A Kék-lovag szaporán vagdalta ellenségeit termetes kardjával. Míg Mythos seregei a vezért próbálták védeni, akaratlanul is Edmund kardélén végezték. A férfi csapásai szinte felkaszabolták elleneit, akik több sebből véreztek, s ez felbátorította a kékvérű lovasokat. Temérdeknyi bátor katona feküdt a földön meghalva, fegyverét markolva. Mellükből és szájukból ömlött a vér, miközben az áruló rend fekete lovai végigtapostak hősi halált halt testükön.
Két átkozott napja folyt a harc, már az utánpótlás is megfogyatkozott, ahogy a bátorság a lovagok szívében. Gramour herceg királysága és udvara egy hatalmas, kegyetlen párbaj színterévé lett… A Kék-lovag az utolsó akadályt is elhárította maga elől. A szerencsétlen áldozat felhördülve kilehelte lelkét, torkából patakzott a vörös folyam. A lovag kivillantotta vastag agyarait, talán mosolyogni akart. A tőle pár méternyire lévő sziklatöredéknél egy női harcost pillantott meg, aki felhasította Edmund egyik emberének koponyáját.- De Edmund nem érzett egy csepp szánalmat sem. Sőt! Örült, hogy a Sárkányosok vezetője méltó ellenfelet jelent számára. Még büszke is lett volna a lányra, ha nem a kelták hercegnőjének utolsó leszármazottját látta volna benne. Hiába telt el kilencszáz év a gótok és kelták háborújának kezdete óta…..A nemesi vér jelei nem halványultak el ilyen hosszú idő után sem.
Épp meg akarta szólítani a lányt, mikor arra lett figyelmes, hogy elhalkult a csatazaj. A közelükben lévők megkövülve bámulták a két vezért. A nő farkasszemet nézett Edmunddal. Még szorosabban markolta kardját, s a sziklához húzódott. Ha ezen az éjszakán nem dől el sorsuk, akkor soha! Ha meghal, hősként teszi, s ha győz, neve sokáig él majd a Nagyok közt.
A Gramour herceg alattvalói és saját, hű csatlósai várták a parancsot, azonban a lány tudta, hogy ez most az ő feladata lesz. Neki kell bizonyítania, nem másnak! Tekintetét a megfáradt gyalogságra emelte.
– Harcoljatok tovább! Mindenkinek a maga harcát kell megvívnia, ez alól én sem vagyok kivétel!- Parancsolta. A lovagok ámulattal vegyes csodálkozással néztek Dorinára, ám ő szigorú és nyugodt maradt. Elszántan kilépett a páncélosok óvó gyűrűjéből, ezüstösen csillámló kardját a sötét ég felé emelte, majd ezt kiáltotta:
– Istenért! A királyért! Mythosért!- Emberei kórusban ismételték utána. A lány abban a tudatban, hogy a biztos halálba menekül, Edmund felé csapott. A férfi kegyetlenül viszonozta, de csak a Dorina páncélját díszítő ruhacímert sikerült szétszaggatnia.
– Hát mégis eljöttél meghalni, Dorina, te véráruló?!- Kaffogta félig komolyan, aljasan röhögve. Kardjaik fémes csattanással egymásnak estek.
– Győzni jöttem! És ne nevezz vérárulónak! Kettőnk közül nem én hagytam a pokolban a lelkem!- Válaszolta undorodva a lány. Közelebb került kékvérű nagybátyjához. Rothadt bűz keringte körül a lovagot, aki a halálból tért vissza. Edmund a lány szívét célozta, gót csatakiáltással támadt neki. Dorina azonnal hátraugrott, s ellentámadásba kezdett.
Majdnem kiverte Edmund kezéből a rozsdaette kardot, de csak kicsit tudta megtántorítani élőhalott rokonát. Élve a kínálkozó alkalommal, a kékvérű vezér mellkasának fektette fegyverét, s nekitámasztva lábát, erőteljesen ellökte magától. Edmund átkozódva a porba zuhant. Koponyarepesztő kardja nem esett ki kezéből. A penge szelte a levegőt, s mélyen rajta hagyta nyomát Dorina arcán is. A lány túl későn eszmélt fel, vére lecsurgott álla alatt, no nem ez volt az első sérülése. A térde és bal válla is lassulni kezdett… Edmund nem hagyott időt a harcosnőnek…arrébb gördült a földön és rögtön talpra állt. A Kék-lovag hamar visszatért a ritmusba. Mindketten kimerültek, ennek ellenére a nő folyton támadott, míg Edmund kivédte a döféseket, és fordítva.
Mellettük sorjában esetek el a vitézek. Fáradhatatlanul folytatták párbajukat, lovaghoz és dámához méltóan. Messzire eltávolodtak a csatától, kiszorultak a háborúból. Egy szántóföld végében állapodtak meg. A sötét lelkű lovag mintha készakarva csalta volna ilyen messze unokahúgát védelmezőitől. Vad, durva csapásokkal, félelmetes gyorsasággal igyekezett kifárasztani a nőt.
Mikor a Nap sugarai elérték a fekete eget, s pirkadni kezdett, szemük elé tárult a vérfagyasztó látvány: Halottak ezrei feküdtek tőlük nem is olyan messzire, és Dorina csak remélni merte, hogy egyik bajtársa sincs köztük… Alig maradtak már lovasok, néhány állt elszökött gazdájától. A lány arcán szörnyülködés tükröződött, halálfélelemmel vegyítve. Hirtelen Edmundra nézett.
– Még ma valamelyikünk így végzi – a másik visszanézett rá. Pár izzadságcsepp megremegett erezett arcán.
– Akkor imádkozz az istenedhez, hogy ne te légy az! – Visszhangozta a lovag, majd sebesen kicsavarva kezéből a kardot, kigáncsolta Dorinát. Sikítva hasra esett, kemény páncélja szinte felszabdalta törékeny, de edzett testét. Fejét beverte a földbe, s tisztán hallotta, hogy kardja valahol a háta mögött landol. Igyekezett felállni, ám amint meglátta maga fölött Edmund termetes árnyékát, kétségbe esett. Nem tudott tenni semmit, a halál szaga megcsapta orrát, reményt nem táplált…
4 hozzászólás
Nem értek a témához, de nekem végül is tetszett. A csatajelenet, a háború tablóként tárul elénk, leírsz pár borzalmat, amit ilyenkor látni, de nem viszed tulzásba, szerencsére. 🙂 Nekem felkeltetted az érdeklődésemet, hogy vajon mi vezetett a harcig, és mi lesz Dorina sorsa a továbbiakban, hogy tényleg meghal-e. Tulajdonképpen Te vagy a történetben? Látom érdekelnek a kelta dolgok, szerintem jó, ha ilyenek vannak egy történetben. Üdv.: zemy
Igen én vagyok a főszereplő, de nem kívánok meghalni……aztán még meglátjuk. A csata kicsit szürke lett, majd javítok rajta, csak ma fejeztem be……..ha időm engedi, feltöltöm az előzményt, vagyis az ellentét miértjét, köszi, hogy írtál:)
Hű, pont a legizgalmasabb résznél hagytad abba. Remélem, a lány túléli a dolgot. Ez a zombi nagybácsi nem nyerte meg nagyon a szívemet…
Más: ugye, a kelta-gót háborút te találtad ki? Ha igen, akkor megnyugodtam.
Ja igen én találtam ki természetesen:) Ezt viszont nem írom tovább, mert akkor lelőném a poént:)