Hiányozni fogsz!

– Szóval, elhagysz!- hangzott el a megfellebbezhetetlen vád.
Peter merengve állt a boltíves árkád alatt. Gondterhelten tépdeste szakállát, bár tudta, barátnőjét szörnyen idegesíti ezzel a rossz szokásával.
– Nem hagylak el, csak elutazom néhány hónapra. Értsd meg, életem nagy lehetősége ez az ösztöndíj. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer eljussak a Harvardra. Most, hogy megnyertem a pályázatot, úgy érzem, ez gyerekkori álmaim beteljesülése.
Barbara néhány lépést tett hátrafelé, mintha érzékeltetni akarná, hogy az eltávolodás kettejük között máris elkezdődött. Olyan szépen eltervezte a nyarukat. Fejében már mindent elrendezett, a legapróbb részletek is készen álltak. Az esti séták a lemenő nap fényénél, a hétvégi strandolások a környező tavakban, néha egy szabadtéri koncert, ez a tudat segítette átvészelni a hétköznapok taposómalmát. És mikor mindez a megvalósulás küszöbére érkezett, akkor Peter közölte, hogy az Egyesült Államokba utazik.
– Szörnyen hiányzol majd- tört ki a lányból a kétségbeesés.
– Tudom – válaszolta Peter -, te is hiányozni fogsz, de a szakmai előmenetelemen nagyot lendítene a Harvardon szerzett tapasztalat.
Amikor meglátta a nevét az interneten a nyertesek között, kimondhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Képtelen volt egy helyben maradni, az izgatottságtól fel-alá járkált néhány négyzetméteres szobájában. A következő gondolata Barbara felé szállt. Elsőként vele akarta közölni a csodálatos hírt. Kedvese kétségbeesését látva azonban hirtelen meglegyintette a csalódás szele. Szerette volna, ha Barbara legalább egy icipicikét örül, de a lány az együttérzés semmi jelét nem mutatta.
– Ha neked fontos a karriered, akkor csak menj- mondta Barbara hidegen.
– Meglátod, gyorsan elmúlik az a három hónap- próbálta vigasztalni a fiú.
A lány nem válaszolt. Már teljesen kilépett az árkád alól. Az erős júniusi nap a szemébe tűzött. Hunyorogva kereste napszemüvegét ridiküljében, de nem találta. Bosszúsan csapta össze táskája zárját.
– Nem ülünk be valahová?- kérdezte a fiú.
– Nem- felelte Barbara. – Nincs kedvem ünnepelni. Azért lelkendezzek, hogy nélküled kell a nyarat eltöltenem?
Bármily fájó, hogy egy röpke időre szerelmük csak távoli gondolatként érintkezhet lelkük rejtett zugaival, a fiú erre az árulásra megtorpant. Ő teljes szívéből örült Barbara sikereinek, sőt talán még jobban, mint kedvese. Amióta magára eszmélt, mindig is pszichológusnak készült. Hallatlanul izgalmasnak érezte az emberi viselkedés mozgatórugóinak feltárását, az elme titkai valami megmagyarázhatatlan borzongással töltötték el. Az egyetemet kitüntetéssel végezte, majd megpályázta az amerikai nyári tanfolyamot. Szakmai szempontból vette vizsgálat alá Barbarát, és szomorúan vonta le a következtetést, hogy a lány csupa önzésből nem engedi el. Ahogy továbbfűzte gondolatait, felmerült benne a kétely. Vajon nem ő maga-e az önző, hiszen Barbara végigküzdötte mellette a szigorlatok és a záróvizsga monoton heteit, amikor egész nap a könyveibe temetkezett, és csak telefonon érintkezhettek, de akkor is a következő tétel megoldása járt a fejében. Barbara zokszó nélkül vette tudomásul ezt az állapotot, szeme előtt az együtt eltöltendő nyár vigaszával.

A nap égi útján egyre magasabbra hágott, sovány kóbor kutya keresett táplálékot a gyorsétterem felborított kukái mellett. Kilátszó bordái átdöfték sebes testét. Mohón vetette rá magát egy papírpohárra, hogy az alján megbúvó néhány cseppel szomját csillapítsa. Barbara megsajnálta. A kánikulai napokon mindig hordott magánál ásványvizet. Egy kicsit a tenyerébe öntött, és a kutya felé kínálta. Az állat először bizalmatlanul nézegette, majd a szomjúsága győzött. Rigók hűsöltek a juharfa lombjai között, izgatott csiviteléssel cseréltek helyet egymással. Ekkor Barbara elszégyellte magát. Rettenetesen egoistán viselkedett, csak arra gondolt, hogy egyedül lesz egész nyáron, az el sem hatolt a tudatáig, hogy Peter mekkora sikert ért el. Több ezren pályáztak erre a kurzusra, és csak tíz embert választottak ki. Ez akkora lehetőség, amit nem szabad kihagyni.
– Peter- szólalt meg bűntudatosan- mondani akarok valamit…
– Nem- szakította félbe a fiú-, először hallgass meg engem! Szeretlek, és a kedvedért maradok. Nem akarom, hogy itthon szomorkodj egyedül.
Barbara torkát sírás fojtogatta:
– Én is szeretlek, azért azt szeretném, hogy elmenj. Ott rengeteget tanulhatsz, és majd utána mindent elmesélsz.
Peter átölelte a lányt:
– Valóban ezt akarod?
– Igen- felelte határozottan Barbara. – Az igazat megvallva, nagyon rossz lesz nélküled, de még rosszabb lenne, ha szenvedni látnálak, mert életed nagyszerű lehetőségét szalasztottad el.
– Te olyan jó vagy- suttogta Peter, aki maga is meghatódott.
Kéz a kézben elindultak a forró utcán. Nyomukban apró kopogás hallatszott.
– Ó, te kis drága, hát mit szeretnél?- fordult hátra a lány. A kutya nyüszítve bújt oda hozzá.
– Magammal viszem- döntötte el Barbara. – Ő is olyan magányos, mint amilyen én leszek nélküled, de ketten már le tudjuk győzni félelmeinket.
– Mit szól majd anyád?- kérdezte Peter.
– Azt nem tudom, de megtartom Borzast, bármi áron. Mert Borzas a neve, tudod? Olyan aranyos azzal a borzas fejével.
Immár hármasban folytatták útjukat az aranyló napfényben. Az egymás szemében elmerülő fiatal pár, és a sok hányattatás után révbe ért kiskutya.