Március első napjaiban gondolt egyet a hó, és beterítette a kertet. Minden eltűnt a puha fehérségben, a lassan elemeire széthulló játék fűnyíró, a legunalmasabb játékok versenyében örök első pettyes labda, a folyton sáros kék vödör, és még a bokor tövében megbúvó hóvirágok is. Felháborító, mondták a kis fehér csengettyűk, Gyertyaszentelő napján a maci nem ment vissza a barlangjába, és most tessék. A felhők megint mindent teleszemeteltek vattacukorral.
Vajda az ablakból figyelte a méltatlankodó hóvirágokat, hallotta is, hogy a maciról beszélnek. Irdatlan távolságból érkezett hozzá a csengettyűszó, csillaglabirintusokon és pókháló-univerzumokon keresztül, vagy még inkább a fejében keletkezett, az agynak abban a részében, amelyet R-komplexumnak neveznek – R, mint reptilia, R, mint rejtély, régmúlt, amikor a vajdák még gyerekek voltak, örültek a hóesésnek, éjjel-nappal szánkózni akartak, szétdobálták a kertben a játékaikat, a pöttyös labdát behajították a tüskebokrok közé. Hogy mer pettyes lenni, amikor „mindenkinek” dinnyemintás labdája van? Hatalmas bulik folytak a kertben, homokoztak, hintáztak, fára másztak, és persze verekedtek is. Vajda egyszer eltörte a karját, de most még a fájdalom is szívfacsaró édességként tért vissza, eperlekvár, túlcsorduló méz, bármi, amit a szülő fogcsikorgatva, de megvesz a gyerekének.
Aztán megjelent Vajda szemei előtt a jól ismert, finom remegés, megindultak a tárgyak, és ő nem tehetett mást, együtt ment velük. A világ csak egy kis ideig oszcillált gyengéden a teljes sötétség és a fénypontok halmazai között, aztán megállapodott egy ritkás ligetben. Vajda nem szokta elveszteni az eszméletét, vagy nem teljesen; egyfajta alkonyzónába került, amely majdnem olyan volt, mint a valóság, valahol másutt, egy számára teljesen idegen helyen.
Hol vagyok? Én vagyok-e én, vagy eljött az identitás-zavar, ami olyan félelmetesen hangzik, amikor fölemlegetik az ellenségeim? Nem tudják, nem is tudhatják, hogy ez milyen jó, örök megérkezés, kilépés a hétköznapokból, felülemelkedés, megszabadulás, mindenből egy kevés, folyamat, amelynek minden lépése „neti, neti” – nem ez, nem ez.
Terméskőből összerótt, alacsony épület áll most a kert helyén, a havat elfújta a szél, felcsókolták a napsugarak. Keresztalakú nyílást hagytak az oromfalon. Akkor ez valamilyen szent épület lesz, a szentség aurájában fürdik, de nem templom, annak nagyon is jelentéktelen. Meg aztán, minek építenének templomot az erdő közepén, elhagyatott helyen, ahová utak sem vezetnek, talán csak egy gyalogösvény. Igen, gyalogösvény lesz az, mert foltokban kopott ki a fű. Nem taposhatják sokan. Amott egy ember, a bencések jellegzetes fekete viseletében. Van benne valami idegenszerű. Nem a durván megfaragott fagolyók, az teljesen rendben van, az olvasó, amit a csuklójára tekert. Valami más, egyelőre nem tudom megfogalmazni, hogy mi az.
Bencés kolostor áll az erdőségben? Kolostornak is kicsi. Talán egy remete lakása? Remeteként él itt ez a szerzetes, a fekete barát? Magányos bölcs, Diogenész a lámpással, tyanai Apollonius, India látnokai és munijai, akik annyian vannak, hogy egy részüknek nem jutott hely a földön, ezért odafönt remetéskednek, a csillagos égen. A hét csillag se nem Nagymedve, se nem Göncölszekér, hanem hét bölcs, akik isteni szemeikkel meglátták a Védák verseit. Könnyű nekik, olyan magasan, közel a fény tiszta forrásához, beépíthetetlen panorámával köröskörül! Ott élnek a feleségeikkel és a népes családjukkal – mert az indiai bölcsek tudják, hogy nincs szigorúbb önsanyargatás, mint a monogámia és a tisztes, kispolgári családi élet – egész nap semmi dolguk. Néha rászólnak a kölykeikre, hogy ne lármázzanak, erősen figyelnek, hátha „meglátnak” egy újabb himnuszt. Összesen 1028-at sikerült meglátniuk, akkor elapadt a forrás. Mi, az utókor, már nem látunk semmit. Most csak írni lehet, és írunk is, könnyedén vagy görcsös erőfeszítéssel, rengeteget írunk, akár himnuszt is, de az nem védikus. A Védák aranykapuját nem lehet felnyitni többé.
