I.
Odakinn 11-re egész besötétedett. Mintha leszállt volna az éj.
Rendőrautó lassított a műhely előtt.
A szemközti csehóba jöhettek – sokan ebédeltek ott, néha Alvin is.
Az indonéz trópusi viharokat meghazudtoló esőfüggöny mögül – alig egy óra múltán – erős sugarú lámpa fénye tolakodott a szemébe. A csóva körbejárta a műhely belsejét, egy pillanatra megpihent a fiún, majd kihunyt. Megint nem láttak mást, csak azt a temérdek vizet. Vili majdnem kiszakította a karabinert, úgy ficánkolt az udvaron keletkezett „tóban”.
Ketten voltak. Egy langaléta, meg egy töpszli. Mint Stan és Pan.
A langaléta – köszönésképp – megmozdította sapkája sültjét Alvin felé, majd megszólalt.
– Kifáradnál velünk egy pillanatra?
Lábával finoman meglökte a sarokban álló hintalovat. A ló előrebukott, aztán hátra, majd ismét előre, és ismét hátra, egyre kisebb elánnal, míg végül Alvin hagyta visszatérni nyugalmi helyzetébe.
Velük? Egy pillanatra? Csak nem a hétvége miatt?
Lehunyta a szemét. Komótosan emlékezett.
II.
Seregélyraj reppent a magasba, és hullott alá a dombok határában. A Leves-tó tükrén szikrákat szórt az aludni térő sugár.
Rövidebb csend állt be. Csak a fák lombjai suhogtak a sötétben.
– A szolipszizmus ma – szólalt fel a magas, elegáns úr, szürke keménykalapban, kezében egy pezsgőspohárnyi kristálytiszta csapvízzel – manapság, a számomra egyedüli elfogadható filozófiai nézet. Ellentétben mind a régi görög, mind a XIX.-XX. századi irányzatokkal, minden korokban időtálló és megcáfolhatatlan. Kezdvén a régi, indiai, mezopotámiai tűzhelyistenek létrehívásának tényétől a mai, elektromosságban, nanotechnológiában és pszichológiában megtalált szubsztancia felismeréséig. Mert mindezen tapasztalatok személyenként változnak. Érzi ezt az iskoláink padjait koptató diák – saját, szerteágazó személyisége és a kaotikusnak ható, megzabolázhatatlannak tűnő világ ütközéseiből – ugyanúgy, mint az élete őszén megfáradt, tisztes tapasztalatot maga mögött felhalmozott öregember.
– Szeretünk, és nem szeretnek viszont – suttogta Szarvas gróf.
– Olvasunk, és nem értjük a sorok közül hozzánk szólót – hallatszott valahonnan a homályból.
– Vagy mi adnánk át tapasztalatainkat a világnak, és nem találjuk a ráillő szavakat! Képtelenek vagyunk lerajzolni, szobrainkba vésni, vászonra feszíteni érzéseink, mert azok csak a mieink, és senki másé. Érzelmeinkkel magunk maradunk…
– Szóval azt mondja – tette fel a következő kérdést Kökörcsin gróf -, hogy a világ csak a saját tapasztalataink kreálta ál-valóság, mely olyannyira személyre szabott, hogy abba belépni másnak száz emberöltő alatt is lehetetlen?
– Pontosan! Keressük létünk értelmét akár az egyiptomi masztabák mélyén, akár a narválok megmentéséért szervezett egyre inkább értelmetlennek tűnő „Ne mérgezzétek az óceánokat!” mozgalomban. Hódítsuk meg akár a világ legmagasabb csúcsait, vagy álljunk a legjobb cigányprímásának egész Európában; szegődjünk kecskepásztornak, vagy kerüljön ki közülünk a következő pápa; hiábavaló ez az egész ribillió, míg értékrendszerünk legbelül – nem hogy nem megegyező, hanem – még csak nem is hasonlít egymáséra…
– És a törvények?
– Idegenek törvényei. Idegeneké, akik még csak nem is rokonaink, barátaink, őseink rokonai, vagy barátai!
– Mindezek tükrében – vette magához a szót Szarvas -, az ön véleménye szerint az egyetlen helyes magatartás egyfajta eklektikus magatartás?
