fantasztikus emberek lehetnek /lehettek/.
Ez tényleg fantasztikus, én is gratulálok, az íráshoz is, a szüleidhez is!
De, véleményem szerint azt a plusz információt, amit nekünk az imént elmondtál, bele kellett volna szőni, fonni, így kerekebb lenne, s az olvasó számára egyértelműbb, teljesebb. Legfeljebb nem félperces lenne, hanem egyperces. A téma egyébként olyan hosszú időszakot ölel fel, élethelyzetek olyan sokaságát, és annyira "regéyes", -hogy érdemes lenne regényként megírni!!!
Szeretettel üdvözöllek: én
Szia Ildikó! Végre megint be tudtam lépni a Napvilágra. Nagyon hiányzott már a társaságtok.
Örömmel nézek körül az ismerősök között.
Tetszett az írásod, na nem azért, mintha az ilyen alkoholmámoros házasságokat tartanék ideálisnak, csak ahogyan előadod, az tetszett nekem. Bizony, azt hiszem, egyre ritkábbak a szép, megértő emberek házassága, akik szeretettel éltik végig együtt az életüket jóban-rosszban. Elszomorító, hogy sok házasság megy tönkre. Milyen kegyetlen lehet éveken keresztül ilyen ember mellett.
Örülök, hogy újra itt találkozhattam Veled.
Szeretettel: Kata