A remete – nevezzük így, mert bonyolult lenne megkérdezni a nevét – már nagyon régóta élhet itt magányosan, egészen elvadult az emberektől. Nem mosdik, a haját és a szakállát sem vágja. Vajon mit eszik ebben a nem is annyira vad rengetegben, ahol legföljebb pár marékra való málnát-mogyorót találhat? Biztosan egy jótét lélek látja el Szentgálról. Kenyeret hoz az általvetőben, a kicsi sajtárban tejet, jobb napokon egy fazék kását. Sokat nem hozhat, mert a szentgáliak is szegények, semmi se olyan sok a ház körül, mint a gyerek. Isten adja két marékkal, elveszi hárommal; sápkór, eskór, vízibetegség, sárgaláz viszi el őket, olyik sosem ismeri meg, milyen nagy boldogság az ingyen robot, a dézsma felajánlása, merő alázattal.
Váratlanul kivágódott egy ajtó, és Maria Annunziata megállt a küszöbön. Ellenőrzés! Vajda az ágy szélén ül, és kibámul az ablakon. Deo gratias, ez rendben van, az ablakon kibámulni szabad, lényeg, hogy ne tegyen kárt magában a kedves beteg. Most éppen a havat nézi, és ez jó, van mit nézni a márciusi havon. Maria Annunziata jó lélek, meg szokta kérdezni a betegektől, hogy jól vannak-e, lenyeli a gorombaságot (jól a fenét, különben nem lennénk itt), de most éppen siet, meg aztán Vajda teljesen nyugodtnak látszik (bár a költőknél sosem lehet tudni, nehéz emberek, és mindig több is van belőlük – most kereken nyolc darab, ami igazán komoly megpróbáltatás).
A Bakony még mindig megvolt, Szentgál vagy Szentkút, nem sok különbség van az apró falvak között. Szentkút határában nem volt semmi, már mint, ha a magasleseket nem számítjuk, de Szentgál mellett remeték éltek, talán ugyanabban a házban, mint István király sógorai, Gellért és Günther. A legenda szerint a király eljött, hogy meglátogassa őket, de nem tudta, hol húzódtak meg. Azt mondta erre a szentgáli kanász, vagyon itten két igen vénségesnek látszó ember, akik ugyancsak jámborak lehetnek, mert nem szólalnak meg soha. István ebből mindjárt tudta, hogy ezek az ő sógorai. Lóra ült, és ráparancsolt a kanászra, hogy vezesse. Meg is indultak, elől ment a kanász, utána a konda, leghátul a király a fekete paripáján, aranyos nyeregben. Hát, ahogy odaérnek, ahol most a bakonybéli temető van, látják, hogy kiöntött a Gerence patak, csupa mocsárrá változtatta a rétet. Madárcsontú ember volt a kanász, úgy ment át a mocsáron, mint a csíbor a vízen. A hízott disznók mind elsüllyedtek, egy se maradt belőlük. István nagyon megörült, mert sehogy sem szívlelhette az ártányok szagát, majd megfordult, és visszament Veszprémbe. Egyetlen szót sem szólt a két sógorához, nem is látta őket. Az emberek azt beszélték, Gellért és Günther szándékosan rendezték így a dolgot, nehogy megszegesse velük a hallgatási fogadalmat.
Akkoriban még nagy ereje volt a hallgatásnak, patakokat duzzasztott meg, mocsárrá változtatta az ártereket, elnyelt egy egész kondát. Beszélhetsz manapság egész nap, akkor sem érsz el annyit, mint a középkori remeték a hallgatással. Dehogy szegtek volna fogadalmat, még úgy sem, hogy a király kéri; pff, mi az egy remetéhez képest, egy élő király? Haljon meg előbb, iktassák be a szentek matrikulájába, aztán majd beszélhetünk.