– Így gondolom – mondta Kökörcsin, s hogy mondanivalójának még több nyomatékot adjon, letette poharát, és ünnepélyesen kihúzta magát. – Csak így lehet. Egymagunk vagyunk.
– Ez már nem egyszerű probléma. Hanem egy problematika.
– Problémák összefüggő együttese – helyeselt Bokor gróf.
– Így van – bólogattak többen is, mélyen átérezve mind a probléma, mind a problematika mibenlétét.
Fecsegtek.
Nagyokat kortyoltak poharaikból.
A messzeségben megvillant az ég. A nyugati szélen fekvő völgy, töltésre kínálta kelyhét az esőnek.
– Tehát, csak mi magunk vagyunk… – vonta le a végkövetkeztetést az egyik, ez idáig csendesen szemlélődő gróf.
– Ahogy mondja, Alvin grófom…
A szolipszizmus egyes számú nagykövete, megigazította cvikkerét, megnedvesítette ajkait, majd vidáman így folytatta:
– De az ne keserítsen senkit! Ez idáig sem volt ez másképp. Egyszerűen, ezúttal szavakba öntöttük mindazt, amit mindeddig csak mélyen belül éreztünk…
– Így igaz! Dolce Vita – emelte köszöntőre poharát az Szarvas.
– Dolce Vita – visszhangozták a többiek.
– Dolce Vita!
III.
Miután leszállt a naptányér, és utolsó szikrái is belevesztek a távoli rétek ködébe – elfogytak az érvek és ellenérvek -, mind lementek a tó partjára. Belógatták horgaikat.
Csak szürke kupacok emelkedtek ki (mint torzszülött rovarok) – egymástól körülbelül egyenlő távolságra – a part közvetlen közelében. Egyetlen, a víz fölé hosszan benyúló csápjukat lengetve, zsinóron édesgetve/rángatva magukhoz csapdájukban vergődő zsákmányukat.
Vadásztak.
Csendesen. Hatékonyan.
Néhol oktalan állatok kapaszkodtak a horgok fémtestén megcsillanó holdfénybe. Szájukkal csiklandozták a csalit, mire a morzsányi fénypont ficánkolni kezdett, átszúrta törékeny testüket, és már vitte is őket, húzta, először csak a vízen, később a levegőben, egyenesen a csillagok felé…
– Mennyi víz, és mégis, az asztalig kell mennem, hogy egy jóízűt ihassak – mondta egy idő után Pöszméte gróf. Hangjában nem volt sajnálkozás, csak némi rácsodálkozás a világ furcsaságaira.
Megtörölgette vastag szemüvegét, a helyére illesztette, és a távolban álló asztal felé hunyorgott.
Nádszálak százai tűzték a víz tükrére a Hold rávetült képét.
Alvin a horogra szúrta a csalit, egy pillanatig elgondolkodott valamin, aztán újra dobott. Mikor az úszó megállt, letámasztotta a botot, és visszatért a könyvéhez. Apró lepkék szálldosták körül horgászlámpását és sercentek el annak felszínén.
„A Vihar – ez a korgó gyomrú Óriás – kimerülten terült el a mező határában. Szél járt a nyomában, szárította fel verejtékét a fák sötétben csillogó lombjairól.
Hátára gördült, s a lelkiismeretesen elvégzett jógagyakorlatai után, ülő helyzetbe tornázta magát. Hatalmas termetével eltakarta az emberek elől a csillagokat és a Holdat.
Iszonyú fáradt volt, és a mezőn még sem maradhatott.
Négykézlábra tápászkodott, és lassan bemászott a tajtékzó habokba.” – olvasta a vékonyka kötetben. Egyszerűen, ám igényesen kötött könyv volt, mely nem kérkedett a címével és írójának nevével.
– Ez is víz, az is víz. Ez a lehető legtermészetesebb, az, szűrt és sterilizált… – motyogta Pöszméte.
Alvin becsukta a könyvet, és ezt mondta:
– Így van ez. A vízzel is. A halakkal is.
Kihúzta a partról belógatott hálót, melyben egy rettenetes amur csapkodott.
– Nem minden horognak volt épp ez a maga hala, ahogy nem is minden halnak volt épp ez a maga horga…
Kék, és ködös volt minden.
