A hegyek már elolvadtak a messzi bűz ájtatos tüzében, és a táj szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, mióta Rawn, a lovag legutoljára látta. Az eltelt évezredek formálták keménnyé és szikkadttá a csöndes rozsdaszín felszínt, már nyoma sem volt a valaha illatos-zöld mezőknek, melyek úgy nyúltak el a horizonton, mint a fáradt élet utolsó pillantása a múltra. Rawn, a lovag búsan belerúgott a porba és hamuba, az elüszkösödött álmok valamikori tartópilléreibe. Nem áltathatta magát, ő volt. Miatta pusztult el az élet, mert ő változott, mert elment. Képtelen volt felfogni, mit hagy maga mögött, vagy talán csak nem merte. Jól tudta, hogy nem fordulhat majd vissza.
Körülötte minden vöröses-hidegen izzott. A távolban egy-két elszenesedett mese-fán hamis, tépett mosolyú törpék ültek. Rawn reménykedni kezdett. Még innen, hétmérföldes távolságról is megismerte őket, a régi barátait, akikkel mindent megosztott, akik mindig segítettek nekik. Botladozó léptekkel megindult feléjük, lépteivel felbolygatva az évezredes porréteget. Ahogy közelebb ért, jeges félelem kúszott fel a gerincén. Nem törpéket talált az üszkös csonkokon, hanem elfáradt kacajok árnyékát, csontváz-boldogságot. Minden hideg volt.
Lerogyott a porba, ahonnan vétetett. Zokogott volna, de nem tudott, csak üres tekintettel bámulta a talajba fagyott apró krátereket, amiket valaki más könnyei vájtak oda. Tudta, hogy már vége, többé nem lehet visszahozni… Bűntudat nyomta egyre mélyebbre és mélyebbre az ősidők porába, és meg se próbált menekülni. Nincs értelme. Azért még egyszer felnézett, hogy lássa a Napot, talán utoljára… és meglátta őt. Ott, ahol a vörös ég a rozsdaszín földbe folyt, egy alak vált láthatóvá. Élő ember, és közeledett, Rawn lovag határozottan biztos volt benne. Olyat érzett, amit már nagyon régen nem ebben a világban: reményt. Talán még nem ment el mindenki, gondolta, talán vannak még túlélők… akik majd megbocsátanak neki… akikkel majd újrakezdheti az egészet.
Az alak már nagyon közel volt, és láthatóan Rawn felé közeledett. A lovag amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, és megindult a másik felé, de hamar megtorpant. Ismerte őt. Szerette őt. Még emlékezett rá. Csak a puskára nem. A Hadnagy.
– Állj! Fel a kezekkel és mond meg, ki vagy, ha kedves az életed! –rivallt Rawn lovagra.
– Én…
Megbicsaklott a hangja. Nem ismerte meg. Ennyire megváltozott volna, vagy csak az idő teszi…? És a puska…
– Én vagyok az…
Az öreg összehúzta a szemét, és alaposan szemügyre vette Rawnt. Az arca lassan megváltozott: elszállt róla a feszültség és a felélem, csak a bánat maradt rajta. Leeresztette a puskát, és szinte közömbösen szólalt meg újra.
– Rég nem láttalak, Rawn.
– Őrmester, visszatértem! Megint itt vagyok, és itt akarok maradni… De mi történt? Hol van mindenki? És mi ez a puska? Mi lett a kardoddal, a Sárkányölővel, amivel átszúrtad Gord, az Északi Gonosz Sárkány Szívét? És miért nem hívsz Rawn lovagnak, mint régen?
Az Őrmester megcsóválta a fejét, és fáradtan leült egy lapos sziklára, ami az előbb még talán ott sem volt. Bánatosan maga elé meredt, majd lassan szavakat kezdett megformálni, amiket Rawn lovag nem akart hallani.
– Elmentél. Persze a legtöbben elmennek egyszer csak, de azt hittük, te más leszel. Te itt maradsz velünk örökre… Évekig vártunk rád, évszázadokig, de nem jöttél. És tudtuk, hogy végünk. A legtöbben belehaltak a magányba, néhányan útra keltek, és soha nem tértek vissza. Végül pedig csak én maradtam, a bolond, aki még mindig hitte, hogy visszatérsz… és lám, igazam lett. A kard… eladtam. Ósdi fegyver, semmire sem jó. Helyett van most a puska. Védekezni –elhallgatott, majd egyenesen Rawn lovagra nézett –Bár egy ideje már nem hittem el, hogy tényleg visszajössz… Hány év telt el a világodban azóta?
– Harminchét.
– Nálunk sokkal több, elhiheted. Az utolsó kérdésedre is van válaszom: már nem vagy lovag. Rawn vagy, egy ember, aki már nem hisz a mesékben. Sajnálom.
Azzal feltápászkodott, és elbicegett.
– Várj! Most meg hová mész? Talán még nem késő… még visszahozhatjuk őket, mindenkit! Újra olyan lehet minden, mint régen.
Az őrmester lassan megfordult, de úgy tűnt, még mindig távolodik. Egyre halványabb és élettelenebb lett.
– Erre a napra vártam megszámlálhatatlan ideje. De ennyi. Nincs tovább. A feladatom véget ért, és csak annyit mondhatok, hagyd itt ezt a helyet örökre. Térj vissza az életbe.
Azzal eltűnt. Rawn lovag ledobta a pajzsát és a kardját a szikes talajra, és lefeküdt melléjük.
Szélviharok jöttek, és kisepertek mindent a vidékről. A csontok elporladtak, az érzelmek elenyésztek. Csak a hideg fájdalom és bűntudat lebegett vörösen a halott világ felett, melynek élő többet nem látta a Naptalan egét.
2 hozzászólás
Azt hiszem attól, hogy valakiből felnőtt lesz, nem muszáj meghalnia a régi gyermek világának. Az igazi életművészet szerintem az, ha valaki ebben a világban is meg tudja őrizni a reményét, és nem szárad ki lélekben ahogy az olvasatomban Rown…mert ha ez megtörténik, akkor hiába keresi a régen elvesztett világot. Az meghal a gyermekkor és az életbe vetett remény, bizalom utolsó szikrájával együtt.
Úgy látszik sikerült visszaadnom amire gondoltam 🙂