A remete még mindig ott szuszmákolt a ház körül, és Vajda elégedetlenül figyelte. Mindig van valami gond ezekkel a régi legendákkal. Szent István 1038-ban halt meg, a bencés rendet meg csak 1115-ben alapították – de nem, azok a ciszterek. A bencéseket Szent Benedek, Monte Cassinoban – Viszont István idejében még nem voltak falvak a Bakonyban, ki más bujkált volna az erdőben, mint a rabló vagy az üldözött pogány? Kár pedig, szívesen éltem volna abban a világban, amikor egy kis patak sarában egész kondák süllyedtek el.
Mennyi archetípus, csettintett Vajda, egyszer ezt is meg kell írni, a bakonyi legendák regényét, de nem most, erre jobban fel kell készülni, mert komoly dolog. Legendák fűszeresen, bakonyi módra. Mitől lesz bakonyi a szósz? Tejfeles-gombás? Mintha szalonna is dukálna hozzá, nem csörgősre sütve, csak úgy puhán. Amikor még Eszter főzött – nem sokáig, mert aztán rám fogta, hogy bolond vagyok, bolondnak nem főz, bolondnak jó a menza is. Ott még néha adtak embernek való ételt, amikor véletlenül nem figyeltek oda, mindent beletettek, ami belevaló. De aztán a menzát bezárták, és nem maradt más, mint a konzerv, egyenesen a bádogdobozból a töltött paprika – és persze hidegen, mert a gázt már régen kikapcsolták, sohase tudtam meg, hogy miért. Ja, nem volt mindig annyi időm, hogy elmenjek a postára. Huszonnégy óra kevés ahhoz, hogy rendbe szedjem a gondolataimat.
Maria Annunziata berobbant az ajtón. Vajda reggel óta mozdulatlanul ül az ágya szélén, ez nem rendes dolog. Délelőtt sétálni kell, megmondta a főorvos úr. Egy óra a szabad levegőn, hey presto, agitato, ez a kevés hó nem számít. Holnapra elolvad. Mi a baj, kedves? Elgurult a gyógyszere?
Vajda a hang irányába fordította a fejét. Eszter? Eszter mániákusan hitt a gyógyszerekben. Az elején, amikor ez az egész elkezdődött. Meg volt győződve arról, hogy kicsi fehér tablettákkal el lehet kergetni a felforgató démonokat. De Vajda nem akarta elkergetni a meghívott vendégeit. Milyen az már, fehér tablettákkal elüldözni a fehér porokat, csíkokat, az ayahuascát – na jó, nem igazi ayahuasca, csak azért neveztük így, hogy megtisztelve érezze magát.
Az ayahuasca csodálatos képeket küldött, le kellett volna írni, lefesteni, de nem sikerült. Vajda lelassult. Különös szokásokat vett fel, például sapkában aludt, ruhástól feküdt be a fürdőkádba. Végül egyáltalán nem dolgozott, mert nem volt rá ideje. Nem tudta rendbe szedni a gondolatait.
Akkor Eszter összepakolt, és elment, nem is búcsúzott el, csak azt kiabálta, hogy elege van. Nem így állapodtak meg, és neki elege van.
De én nem írtam alá semmilyen szerződést, védekezett erőtlenül Vajda. Nem értem, mit kérsz rajtam számon. Milyen megállapodást?
Jó, hogy Eszter visszajött, talán most meg fogja magyarázni. Felnőtt emberek vagyunk. Diplomatikusan rendezzük a konfliktusokat.
Vagy mégsem. Ez itt csak a nővér. Ebédet hoz. Ez az egyik dolog, amit utálok a kórházakban. Alighogy valami az eszembe jut, ebédet hoznak. Vagy vacsorát. Délután ötkor, mert a konyhások sietnek haza. Nem mintha azt a két zsemlyét, két deka vajat – Vagy a háromszögletű sajtot. Csak perverz emberek szabnak ki a sajtból egyenlő szárú háromszöget.
