Hiány

Szombat reggel volt. Anyu kórházban, így ketten voltunk otthon apuval.
A nap úgy indult, mint a többi, csöndes szombat. Aztán apu rosszul lett, hívtuk az ügyeletet.

Csöndesen múltak a napok, apu dolgozott, én meg élveztem a szabadságot, épp túl az érettségin. Anyu látogatásán kívüli időmet antikváriumok látogatásával töltöttem, spórolt pénzemet régi fantasztikus könyvekre cserélve. Naponta végigjártam a város ismertebb boltjait, s fillérekért jobbnál jobb könyveket vettem. A kupac csak nőtt otthon.

Jött az orvos, ő bent apuval a szobában, én kint a konyhában. Vártam. Aztán nyílt az ajtó: "Be kell mennem a kórházba!" szólt apu.

A körutakról hazatérve, miután tizedszer is átlapoztam, megtapogattam új szerzeményeimet, a könyvek illatával az orromban nekiálltam főzni valamit. Persze ne gondoljon senki semmi komolyat. Egy 18 éves, nem szakácsnak készülő fiú elég alacsony konyhai ismeretekkel rendelkezik. Rántott hús, sült virsli, sült krumpli, pörkölt és még néhány „alapmű”, ennyit tudtam – ma már kevesebbet. Édesanyám nagy konyhaművész hírében állt, ennyi tőlem is elvárható volt. A rádiót hallgatva nekiálltam krumplit pucolni.

Mire a mentő megjött, apu összepakolta a legfontosabb dolgait, köztük a kedvencemet, a nagy, piros-fehér csíkos köntösét is. Csöngettek, s mire észbe kaptam, már egyedül álltam az ajtóban. A nagy kapkodásban még a szokásos búcsu-puszi is elmaradt.

Igyekeztem mindig úgy intézni a dolgot, hogy mire apu hazaér, kész legyen az ebéd, de ne kelljen melegíteni se. Megterítettem, s vártam, hogy megjöjjön. A rádióban szólt a Kívánságműsor kettőtől ötig.

Egyedül kellett ebédelnem. Koradélután elindultam apuhoz a kórházba, gondoltam, onnan megyek át anyuhoz, a másikba. Mikor beértem, a nővér nem engedett be a kórterembe: „Édesanyád kéri, hogy gyorsan menj át hozzá, most úgyse mehetsz be az édesapádhoz!” Nem értettem mi történt, de elindultam. A folyosón akkor toltak a lifthez egy letakart ágyat. Nem foglalkoztam vele, amúgy is a lépcsőt használom.

Mikor apu hazajött, leültünk ebédelni. Az ebédhez, ahogy az férfiaknál szokás, dukált egy-egy üveg sör is. Talán sokaknak megmosolyogtató, számomra mégis oly fontos volt az az üveg sör, mivel együtt ittuk. Még nem tudom, milyen érzés egy apának, de azt igen, hogy nekem, a fiúnak milyen felemelő volt, hogy egy picit egyenlőbb lettem azzal, akit életem példaképének választottam. Ittuk tehát a habzó finom italt, s közben beszélgettünk.

A villamoson ülve kezdtem ráébredni, hogy miért nem engedtek be. Nem tudtam, de éreztem, hogy nagy a baj. Csak ültem, csöndesen magam elé nézve, a könnyem folyt, s közben Istenhez imádkoztam, hogy ne engedje, hogy apunak bármi baja legyen.

A beszélgetések általában nem voltak túl magasröptüek. Elmondtam mivel telt a nap, milyen új könyveket szereztem – a könyv szeretetét amúgy is aputól örököltem, aki nyomdász volt-, s tervezgettük a nyaralást. Minden évben elutaztunk a Fekete-tengerhez. Mivel gyerekként asztmás voltam, így ezek az utak nem csak a pihenést szolgálták, a sós-párás levegő gyógyító hatással volt rám. Nagyon vártam már a nyaralást ez alkalommal is.

Mikor megérkeztem a másik kórházba, anyu már lent várt, s zokogva borult a nyakamba: „Apu nincs többé, megtért a jó Istenhez!”. A pillanat terhe mint tonnás ólom zuhant a szívemre, s zavart össze mindent. De hát ez nem lehet! Ő a világ legerősebb embere! Ő lenne halott, aki a sportban, sportolva élte le életét, meg sem állva a vizilabda-válogatott kapujáig, megvédve azt rengeteg góltól?! Ő, aki a nyomdában nehéz ólomból kirakott oldalakkal rohangászott egész nap?! Ez nem lehetséges!

Szombaton ment volna apu megvenni a repülőjegyeket. Arra gondoltunk, anyunak is milyen jót tesz majd a változás, a kikapcsolódás. Fürdés a tengerben, a nagy úszások, labdázások apuval, séták Szozopol óvárosának utcáin, a finom sopszka-saláta. Sok éve jártunk oda, s mindig csodásan teltek a nyarak. Kintlétünk alatt új barátokra is szert tettünk, s már vártuk az új találkozást.

Hazamentem, bár ma sem tudom, miként érkeztem meg. Otthon Marika néni, szomszédunk és barátunk várt. Beszélt anyuval, tudta mi történt, s azonnal segíteni próbált. Felhívott magukhoz, s ott is maradtam éjszakára, bár nem tudom, mennyit, s miként tudtam aludni.

A repülőjegyek talán még ma is ránk várnak, immár hiába. Habár tudtam a megváltoztathatatlant, mégis egy szikrányi remény pislákolt bennem a következő napokban. Talán csak adminisztrációs hiba, s összekeverték aput valaki mással. A gyertya fénye azonban végleg kihunyt, mikor átvettem apu holmijait a kórházban. Kezemben volt a nagy piros-fehér csíkos köntös, s megértettem, vége. Elment a nagy ember, akinek annyit köszönhetek.

Két héttel később, a 43. születésnapján temettük el. Egy kis cetlit dugtam a zakója zsebébe, ráírva: SZERETLEK. Aztán lezárták a koporsót, majd a föld mélyére helyezték.

Sok év telt el azóta, családom lett, szerető feleség, csodás lány és egy fiú, akit úgy hívnak, mint édesapámat. A világ menetét, hogy az embernek el kell menni, lassan elfogadtam. Minden megy tovább, s mi haladunk a remélt új élet felé. A család teljessé tette az életemet, …

…de az elmaradt puszi hiányzik! S ez a hiány már nem múlik el soha.