Pöszméte egyre csak az asztalok felé pislantgatott. Kiszáradt torka némán kiáltott a tiszta csapvízért. Levette szemüvegét, megtörölte, majd újra visszatette:
– Azok kik, ott az asztalnál?
– Fecsegők – válaszolta unottan Alvin.
– Mint maga az élet – állt meg mögöttük Gesztenyés gróf, az egész hétvégi mulatság kiagyalója. – Lehetőségekre vadászunk, lesben állunk. Mi, idekint a parton, az eredményt magában hordozó lehetőség egy másik síkon, mélyen a víz alatt. Láthatatlanul. Megfoghatatlanul. Elérhetetlennek tűnő távolban… És mégis! Bármennyire reménytelennek tűnjék is, az esélyünk megvan (és tudjuk, hogy megvan); előbb-utóbb a horgunkra akad valami. Sőt, az idők során azt is megtanultuk, hogy növelhetjük abban a másik világban ezeket az esélyeket…
– Mint egy lóversenypálya – súgta Alvinnak az épp mellettük elhaladó Kökörcsin. Még gúnyosan rá is nevetett. Tehát Bokor elmondta neki is a teóriáját!
Épp az egyik tábortűznél magyarázott valamit széles mozdulatokkal.
Alvin mit sem törődött vele:
– Olyan, grófom, mintha megdőlt volna az elmélete, és mégis létezne kapcsolódási pont egyes dolgok közt – mondta Szarvasnak, miután úgy vélte, Bokor már hallótávolságon kívül ért.
Szabó nem bírta tovább és elindult egy pohár vízért.
„Vadkacsák szálltak alkonyatkor a tó vizére. Alá, s alábuktak, kíváncsian szemlélve az esőtestű óriást. Amaz morgott valamit álmában, majd a másik oldalára fordult, embriópózba zsugorodott, és aludt tovább a tó mélyén.
Hatalmas teste iszapot kavart…”
IV.
Méterekkel arrább újabb tüzek gyúltak. Nyers halak kerültek a nyársakra. A központba Bokor gróf és Shelley – a női Shelley – modern Prométheusza. Története tüzes vitákat váltott ki létről és életről (a kettő közti különbségről), az alkotás szabadságáról és annak következményeiről. Olyan elánnal merült bele a magyarázásba, hogy észre sem vette, mennyien hallgatták őt.
– Embert teremteni! Badarság! Az Isten dolga!
– Az ember számára lehetetlen!
– Olyan lehetőségekről ír Shelley a műben, melyekkel igen is foglalkoznunk kellene! – suttogta Kökörcsin gróf.
– Lehetetlen – Bokréta szárazan köpte hallgatói felé a szót. – Hihetetlen! – suttogta áhítattal. – Gondoltuk volna, hogy a heliocentrikus világkép valaha is elfogadottá válhat Európában? Azt hitték őseink – akik cseppet sem voltak tudatlanabbak, netán bölcsebbek nálunk; egyszerűen ezt tanulták másoktól, náluknál műveltebbeknek hitt emberektől -, hogy a Föld lapos, és valami állat, egy gigászi lény tartja! És ma? – szemét körbehordozta a grófokonokon. – A heliocentrikusság elve is halott, akár a mokaszinkészítés. Ma már úgy tudjuk, a Nap nem a világegyetem, csak a galaxisunk középpontja. És ki készít ma már egyetlen darab bőrből puhatalpú papucsot?
Páran helyeseltek. Gesztenye zavartan pislogott.
Csak folyt, ömlött a beszéd, se vége, se hossza. Egész hajnalig. Négy nap, szombattól keddig. Aki kinyitotta a fülét, számos érdekességgel találkozhatott az általában csendes tó partján.
V.
Bárki megtudhatta, hogy napjainkban, több mint 40 000 Elvis-utánzó él a világban, és hogy 1988 óta az Elvis Presleyterianus Egyház híveinek száma egyre csak dagad és dagad. Aki meghallgatta Fagyöngy grófjának részletes beszámolóját az antik-görög Xenophanészről, az azt is megtudhatta, hogy e híres gondolkodó – Parmenidész, és közvetett módon, Zénón mestere – már időszámításunk előtt 500-ban megneszelte, hogy az élet a tengerekben keletkezett, és csak a tengerek visszahúzódásával jöttek létre a mai szárazföldek; mindehhez ráadásul csak annyit kellett észrevennie a szemfüles görögnek, hogy a legmagasabb hegyekben is bukkanhat a figyelmes szemlélő kagylók elmeszesedett vázára…
Egy ornikopter szerkezeti rajzának felbukkanása egyik grófunk mellényzsebében legalább akkora feltűnést keltett, mint az a palindrom-gyűjtemény, amit Kökörcsin gróf hozott magával a halsütögetésre.