Nem, kedves, még nincs ebédidő, fuvolázta Maria Annunziata, délelőtt van, és ilyenkor sétálni kell. Megmondta a főorvos úr. Most szépen fölvesszük a mamuszt és a nagykabátot, sétálunk egyet a kertben. Ez nagyon egészséges, és magának különben sincs semmi dolga.
Fáradt vagyok, hárított rosszkedvűen Vajda.
Az lehetetlen. Látja, én már hetven éves vagyok, és minden nap sétálok egy órát. Annyi kell. És mert megmondta a főorvos úr. Egy óra múlva visszajön, és akkor papikálunk.
Vajda hagyta magát felöltöztetni, és lement a kertbe, az első padig. A márciusi nap már csak néhány foltot hagyott a hóból. Láthatóvá vált a plasztik fűnyíró, teljes pompájában. A pettyes labda havatlanul vigyorgott a tüskebokrok között. Még legalább egy hónapig ott lesz, mert a kertész télen nem működik.
Nem értem, hogy mire jó ez, morogta Vajda, sétálni, járkálni, mászkálni, barangolni, slattyogni – és mindezt körbe-körbe, mint az óramutató. Én már kinőttem abból a téveszméből, hogy egészségesnek lenni jó. Most az egésztelenséget akarom megtapasztalni, vagy inkább a nagy teljességet.
Hányadik kórház ez már? Negyedik? Ötödik? Nem a legrosszabb, de nem is a legjobb. A Sárga Házban még volt valamennyi önbecsülésem, ott tisztelték a bolondokat. Sajnos, már ott sem volt elektrosokk, pedig mindig szerettem volna kipróbálni. A régiek azt mondták, olyan, mint egy nagy zuhanás, és nekem az a jó, ha megzuhanhatok.
Eszter nem értett meg engem. Nem kellett volna belemenni a házasságba, mert az reménytelenül normális dolog.
De most ismét megcsendültek a hóvirágok, megérkezett a remegés, az aura, az identitás-zavar, és Vajda egy másik erdőben találta magát.
Ez nem lehet messze az előbbitől, gondolta izgatottan.
Buckák és árkok váltogatták egymást, az egyik buckára kitaposott ösvény vezetett föl, tizennégy stációval, és a tizenötödik helyén kápolna állt, a megszokott sárga, gyalog-barokk. Fahíd vezetett át a legszélesebb árkon, amelyet teljesen kitöltöttek az odahordott gallyak, de a hídon túl nem volt más, mint egy tó. Igen, a hídról egyenesen be lehetett volna sétálni a tóba, amelyen most lucskos jégdarabok úszkáltak, és az egész tó olyan volt a kopár fák között, mint egy nagy, piszkos paca.
A manó a kápolna tövében ült, alig nagyobb, mint egy arasz. Piros ruhában, csúcsos sapkában trónolt, és leginkább egy bolondgombára emlékeztetett.
Minek toltad ide a képedet? – kérdezte durván a galócamanó.
Sétálok, felelte Vajda öntudatosan. Tudod, én beteg vagyok, és – séta, séta, egy sasszé – engem ezzel gyógyítanak.
Haha, gúnyolódott a manó, te még komolyan veszed ezt a maszlagot? Promó ez, hidd el. Valaki el akarja adni neked a futócipőt, a futódresszt, a futógépet. F-t sem érdekel az egészséged. Vegyél, vegyél, mindegy, hogy mit, jó sokat, márkás cuccot, vagy ha nem kell, akkor vegyél még kétszer annyit. Nem tudtad? A balek pörgeti föl a gazdaságot.
Majd éppen egy galócamanóval fogom megbeszélni, gondolta Vajda, és unottan lépkedett tovább a tó partján. Idelátszanak a csetényi szélerőművek, akkor a Kőris-hegyen vagyok, és ez a kápolna valószínűleg a kilátótorony. Legalább száz éves, és össze fog dőlni, mert ezen a világon minden előbb-utóbb összedől, romokban hever. A saját életem miért lenne kivétel? Nem igaz, Eszter, nincs igazad. Nem én rontottam el. A démonok, amikor meg akartam írni a –
Semmit sem tudtál megírni, vigyorgott a galócamanó, mert ostoba vagy, tehetségtelen vagy, jobb lett volna, ha keresel magadnak egy rendes munkahelyet.
