Herman (Második fejezet)

2. Fejezet
Nem tudta megmagyarázni magának miért, de a portás ingerelte. „Öltönyös majom” villant át az agyán. Legszívesebben megfojtotta volna. „És ráadásul folyton vigyorog!”
…-Akkor itt írja alá uram, lapot, a negyedik emeleten a 426 szoba lesz az öné.
A férfi sietősen odakanyarította a nevét a papírra, és igyekezett tompítani a hangjában lévő mohósságot amikor megkérdezte – Hol ihatnék valamit?
– Sajnálom uram, de a bárunk este tízkor nyit, jelen pillanatban csak egy szerény reggelivel, teával vagy kávéval szolgálhatunk.
„Dögölj meg”- gondolta Herman és ezzel fölkapta a kulcsát, bőröndjét. Vágtató léptekkel indult a lift felé amikor a háta mögött megszólalt a hang. – Sajnos a lift rossz, de délutánra megjavítják, már kihívtuk a szerelőt.
Eddig még senki iránt nem érzet ekkora ellenszenvet. Legszívesebben visszafordult volna, hogy a gallérjánál fogva felemelje a recepcióst. De nem tette, inkább a lépcső felé vette az irányt. A nyílt halba érve ismét szédülni kezdet. Tudta, hogy csak öt lépés választja el a lépcsőtől, de azzal is tisztában volt, hogy ez jelen pillanatban olyan elérhetetlen számára, mintha a föld másik oldalán lenne. Az előcsarnok vadul forogni kezdet, a szíve, mint egy féktelen ló úgy dobogott. Hányingert érzett.
„Egy… kettő… három… négy, egy… kettő… három… négy” –számolt magában miközben mélyeket lélegzett. Kínkeserves feladat volt, de remélte ez most is segíteni fog. Lassan, mintha béklyók húznák a lábát lépni próbált a számolás ütemére. Maga sem tudta hogyan, de elérte a korlátott, úgy kapaszkodott bele, mint a fuldokló az utolsó szál deszkába. Képtelen volt vissza emlékezni, hogyan került a szobájába és az ágyába.
Reggel a telefon ébresztője riasztotta. Lenyomta és aludni próbált még, nem sok sikerrel. Szemében nyoma sem maradt az álomnak, de miért is lett volna álmos reggel hat órakor? – torka egyre szárazabb lett, tegnap este óta nem ivott semmit. Nyelve döglött halként tapadt szájpadlásához.
Felült az összekuszált ágyban és remegő kézzel nyúlt az éjjeli szekrényen fekvő cigarettájáért. Kivett egy szálat a dobozból, és elhúzva az orra előtt megszagolta. Édeskés illata volt. Ezt mindig eljátszotta mielőtt rágyújtott volna, mert megnyugtatta kicsit, és egy cseppnyi boldogság költözött tőle a szívébe. A szájába vette a bagót és elétartva az öngyújtóját, lenyomta a kis szerkezetet. A gyújtó üresen kattant. Próbálkozott még néhányszor, egyre gyorsabb ütemben, szinte sorozatban pattogtatva a kis tárgyat, ezek a hangok puskalövésként hatoltak az agyába. Földhöz vágta az öngyújtót, ami apró darabokra törve gurult szét a szobában. Most a cigaretta következet megfogta és egy dühös mozdulattal kettétörte, utána pedig a falhoz vágta. „Úszni megyek!” döntötte el, szinte üvöltötte.
Minden tagja sajgott, ahogy kikászálódott az ágyból. A fürdőszobába indult a fürdőköpenyéért és törölközőért. Mikor visszafordult a tükörbe pillantott. Egy idegen alak bámult vissza rá. Arca konok volt, haja pedig borzosan meredt az égnek. Szemei véresek, kialvatlanok, ábrázatát több napos borosta takarta. „Meg kellene borotválkoznom”- tudatosította magában miközben tenyerével arcát dörzsölte.
Apró léptekkel indult el a tisztítószerszagú folyosón. Elégedetten vette tudomásul, amikor a recepción egy szőke mosolygós hölgy nézett vissza rá. Letette a köpenyét és a törölközőt a székre, nekifutásból fejest ugrott a vízbe. Kellemes érzés járta át, ahogy a langyos fürdővíz simogatta testét. Néhány kör pillangó után érezte, hogy fárad. Odaúszott a fürdőmedence széléhez és a lépcső korlátját fogva kiment a partra.
Erős vállán, szőrös mellkasán megannyi apró gyémántként csillantak meg a vízcseppek. A több éves kemény edzés meglátszott alkatán.
Ekkor hirtelen ömleni kezdett róla a víz, nem kapott levegőt, fél oldala lezsibbadt, a két kézfeje merevgörcsben állt. Az összes eddigi rosszullét közül ez volt a legsúlyosabb. Rongybábuként esett a hideg, vizes köre. Torka és szája egyre szárazabb lett, elhatalmasodott rajta a "mindjárt itt a vég" érzés… Alig érzékelte, ami körülötte zajlott.
Korán volt még, ezért a szálló legtöbb vendége bent tartózkodott az épületben. Csupán egy középkorú ember kortyolgatta a teraszon a kávéját, innen jól be lehetett látni a környéket. Merengéséből a görcsben rángatózó férfi látványa riasztotta fel. Szinte kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb segíteni tudjon. Akármennyire kimerült és fáradt volt, a benne élő orvos sosem tudott szabadságra menni. Pedig most is azért jött ide, hogy kicsit lazítson.