– És repül? – kérdezte valaki az ornikopter rajzára mutatva.
– A rajz aligha! – mondta nevetve Szarvas gróf.
Többen nevettek.
– Hatalmas gyűjtemény – adtak hangot csodálatuknak többen is azok közül, akik inkább voltak kíváncsiak gróf Kökörcsin palindromjaira.
– Egyszázötven mondat. És mind ugyanaz visszának is!
– Kipróbálhatnánk egyet? – jöttek a kérdések.
– „Mi boldogabb? A part? A hab? Menni? Maradni boldogabb?”
A háttérbe szorult „ornikopteres” újabb hallgatóság után kutatott.
– Íme! A szárnya, akár a szitakötőé! – beszélt el, maga mögé, balra. – És repül is! De repül ám!
– A másodfajú bolygómozgás a termodinamika első törvénye alapján nem lehet perpetuum mobile, mert a folyamat irreverzibilis.
– Ezen klepszidra már az ókorban is használatos volt – mondta megint valaki más alig egy órával később, a tűz mellett. – Ebből a tartályból kicsepegő víz folyásával mérték annak idején az időt.
– Persze, tudtam – mondta megint másvalaki.
– Mindez hozzátartozik az általános műveltséghez – mondta Pöszméte -, ennek ellenére, köszönöm, hogy elhozta, hiszen még soha nem láttam élőben ilyet…
Szerettek együtt lenni. Összetartozni. És még inkább egyetérteni!
Ez különböztette meg őket a többiektől.
És csak jöttek, és jöttek az újabb csodák, és újabb elméletek.
Alvin elkotorta J. könyvét, és találomra beleolvasott:
„Egy szegény ember vizet húzott a gémes kútról. A palántáit öntözte két hatalmas vödörből, melyeket a vállára fektetett farúdon cipelt el a domb lábáig. A Nap erősen tűzött, a föld kirepedezett – akár egy hatalmas kígyó pikkelyei.
Az Óriás megemelte a fejét. Gyomra halkan megkordult.
Egy darabig nézte az ember ténykedését, majd megszólította.
– Miért hordod olyan messziről azt a temérdek vizet, mikor itt fekszem a határban?
Az öreg megállt. Nyakán hosszú csíkokban csorgott a porral kevert izzadtság.
Nem engedte le a rudat, a vödrei meg se rezzentek széles vállán. Csak csupasz, napbarnított alkarján kidülledő erei tanúskodtak erőfeszítése mértékéről.
– Negyedik napja borult, még sincs eső. A növényeimnek nem elég a felhőid látványa.
– Ah!
Csend volt. A szél is megkushadt a vihar lábánál, mint egy megfenyített vadászkutya. Feszülten, ugrásra kész várakozott gazdája parancsára.
Aztán az Óriás kacagott. Olyan harsányan, hogy szeme két sarkában kicsordultak a könnyei.
Rengett a föld. Az öreg megért talpon maradni…”
VI.
A második nap kiderült, hogy az árnyékszék szónak nyelvükben huszonnégy szinonimája van (az eszkimó nyelvben a „hó”-nak legalább négyszáz!). Hogy a noktürn zongorára, vagy kisebb zenekarra írt éji dal, avagy szerenád. Hogy a kumulusz, az gomolyfelhő, a kumulonimbusz zivatarfelhő, és a kumulosztrátusz maga a réteges gomolyfelhő. Szó esett az aggályos rendszeretetről, a ’60-as évek pop-artjáról, melynek követői kész tárgyakat állítottak ki műtárgyakként; a nemi cselekedeteket kendőzetlenül ábrázoló irodalomról, rajzról, fényképekről; regresszióról, szekularizációról, a Kopi Luwak-ról, holdkórosságról és az új keletű, ám annál népszerűbb mixizmusról (utóbbi kifejezést maga Pitypang grófja alkotta).
