A köd lassan kúszott fel a hídra, mintha finoman át akarná ölelni, hogy megmelengesse a rideg fémtestet. De az őszi éjszaka csak még hűvösebb lett. Nyirkos és hideg. A pillérekre szerelt lámpák itt-ott sárgára festették a sűrűsödő levegőt, majd fényük pislákolva beleveszett a tejfölös félhomályba.
A hangok azonban furcsamód felerősödtek. Egészen túlviláginak tűnt a közeledő léptek fémes visszhangzása is. A lány azonban nem mozdult. Továbbra is a korlátnál állt a messzeséget fürkészve. Mintha még maradt volna valami a távolban, amit nem nyelt el a sötétség.
A férfi kissé távolabb megállt. Egy árnyék volt csupán, egészen olyan akár egy szellem. A két alak teljes mozdulatlanságba dermedt miközben a köd lomhán kavargott körülöttük.
– Van egy cigarettája? – kérdezte az árnyék érces hangon.
– Nincs. – unott és határozottan elutasító volt a válasz.
– Kár. Már nekem is csak egy szál maradt. – azzal az idegen közelebb lépett, rákönyökölt a korlátra és rágyújtott.
A lány egy darabig nem vett róla tudomást, majd előkapart egy gyűrött papírdobozt a kabátzsebéből. Kirázta az utolsó szálat de az öngyújtója többszöri próbálkozásra is csődöt mondott. Bosszúsan visszatuszakolta a cigit a dobozába és zsebre vágta.
Az érces csikorgás ekkor ismét megtörte a csendet:
– Gyáva vagy.
– Tessék?
– Jól hallottad. Gyáva vagy. – a hang nyugodt volt. Érezhetően nem volt kétsége az igaza felől.
Pillanatnyi szünet következett, majd a lány olyan rezignáltan szólalt meg, hogy szinte az ember szívébe mart:
– Azt hiszi nem merem megtenni?
A férfi hosszan beleszívott a cigarettába, majd hűvösen válaszolt:
– Pontosan tudom, hogy meg fogod tenni… Mert gyáva vagy.
– Ez most valami szánalmas próbálkozás, hogy lebeszéljen? Nem fog menni.
– Nem akarlak lebeszélni. Képtelen vagyok rá.
Keserű nevetés tört elő a másikból:
– Akkor meg mit keres itt?
– Ez a munkám.
Újra felkacagott. Most még fájdalmasabban mint az előbb:
– Csak nem magához a halálhoz van szerencsém? A kaszát hol hagyta? Vagy az manapság már nem divat?
– Ó, én nem a Ő vagyok. Ő majd később érkezik. Egyébként ne fáradj ezzel az erőltetett jópofizással. Mindketten tudjuk, hogy mi a helyzet.
– Azt erősen kétlem. – a lány hangjába visszatért a rezignáltság. Arcát ismét a folyó felett kavargó köd felé fordította.
Sokáig nem szóltak egymáshoz. Hallgatták ahogyan egy uszály halk morajlással elúszik alattuk. A férfi végül bevégezte az utolsó slukkot is és elnyomta a csikket a korláton. Nézte ahogyan az aláhulló parázs belevész a mélységbe. Aztán, mintha csak a tüdejében rekedt dohányfüstbe lettek volna írva, a következő szavakat formálta meg:
– Pedig igazán csinos vagy. Mindig is az voltál.
Eltelt egy röpke pillanat. Ezalatt a lányban úgy összesűrűsödött az évekig gyűjtögetett keserűség, hogy amikor kitört belőle mindent elsöpört:
– Maga szart sem ért! Fogalma sincs róla milyen érzés ez! Kurvára fogalma sincs! – ellépett a korláttól, egész testével a férfi felé fordult és kezével végigmutatott magán. Még a kabáton keresztül is látszott, hogy mennyire sovány. – Mit lát? Mondja csak, mit lát?! Egészen biztos vagyok abban, hogy nem azt amit én, amikor a tükörbe nézek! – hangját még inkább felemelve a másik felé bökött – Elegem van már belőle, hogy az olyanok mint maga, meg akarják mondani nekem milyen is vagyok! Gyűlölöm a testem! Érti?! Sohasem voltam megelégedve vele, és már sohasem leszek! Maguknak fogalmuk sincs semmiről! – ekkor váratlanul megakadt és az utolsó mondatot már egészen halkan ejtette ki – Ezt senki sem értheti. – hátratántorodott és a könnyeivel küszködött. Ugyanakkor még mindig dacosan nézte a férfit, aki egy darabig állta a tekintetét, majd nyugodt hangon megszólalt:
– Hidd el, én értem. Pontosan tudom min mentél keresztül, mert ott voltam veled. Ott voltam minden borongós nappalon és átvirrasztott éjszakán. Puhán betakartalak, körülöleltelek. A könnyeidet én töröltem fel, mert nekem hullajtottad őket. Ott voltam amikor a szüleid veszekedése átütött a panelfalon és a szíveden. Ott voltam amikor meggyűlölted magad, pusztán azért mert nem tudsz változtatni a világon, és nincs aki segítsen neked. Ott voltam amikor rájöttél: az egyetlen amire hatással lehetsz az a saját tested, és az hogy mit eszel meg és mit nem. Hidd el, csak én voltam ott neked.