Valósággal a szakmája fanatikusává vált. Herman, mire az orvos odaért kissé jobban lett. Szemeit kinyitva homályosan, de látta, hogy valaki fölé hajolt. Próbált megmozdulni, de ekkor éles fájdalmat érzett a kezében, és a feje is kóválygott.
-Orvos vagyok, mondja, hol fáj?
-A kezem és a fejem is… de mindjárt jobb lesz.
-Azt hiszem, akkor lesz jobban, ha most azonnal kórházba vitetem. Valószínűleg eltört a keze, amikor ráesett. Ezzel a doki visszasietett a szobájába.
A kórházban megröngenezték, a keze több helyen is eltört. Délutánig bent kellett maradnia megfigyelésen. Tudta, testileg jól van, de lelkileg valami nagyon megváltozott. Ezek a folyamatos rosszullétek egyre jobban megviselték. Rettegett mikor, és hol tör rá megint. Talán jobb lenne itt maradni, elmondani miért is esett el… kapna valamilyen gyógyszert, és ismét a régi lehetne minden. Ezen elég sokat morfondírozott, de végül mégis arra döntött, visszamegy a szállóba. „Még három nap van a nyaralásból, utána ismét visszakerülök a mókuskerékbe.” Valami belső erő késztette arra, hogy mindig a következő helyzettől várja a javulást.
Miközben dolgozott, a szabadságtól, és mikor végre pihenhetett, a munkától. Nyoma sem volt már benne jókedvnek, boldogságnak. A leghétköznapi dolgoktól is szorongott.
Kiutat kereset ebből a félelmetes helyzetből, néha azon kapta magát, hogy azt tervezgeti, kiugrik az iroda ablakán. Mivel az a harmadik emelet elég magas, biztos lehetett volna a „sikerében”.
Ezektől a gondolatoktól még jobban utálta önmagát, hisz mindeddig gyenge embernek gondolta azokat, akik az öngyilkosságot választják. „Nem létezik, hogy nincs más megoldás!” – mondogatta, amikor ezeket az eseteket hallotta, és tessék, most ő is hasonló cipőben járt.
Első dolga a szállóba érkezése után az volt, hogy a bárszekrényből kivette a konyakot, azonban most kevésnek érezte a hatását. A mai nap túl sok volt ahhoz, hogy egy félüvegnyi felejtetni tudná.
Újabb üveg és újabb kortyok következtek, testét kezdte átjárni a bizsergető érzés, de ez most sokkal kellemesebb volt, mert ezután a mámor következett és nem a hidegrázás, légszomj. Tisztában volt vele, ha elmúlik az ital hatása, minden rossz érzés ismét felszínre tör, de előtte néhány órára bezárhatja az üvegbe, abba, amiből most oly nagyokat kortyolt.
Kissé spiccesen indult vacsorázni. Nem vágyott társaságba, csakhogy éhes volt és az itala is elfogyott. Az ajtóval szemben ült a doki egy hatalmas újságot olvasott. Beterítette vele a fél asztalt. A pincér odavitte a vörösbort, azután szó nélkül visszafordult. Az orvos csak percek múlva vette észre, hogy megérkezett a rendelése. Letette az újságot maga mellé, és zavartan tekintett körbe az étteremben. Némán figyelte az embereket. Tőle nem messze egy kis gyerekes pár ült. A kislány végtelen hisztibe kezdett, mert vacsora előtt nem kaphatott süteményt. A másik asztalnál egy öltönyös fiatalember ült. Laptopjába pötyögött valamit miközben a telefonba különböző utasításokat mondott. A doki, miután megunta a szemlélődést megitta a borát, és ismét az újságába mélyedt.
-Jó estét! Szeretném megköszönni a reggeli segítséget.
-Szép estét! – fordult a hang irányába a doki, gondosan összehajtogatta a lapot, és hellyel kínálta a férfit – Ugyan, igazán nincs mit. Nincs kedve ideülni hozzám? Vagy társasággal van?
-Egyedül vagyok, de igazán nem szeretném zavarni – mondta kicsit reszkető hangon Herman, miközben tekintete az üres pohárra tévedt. Egyre nagyobbakat nyelt, mert iszonyatosan száraznak érezte torkát
-Nem zavar. Örülnék, ha ma kivételesen nem magányosan kellene eltöltenem az estét.
Herman zavartan mosolygott miközben leült a doktorral szemben és izgatottan pásztázta a termet, a pincért kereste. Szeretett volna végre inni. – Akkor meghívhatom egy italra?
-Nem bánom, igyunk. – felelte a doki és egyre tüzetesebben vizsgálta Hermant. Reggel is észrevette már, valami gond lehet a férfival, volt valami titokzatosság a tekintetében.
-Ostoba vagyok, hiszen be sem mutatkoztam – ugrott talpra. – Kiss Herman.
-Én pedig Dr. Nimrodi János, mit szeretne inni? – a doki minden perccel biztosabb lett megérzésében.
A néhány órával ezelőtti rosszullét, a feszengő mozdulat, izzadó tenyér, félénk zárkózott tekintett, mind azt súgta, a vele szemben ülő férfi beteg. A harmincéves orvosi múlt elég volt ahhoz, hogy jól ki és megismerje az embereket. Most már csak azt kell elérnie, hogy Herman megbízzon benne és beszéljen.