Minél könnyebb a csomag, annál gyorsabban halad a karaván. És a világ legerősebb fűszere a „Red, Savina’ Habavero”, melynek egyetlen grammja is kiérezhető 577 kg, minden egyéb fűszeranyagot nélkülöző szószból.
A hisztéria a görög „anyaméh (hysteriosz)” szóból származik, és kezdetben csak és csupán női betegségnek gondolták az elmeorvosok. Freud doktort majd’ eretneknek bélyegezték, mikor azt állította, hogy hisztériával kezel férfi pácienseket! És csak kevesen tudják, hogy ha annak idején sikereire irigy kollégája nem lopja el ötletét és szabadalmaztatja sajátjaként – miszerint a betegség könnyedén kezelhető ópiummal -, soha nem válhatott volna azzá, aki végül lett, mert hosszú-hosszú időre került volna rács mögé emberélet veszélyeztetése miatt.
Hogy Alvinnak se kelljen meglennie hőn szeretett témája nélkül, Kökörcsin gróf újabb és újabb lóversenyadatokkal szórakoztatta.
A világ legnagyobb lóversenyből származó nyereményét 1987-ben nyerte meg két személy Kaliforniában – név szerint: Antony Speelmann (ilyen névvel, csak nyertes lehet az ember) és Nicolas Cowan (barátok) – így mégis csak érdemes a hippodromra járni.
– Antony és Nicolas 64 dollárt tettek fel a Santa Anita ügetőn. Kilenc lóra kötött, halmozódó fogadásról volt szó. A 64 dollárnyi téttel, alig pár perc alatt, 1 627 084 dollárt nyertek. Természetesen az Egyesült Államokban is adóköteles a szerencsejáték, így a nyeremény nagy részét elvitte az állam – mondta a Kökörcsin, – de még így is osztozhattak 406 768 dolláron.
Alvinnak csak ennyi hozzáfűznivalója volt:
– Úgy tűnik, nem mindenkinek kell kötelezően leszaladnia a köreit. Egyszerűen fogadni kell a többi őrült vágtázóra…
Ennyit, majd visszasétált a Fecsegők közé.
A délután olvasott könyv szavai kergetőztek minduntalan az agyában.
A szobájában ringatózó hintalóra gondolt. Soha nem nyert egyetlen futamot sem, és fogadni sem lehetett rá. Csak állt a szoba sarkában és beteljesítette remekbeszabott sorsát: hogy egyszerű hintaló legyen.
VII.
Négy nap hosszú idő. Ennyi telt el odakinn a tóparton.
Szerda hajnalra nyoma sem volt a színes társaságnak
Eltűntek a lampionok, a tábortüzek koromsötét körgyűrűi, a hófehér sátrak, a vizes ballonok. Csak a frissen kaszált fű és az ébredő Nap maradt.
Bokor Sanyi épp kis tanyájukról hajtott a város irányába, mikor meglátta az út melletti völgyből felkaptató Alvint.
Rögvest fékezett.
Hatalmas porfelhőt hagyott maga után a terepjáró gumija. Sanyi kutyája elvakkantotta magát a platón. Alvin megszaporázta lépteit, és már ott is volt a kocsija mellett.
Épp akkor nyitotta az ajtót, mikor a polgármester elhajtott mellettük:
– Jó napot, uram! – kurjantotta Alvin.
Intett, majd úgy maradt. Erős, hosszú keze volt. Még vagy fél percig a magasban tartotta.
Amaz nem is lassított. Látta, amint a másik irányba fordítja a fejét.
– Pattanj be – utasította Bokor.
Alvin meglapogatta a kutya kobakját, és beszállt az ütött-kopott dzsipbe.
– Kösz.
Levette a kabátját, és magában visszajátszotta az eseményeket. Mint egy lassított film:
Magasba emelkedik a sárga szerelőruhába bújtatott kéz. A króm lökhárítóra és az üvegre fenyőtüskéket hord a vihar előtti szél. Az öreg észreveszi (mint aki citromba harapott), a visszapillantó után nyúl, és azzal kezd babrálni, csak hogy köszönnie ne kelljen. Jobbról hagyja el őket, a bal tükrét piszkálja.