Én mindig dolgoztam –
Haha, ezt már tudjuk. Írtál, írogattál, nyilatkoztál a rádióban, nem érdekelt semmi, csak az anyag. És amikor jól kiütötted magad –
Baudelaire, Coleridge, és – és –
Persze. Tudjuk, hogy mások is. Megfizettek érte. De neked már a nevük se jut eszedbe, lelassultál, untäuglich vagy – egy poltron –
Nem igaz! Csak egy kicsit rendbe szedem a gondolataimat, és megírom –
Ezt hajtogatod évek óta. Semmit sem írsz meg. Reszket a kezed. Még a ceruzát se tudod megtartani. És tudod te, hogy milyen az agyad? Mint egy mosdószivacs. Egy luffa-tök.
Belöklek a tóba, mondta sötéten Vajda, akkor aztán nézheted magad.
Haha, azt hiszed, ha az első felvonásban egy tóról beszélnek, a harmadikban bele kell lökni valakit? Ezt a poént már elsütötték, puskával vagy pisztollyal, de nagyot szólt. Nem veszed észre, hogy nincsenek új ötleteid? Meddig majmolod még őket? Baudelaire, Musset, Csehov – és még az se biztos, hogy jól válogattad össze a példaképeidet. Ha már annyira akarod a sikert – itt a manó szárazon fölnevetett – a megfizetett sikert?
Nekem sosem kellett a pénz. Csak az Eszter miatt –
Még hogy nem kellett? De, nagyon is kellett. Csak akkor hajtottál rá az Eszterre, amikor megértetted, hogy sosem fogsz az írásból megélni. És tudod, miért? Mert tehetségtelen vagy, egy senki. Firkász. A semmit ragoztad, nem volt mondanivalód. Aztán azt remélted, hogy majd kihozza a szer. De nem hozta ki – mit hozzon ki onnan, ahol nincs semmi? Mariska, ayahuasca, kokó, hiába próbálkoztál, hiába mesélted be magadnak, hogy a démonaiddal hadakozol.
Ki vagy te, hogy ítélkezel?
Maria Annunziata rosszallóan csóválta a fejét. Gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle. Leküldöm a kertbe sétálni, ő meg nem jut tovább az első padnál, leül, vadul forgatja a szemeit, gesztikulál, és kiáltozik. No majd ad magának a főorvos, ha én ezt elmesélem neki! Nem hiszem el, hogy nem ismer meg engem. Most szépen felmegyünk, és papikálunk. Finom zöldborsófőzelék van, és tükörtojás. Aztán bevesszük a gyógyszereket, és alukálunk. Egy-kettő, gyerünk!
Vajda megvert kutyaként kullogott az öreg kedvesnővér után. Még másnap is ezen kattogott. Papikálunk! Zöldborsófőzelék és tükörtojás, fúj! Ebben az intézményben nem becsülik meg a bolondokat.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
A Vajda név miatt eleinte azt hittem, hogy Vajda János költőről szól az alkotásod. A váli erdőséget képzeltem bele, az eszményített gyerekkor színhelyét. Aztán tovább olvasva rájöttem, hogy a főhősöd ugyan Vajda, de nem az a Vajda. Neki nem volt Eszterje, csak Ginája, meg Rozáliája, kétségei és vívódásai, csalódásai és képzelgései neki is /mint mindenkinek/ voltak ugyan, de nem pirulákkal, hanem versírással gyógyította.
Gyomor és bélhurutja is volt, de hidegláza nem…
Én csak az egyik munkahelyem ablakából ráláttam egy elme otthonra, de életem egyik legrémesebb élménye, pedig nem is voltam benn. Azok az üvöltések, és azok a borzalmas hangok… Maria Annunziata sem volt, csak henteslegény ápolók, és hidegzuhany minden mennyiségben. Ahogy olvastalak még most is hallom a sikoltozást, és a zuhany csobogását.
jó hogy mondod, Vajda János élete is adna néhány témát.
nagyon remélem, hogy ma már nincs hideg zuhany. ami különben se használ.