Hétköznapi történet

Az öregember nagyon elfáradt a temetésen. Sokan voltak, rokonok, ismerősök, ismeretlenek.
A szertartás is hosszú volt. Amikor kellett, felállt, amikor kellett, leült, ahogy az elő volt írva. De úgy érezte, hogy valójában nincs jelen. Mert minek is lenne? A könnyeit elsírta. Egy suta simogatással elbúcsúzott a feleségétől is. Még el is csodálkozott, hogy milyen szép halott. Kis, öreg arcán kisimultak a ráncok, mintha letett volna valami nehezen cipelt, nagy bánatot. Talán az utolsó órában – bár nem kérte -, neki is megbocsátotta, amit ellene vétett.
Az utóbbi öt évben csak éltek egymás mellett. Keveset beszéltek, a legszükségesebb szavakkal. Mások öreg korukra összecsiszolódnak, ha nem is volt nagy a szerelem, összeszoknak. Náluk fordítva történt. A nagy érzelmek elmúltával egyre távolabb kerültek egymástól. Már alig volt miről beszélniük. A fiuk felnőtt, elment idegenbe, ott is nősült. A menyét most látta először, a temetésen. Unoka nem volt, vártak még vele a fiatalok. Pedig a felesége hogy örült volna!
Aztán egyszer megtörtént az, aminek nem kellett volna megtörténnie.
Az az asszony a házban lakott, a harmadik emeleten. Egy reggel meglátta kombinéban az erkélyen, attól fogva nem volt nyugta. Mindenféle hírek terjedtek a nőről, hogy elvált, egyedül él meg hogy "olyan". Régebben meg sem hallotta az efféle szóbeszédet, de a kombinés eset óta érdekelte, mit mondanak az asszonyról.
Egy este aztán bement hozzá. Mikor kilépett tőle, az ajtóban a feleségébe botlott. Szegény gyalog vánszorgott fel a hatodikra, nem működött a lift. Csak ránézett a férjére, de nem szólt semmit. Megindult tovább fölfelé. Se egy kérdés, se egy megjegyzés, gúnyos vagy bántó, felháborodott vagy kétségbeesett. És ettől kezdve nem beszéltek.
A fiától tudta meg, hogy a felesége az eset után el akarta őt hagyni, oda szeretett volna költözni a gyerekéhez. De a fiú akkoriban nősült, ezért hát maradt. Haláláig.
A temetés utáni toron kevesen voltak. A fia, a menye, a feleségének a húga meg annak a férje. Többen nem is nagyon fértek volna el a csöpp lakásban. Az ételt a fia rendelte, szendvicsek voltak meg valami salátaféle. Ő nem evett. Ivott egy pohár bort, aztán kiment az erkélyre rágyújtani. A fia követte.
– Aztán most hogy lesz tovább, apám? Itt marad egyedül?
– Itt.
– Elvinnénk magunkhoz, de… de tudja, jövőre terveztük a gyereket. Meg Mary-t nagyon zavarja, hogy nem tud magával beszélni. Otthon csak angolul folyik a társalgás.
Így mondta: otthon. Az öreg ránézett. Hasonlít az anyjára, jobban, mint őrá. De most volt rajta valami ismeretlen vonás is. Megint erőt vett rajta a fáradtság, mint a temetésen.
– Elleszek itthon. Én idegenek közé nem megyek – mondta.
Elnyomta a csikket, és visszament a szobába a boldog-boldogtalan emlékei közé.