Váltott a rádió. Nick Cave-től játszotta a „Where Do We Go Now But Nowhere”-t. Alvin egy kicsit konyított az angolhoz, és úgy érezte, tetszik neki a szám. Megjegyezte a refrén azon részét, amelyikről azt gondolta, hogy érti a lényegét, és onnantól csak azt dúdolta.
Esőre állt az idő. Közeledett az Óriás. Szürke, seszínű szerdára számíthattak.
Hangosakat köhögött a motor, és megindult a dombnak. Az első cseppek hangtalanul csíkozták be az autó üvegét.
Sanyi csavaros tetejű termoszt varázsolt elő a sebváltó mögül, és Alvinnak nyújtotta. Lekerült a kupak, és azon nyomban kiszabadult börtönéből a hazai kávé észveszejtő aromája.
„Kopi Luwak?”, akarta kérdezni Sanyitól, de hallgatott.
Lehunyta a szemét, és álmodozott.
Omnia volt, persze. Az egyetlen kávé, amit a környéken kapni lehetett.
Alvin nagyon jól tudta, hogy az Omnia nyomába sem ér a Kopi Luwaknak, ennek a különleges, indonéziai kávénak, melynek negyed kilója 21,26 fontba kerül – de nem is nagyon számított. Belekortyolt a termoszba, és eldöntötte magában, hogy igenis, az Omnia is ízlik neki.
Ezt a kávébabot – a Kopi Luwak”-ot – egy kis állat, a közeli fák ágai közt tanyázó Paradoxurus emészti meg, aztán az ürülékéből keresgélik elő újra a babszemet, és ebből nyerik ki a különös zamatot. Az eljárás miatt ilyen drága valószínűleg a „barna arany”, nem a valódi ízéért…
Elképzelte magában, amint az indonéziai bennszülöttek a Paradoxurus kakában matatnak kicsiny, emésztetlen babszemek után, és hatalmas banánlevelekre gyűjtik azokat. Az egyik maláj felcsippent egyet, a magasba tartja – egyenesen a napba, hogy az örök fényével ragyogja körül az ujjai közt tartott kis, barna szemet – és azt mondja: ezt az angol királynőnek küldjük el, hadd igyon egy kis indonéziai Para-bogyót. A királynő belekortyol, és azt mondja: finom.
Károly, óhajt ön is egy csészével?
– Rohadék egy reggel – morogta Bokor.
Kényelmes lehet ott az élet – Indonéziában. 118 000 lélek szétszórva 13 669 szigeten, motyogta magában Alvin..
Persze, csak 992 sziget lakott. Kalimantan szigetén bizonyára kellemes lehet az élet, melynek 9/10-e őserdő; ahol nincs is más, csak páfrányok, indák, hatalmas kelyhű, színes virágok (akkorák, hogy egy kisebb maláj akár el is rejtőzhet bennük), és mézharmat, meg paradoxurus-kaka…
Oh, az a csodás északi karéj!
– Rohad reggel, én mondom…
Alvin nem válaszolt.
Bokor kihalászott szatyrából egy kutyaeledeles dobozt (a saját szendvicsei mellől), letekerte a rozoga dzsip ablakát, és hátranyújtott pár mű-csontot a csuromvizes szőrű Vilinek.
Vili (Vilmos gróf) nem volt igazi agár. Az igazat megvallva, még hasonló sem. Út menti korcs volt elálló, pofájára simuló fülekkel, hosszú arccal.
Sanyi fékezett. Kiszállt, hátrasétált, és előrevette a korcsot, maguk közé.
Alvin elhúzta az orrát, és közelebb húzódott Sanyihoz.
– Mi van?
– Semmi – mondta.
A sötét kumulonimbusz gyűrűi már fél karéjban ölelték a várost. A dombokon túli cikkely megnyílt, és gyenge, szürkére szűrt napfényt engedett a Hármas-domb keleti oldalára.
Alvin, visszaszakadva Kalimantan erdeiből a valóságba, rövid számításokat végzett, hogy jön ki legjobban a hónap végéig. Kétnapi bére (és persze borravalója) esett ki a mosóban, míg távol volt a parti-party miatt. Égető szüksége lett volna arra a pénzre, hogy lecserélhesse végre a gumikat az apja öreg Skodáján. Végiggondolta, hová szegődhetne el hétvégére napszámba, vagy kőműves-segédnek, hogy egy kicsit behozzon a hiányból. Festésre már biztosan nem futja idén, talán a következő szezonban.