– Miért, ki vagy te?
– Hisz tudod jól. Én a magány vagyok. Az egyetlen társad ebben az életben.
A lány arcára kiült a kétségbeesés és tétován hátralépett. Megbotlott valamiben és esetlenül összeroskadt, miközben a haja kibomlott és betakarta az arcát. Kezeit lehorzsolta, ahogyan megtámaszkodott a durva aszfalton. Aztán meg sem mozdult egy darabig, csupán egy kövér könnycsepp pottyant lehajtott feje elé a betonra.
A magány mélyet sóhajtott és folytatta:
– De talán túlságosan is jó voltam hozzád. Túl sok időt töltöttünk együtt és most már csak olyan kevés maradt. Tudod mi a legnagyobb bajom? Nem tudok ellentmondani neked. Talán hagynom kellett volna, hogy olykor nélkülem boldogulj, hogy mások töröljék le a könnyeid, de én inkább megtartottalak magamnak. – újra felsóhajtott – És most már csak olyan kevés időnk maradt…
A lány még mindig a földön kuporgott. Kicsit arrébb húzódott és hátát a korlátnak vetette. Zsebéből újra előkotorta a cigijét és az ajkai közé vette. A magány mellételepedett és meggyújtotta neki. Amikor kifújta az első slukk füstjét, megszólalt:
– Tudod, szerettelek. Olykor, igenis szerettelek téged. De talán valóban igazad van. Túl sok időt töltöttünk együtt. És ezért túlságosan is jól ismersz. Azt mondtad gyáva vagyok. Hiszek neked. De mit gondolsz, önző is vagyok?
– Nem, a legkevésbé sem. Éppen ezért nem tudod elfogadni magad olyannak amilyen vagy. Azt hiszed, ha elégedett lennél magaddal, akkor már önző is. Önző, mint ez a világ amin nem tudsz változtatni.
Hosszú csend következett. Gyenge szellő támadt ami megmozdította a rájuk telepedett ködöt. A horizonton halvány derengés izzott fel. Hajnalodott.
– Akkor ezt itt… – a lány fejével a híd alatt tátogó mélység felé intett – nemigen tehetem meg, ugye?
A magány elmosolyodott:
– Nos, igen. Az nagyon önző dolog volna a részedről.
– Túl leszek ezen valaha?
– Azt hiszem, soha. Teljesen soha. De hidd el, mindenkinek van mit cipelnie az úton. Örülj, hogy te már megtaláltad a magad terhét. – öregesen feltápászkodott és barátságos hangon hozzátette – Menj haza. Várnak rád.
Amikor megfordult és elindult a város felé, a lány alig hallhatóan utána szólt:
– Találkozunk még?
– Biztosan. Ha máskor nem is, a végén mindenképpen. Hisz tudod, ha Ő eljön érted, akkor csak én szegülhetek melléd társul.
– Akkor jó. Már nem is félek annyira.
6 hozzászólás
Lenyűgözve köszönöm!
Ha nem haragszol meg érte, akkor ajánlom figyelmedbe Eckhart Tolle: A most hatalma. Lehet, hogy már ismered is!
Üdvözletem!
Üdv eferesz!
Örülök, hogy tetszik az irományom, bár meg kell valljam, én korántsem vagyok megelégedve vele. Már egy ideje tervezem, hogy még javítok, csiszolok rajta itt-ott, de sajnos nem igazán jut rá időm.
A könyvajánlót pedig külön köszönöm! Még egyáltalán ne ismerem ezt a könyvet, sőt a szerző is ismeretlen, de ezt a hiányosságomat pótlom, amint (a már korábban említett, igencsak szűkösre szabott) időm engedi!
Minden jót!
Márk
Nekem tetszik a történet. Jól írsz, még ha – valóban – lehetne rajta kicsit finomítani. Meghatódtam a
mély szomorúságán.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy olvastál, és még így félkész állapotában is tetszett az irományom. Amikor az ezt ihlető történetet hallottam, engem is megdöbbentett ez a fajta mély szomorúság. Örülök, hogy mindezt megható módon sikerült visszaadnom. Ha minden igaz, hétvégén végre lesz egy kis időm és megpróbálok csiszolni rajta. Ha teheted, nézz be ide később is, remélem idővel kerekítek belőle valami igazán jó novellát.
üdv.: Márk
Kedves Márk!
Csak egy dolgot sajnálok. Hogy olyan ritkán töltesz fel írásokat. Nagyon jól fogalmazol, szeretem olvasni a műveidet.
Jolcsi
Kedves Jolcsi!
Köszönöm, hogy olvasol! 🙂 Sajnos valóban ritkán járok errefelé, mostanában nagyon sok egyéb dologgal kell foglalkoznom. 🙁 Ezt a kis irományomat is javítani akarom már hetek óta, de egyszerűen nem jut rá időm. Talán majd az ünnepek alatt. Addigra megpróbálok más, vidámabb témával is előhozakodni. 🙂 Még egyszer köszönöm a kedves hozzászólásodat, nagyon jól esett!
Üdv.: Márk