Az elmúlt hosszú hónapok során sokszor azt éreztem, mint ha szenvedésre, bűnbánatra lettem ítéltetve, és meg kell járnom a magam poklát, ahhoz hogy tovább folytathassam az utamat az új álmaim felé. Felismertem, hogy mindig képes vagyok tanulni és tovább fejlődni, mert az állandó tapasztalatok hatására átértékelem az életem alakulását, és el tudom dönteni, hogy mit fogadok el és min kellene változtatnom. Tudtam hogy az idő nem áll meg, az élet nem néz hátra, nekem pedig minden egyes pillanatban döntenem kell, hogy mit kezdek az életemmel. Az élet vonata sebesen robogott előre, az emberek és a tájak folyamatosan váltakoztak, egyre több tapasztalattal gazdagodott az életem, ami által egyre több lehetőség is nyílt előttem, de a remény, hogy újra szembeállít valakivel az élet, akivel újra különleges kapcsolatot élhetnék át, nem sok jóval kecsegtetett. Kerestem, kutattam, álmodoztam, rengeteg utat jártam be, sok csalódásban volt részem, még arra is képes lettem volna, hogy önmagamból lejjebb adjak, csak azért hogy egy kis reménysugár kecsegtessen és új távlatokat adhasson számomra. Majd rájöttem, hogy önmagamat hajszolom különböző vágyaknak megfelelve, egy olyan kényszer alatt, amivel saját rabságomat készítettem elő. A szenvedésre már szükséges rosszként tekintettem, ami ugyan úgy hozzátartozik az életemhez, mint a boldogság, mert nélküle, nem tudnám értékelni önmagamat sem és minden cselekedetemet, amit eddig véghez vittem.
A folyamatos küzdés, az önmagammal szembeni hitbéli bizodalom helyreállítása, az élni akarás vágya azonban újra megtanított, hogy soha ne adjak lejjebb önmagamból, mert azzal önmagamat tagadom meg és mindazt, amit eddig megéltem az életem során. Fájdalmat okoznék és akadályok sorát állítanám fel, amivel a saját életem alakulását bonyolítom meg. Elkezdtem hinni abban, hogy az álmaim mindig elérhető távolságban vannak, lehetőséget adnak, hogy megvalósíthassak mindent, amire a szívem vágyakozik. A legnehezebb helyzetekben sem szabad a saját kétségeimnek teret adnom, mert ha képes vagyok önmagamban legyőzni a félelmeimet, akkor képes leszek kialakítani magammal is egy bizalmi viszonyt. Fokozatosan meg tudok nyílni az emberek előtt és a körültekintés mellett képes lehetek felfedezni valakiben mindazt amire mindig is áhítoztam. Sokkal nagyobb türelemmel lettem önmagam iránt és az önhajszolás helyett, az önmagammal szembeni tisztelet, megbecsülés, az értékelés vált az életem zsinórmértékévé. A sors mint ha mindig is figyelte volna a lépéseimet, azt akarta, hogy tanuljak, fejlődjek, hogy önmagamtól legyek képes boldogulni az életben. Sokszor elvesz és kemény megpróbáltatások elé állít, de úgy érzem, hogy a sok negatívum után többszörösen is megajándékoz, és ilyenkor ráeszmélek arra, hogy valóban mennyi értelme volt mindannak, amin keresztül mentem, mert egy nem várt pillanatban újra megszépült az életem. Újra hinnem kellett önmagamban hogy képes legyek felfedezni téged, tiszta szívvel szeretve befogadni, és az életem részeként tekinteni:)
15 hozzászólás
Írásaidból kiderül, nagyon mély a lelked. Olyan mély, h ide én már nem tudok leúszni. De mit érdekli az olvasót bárki mély lelke?! Bocs! -én
Csak azt nem fogom fel, hogy ha ennyire nem tetszik, akkor miért olvasod? Nem azért, de én ha valamit nem szeretek, azt inkább igyekszem elkerülni…
-M-
Azért nyitom meg, mert jól ír, és minden egyes új felrakásnál bízom benne, hogy most végre nem dagályos közhelyeket fogok olvasni. Másrészt én úgy gondolom, h ez egy "baráti" jellegű, műhelyközösség, ahol azért szólunk hozzá egymás írásaihoz, h segítsük, bátorítsuk, megerősítsük írótársunkat. Engem is sokat kritizálnak, soha nem haragszom érte. Legfeljebb vitatkozom, ha úgy érzem van min. Szerettem volna (szeretném) arra ösztönözni a szerzőt, próbálja meg képességeit más irányban is kibontakoztatni, ne csak önelemzésben. Az önelemzés érdekes lehet egy nagy író, stb esetében, de ismeretlen szerzők (stb) lelkével nem annyira szeretnek foglalkozni az olvasók. Üdvözlettel: én
Minden irodalmi műfajnak meg van a maga olvasótábora, és egyre inkább vevők az emberek a mély lélektani írásokra is, mert a mai világban az emberi gondolkodást ritkábban határozza meg. Hogy az embereket nem érdekli? Ez csak azért nem reális, mert akkor Márai Sándort sem ismerné senki, de beszélhetnék akár Radnótiról is.