(Persze, nem azon a két napon múlott, de sok kicsi sokra megy!)
Narancssárga kocsit szeretett volna, egy árnyalattal vörösebb lángokkal.
– Olvastad már a ma reggelit? – kérdezte Bokor. A hangja alapján igazi aggastyánnak tűnt.
– Kösz – mondta ismét. Eltette a termoszt, elvette az újságot, és egyből a legutolsó oldalra hajtott.
Elegáns, cvikkert viselő professzor mosolygott rájuk. Fölötte felirat: A Tarantella-köd a Kis-Magellánban.
Fene elegáns volt a doki. Alvin meg is jegyezte:
– Fene elegáns a doki!
És az a rengeteg szám! Kazárok, pulzárok, randomok és radiánok!
Mindketten a szerviz sárga kezeslábasát viselték. Olaj és gumiszag.
A Jeep oldalán kék reklámcsík – Kék Angyal autószerviz.
Egyikük sem borotválkozott. Nem olyan helyen dolgoztak.
A MagEllán-felhők alatt, a lány rovata egyszerűen csodás volt. Csupa élet és magával ragadó báj. A szerző monogramja egy egyszerű „J”. Persze, mindenki tudta, ki volt. A polgármester egyetlen, az egyetem levelező szakán utolsó éves lánya.
Minden reggel újabb és újabb, tizenegynéhány soros szösszenet a város életéről.
Csodálatos sorok voltak. Egyszerűek és irodalmiak egyben. Sehol semmi szolecizmus. Ők ketten már csak tudták.
A távolban megdörrent az ég. Mire beértek, már úgy ömlött, mint a kalimantani esőerdőben.
VIII.
A műhely bádogtetején pattogó cseppek adták a munka ritmusát.
Rutinja hamar visszatért. Csukott szemmel csavarta le, és vissza a sapkákat, mérte az olajszinteteket, húzta meg a fékeket. Ujjai közt szinte táncoltak a fogók és kulcsok.
Odakinn 11-re egész besötétedett. Mintha leszállt volna az éj.
Rendőrautó lassított a műhely előtt.
A szemközti csehóba jöhettek – sokan ebédeltek ott, néha Alvin is.
Az indonéz trópusi viharokat meghazudtoló esőfüggöny mögül – alig egy óra múltán – erős sugarú lámpa fénye tolakodott Alvin szemébe. A csóva körbejárta a műhely belsejét, egy pillanatra megpihent a fiún, majd kihunyt. Megint nem láttak mást, csak azt a temérdek vizet. Vili majdnem kiszakította a karabinert, úgy ficánkolt az udvaron keletkezett „tóban”.
Ketten voltak. Egy langaléta, meg egy töpszli. Mint Stan és Pan.
A langaléta – köszönésképp – megmozdította sapkája sültjét Alvin felé, majd megszólalt.
– Kifáradnál velünk egy pillanatra?
Mindenki megrökönyödött. A hangja mély volt, és erőteljes. Nem olyan, mint amilyennek mindenki gondolta volna (egy sipító kismadáré). Az a másiké volt.
– Most?
– Most – sípolta a töpszli. Egy fánkkal bajlódott, melyről az esőkabátjára csöppent a vérszínű lekvár.
Olyan volt, mintha egy éjjel titokban kicserélték volna a hangszálaikat.
Alvin, képzeletben szívesen fogta volna az Óriásra.
Letette a kezében tartott kulcsot, és megindult a furcsa páros előtt.
Még mindig szakadt. Fülledt, meleg, szűnni nem akaró zivatar!
Átsétáltak a víz alatt álló udvaron, és megálltak a rendőrautó előtt. A langaléta próbaképp megmozgatta a kilincset, hogy jelezze, nem nyílik. Másik kezével egy elázott fánkot tornáztatott a szájába.
Vártak.
Alvin úgy érezte, mintha a víz alatt valami a bokájához ért volna!
– Ki tudod nyitni? – kérdezte a mennydörgő.
Alvin drótot húzott elő nadrágszárából, és megmutatta nekik, hogy kell egy járőrkocsiba hatvankettő másodperc alatt behatolni.