Igazad lenne, de sztem az olvasók csak az igazán nagyok lelki izéi után érdeklődnek! Én pl. nem lennék sem meglepve, sem megsértődve, ha a napvilágos olvasótábor nem olvasná el a lelki életemmel kapcsolatos dolgaimat. ki vagyok én (senki) miért lenne érdekes, h legbelül mire jutok magammal. (nem lenne érdekes!) Ha esetleg úgy írnád meg, mint egy történetet, mintha nem Rólad, hanem valakiről, egy harmadik személyről szólna, -akkor talán. Feltéve, hogy nagyon olvasmányosan van megírva, és van benne valami extra…Szeretettel üdvözöllek: én
Ja, és még valami az eszembe jutott. Egy sima mezei novellában, ami pl. Bükkmakk Marciról és Szöszmösz Emeséről szól beleszőhetsz bőven ilyen dolgokat, pl. a párbeszédekbe! Az nem ennyire gáz.
Szerintem nem ismersz minden embert a világon, így ezen az oldalon sem, és ezért nem döntheted el előre, hogy a te lelki életedre ki lenne kíváncsi. Biztosan lenne olyan ember.
Abból, hogy írnak, olvasnak és véleményt mondanak, még nem tudhatjuk meg, hogy ki milyen ember és mire vágyik. Annál sokkal mélyebbre ható ismeretre van szükség. Az ötleteket köszönöm. Szoktam olyanokat is írni. Többféle képen szoktam írni, mert így önmagamat is jobban ki tudom bontakoztatni, jobban megismerem önmagamat. Köszönöm a véleményt.
Ez nem semmi. Lelki izé. Ami idegesít ne olvasd el. Ennyi.
Nem inspiráló amit írsz. Bocs.
Barátsággal: Ági
Naplóbejegyzés, semmi több.
Te miről beszélsz?
A művedről, természetesen.
"Naplóbejegyzés, semmi több." Ezt mire alapozod???
Talán ennyire ismersz, hogy mi a naplóbejegyzésem és mi nem?
Ez azért elég durva! Előre semmit nem jelentenék ki, de úgy látom neked ez simán megy, akkor hajrá!
Szerintem Csaba a jellegére utal – az érzéseit papírra vetve általában a naplójával osztja meg az ember. Egészen az utolsó mondatig én is naplóbejegyzésnek éreztem, ott azonban megszólítottál valakit.
Az első mondatodat szerintem kicsit át kellene alakítani, hogy nyelvtanilag helyes legyen: vagy azt írod, hogy "úgy éreztem, mintha szenvedésre, bűnbánatra lettem VOLNA ítéltetve!, vagy kihagyhatod a minthát, és akkor nem kell a volna.
Ami a témáját illeti, szerintem is lehet nyugodtan lelki dolgokról írni, akár sajátról is, de tény, hogy azt csak bizonyos hangulatban esik jól olvasni. Esetleg színesebbé tehetnéd, ha beleszőnéd, hogy milyen események vezettek Téged ezekhez a gondolatokhoz, persze csak ha nem titok 🙂
Jó írást!
Kalina
Hogyhogy előre? Nem előre jelentettem ezt ki, hanem elolvastam az írást. A stílus, a műfaj pedig, szerintem, az, amit megjelöltem. Ha például valaki ír egy epigrammát, az nem azt jelenti, hogy valóban egy konkrét sírra alkotta meg feliratként. Mindenesetre ez az elmélázás az életeden műfajában inkább naplóbejegyzés, a szöveg alapján semmi sem utal arra, hogy ezt szélesebb olvasóközönségnek szántad. A gondolatok túl személyes, túlzottan szubjektívek, nem azok a mondatok, amiket így egészében más is ráhúzhat például saját életére. Úgy látom, a vállveregető véleményeken kívül mást még nem kaptál, pedig hidd el, semmilyen rossz szándék nem vezetett. Olvasd el Petőfi versét, amit a XIX. századi költőknek ajánlott, remélem, megtalálod azt a sort/sorokat, amikre utalok…
Nem mondom azt hogy rossz szándék vezérelne, csak annyi a lényeg, hogy nem naplóbejegyzés, még akkor sem ha a műfaja egyből arra utal.
Valóban nem a széles körű közönségnek írtam, de akinek írtam az tudja, hogy miért született meg bennem. Egyébként köszönöm a véleményeidet, hasznosak számomra!