A töpszli idegesen pislogott. Alvin felismerte a tóparti Fecsegésről, de ezt – a Ház szabályai értelmében – nem mutathatta. Hatalmas légbuborékokat nyomott az eső a víz alá.
– Kösz – dörögte a langaléta. Alvin azon gondolkodott – ott, a szakadó esőben -, vajon hol fér el az a rengeteg basszus abban az egyszálbél emberben.
– Ja, kösz – sipította a töpszli is.
– Ugye, mondtam?
– Ja.
– Ja. Mondtam. Kösz, Alvin – üvöltötte a vízfüggönyön át.
– Tényleg.
– Elmehetsz – intett a töpszli. Mindketten beszálltak.
– Mondtam, hogy simán kinyitja – mondta a Stan a kicsi kövérnek.
– Ja. Mondtad.
– Sokat segítettél –ordított még ki a langaléta az ablakon.
Alvin visszatért. Sanyi kérdőn sandított rá.
– Semmi – mondta. Átdörzsölte testét egy tiszta törölközővel, és száraz pólót húzott.
IX.
Az autóbusz megállt, egy pillanatra talán el is mélázott, az útszélen. Mögüle előlépett egy fiatal lány. Térd alá érő sötét szoknyát és fehér gyapjúkardigánt viselt. Kezében könyvek, szatyor, meg egy ernyő.
Fűszálak csillogtak a koradélutáni napsütésben.
Alvin letette a kezében tartott kábeleket, és az ablakhoz sétált.
A jövevény átsétált az úttesten, egyenesen a szervizbe.
– Szia.
– Szia.
Káposztalepkék kergetőztek a sáros udvar felett.
Bokor megtörölte a kezét egy rongyba, és (fél)illedelmesen távozott.
– Pössentenem kell… – morogta. Szia, kislány…
Alvin nadrágja hátuljába csúsztatta kezeit, és közelebb lépett a lányhoz.
– És…
Beszélgettek.
Nem a parton történtekről. Nagyon sok mindenről igen; de a partról soha. Nők előtt különösen nem. A szabályzat tiltotta. És a lány sem erőltette.
– Olvastam a mai cikked…
Eképp az újságról.
– Ühüm…
– Csodálatos.
Teljes meggyőződéssel mondta. Senkit nem ismert, aki gyönyörűbben írt volna a lánynál.
– És, milyen volt a parton? Ivászat? Halászat? – kérdezte a lány. – Szabó nem sokat mesélt.
– Hiányoztál – ütötte el ennyivel a témát Alvin is.
Ezek szerint a lány osztálytársa – Szabó (Szarvas gróf) – is tartotta magát. „Ivászat, halászat.” Ennyire tartotta hát az ő szent és sérthetetlen hétvégéit…
– Ma találkoztam apáddal – mondta Alvin, és az útszéli jelenetre gondolt.
– Ah!
– Irtó jópofa!
Lehunyta a szemét. Ismét lepergett előtte az egész jelenet. A szürke (semmibe révedő szemek) szemek, a tokás áll, a vastag nyakon kelletlenül elfordított fej. A saját, magasba tartott és ottfeledett karja…
A lány elmosolyodott (Alvin nem tudta, min); majd elővett két négyzet alakú szendvicset, és Alvinnak adta.
Mindegyik sarkából előre leharapott egy darabot, hogy amikor a fiú kibontja és hozzálát, tudja, hogy mikor épp eszi, ő akkor is rá gondol. Alvinnak azt mondta, az anyja is így készítette, mikor az apja még csak udvarolt neki, de Alvin tudta, hogy ez nem igaz, és valójában a Cosmopolitan 2000-es év utolsó számában olvasta, az „Apró kedvességek” rovatában…
Csillogó, szürke szemek! Akár az apjáé, mégis, mennyire mások azon az arcon!
A Járat épp itt fejezte be a városba rótt, kusza körét (mely leginkább egy cerkófot formázott; Alvin körberajzolta egyszer egy várostérképen), és innen indult vissza negyedórás ebédszünet után! A lány minden nap felszállt rá, és ment egy kört. A szünetet Alvin társaságában várta ki, az autójavító műhely udvarán (eső esetén, annak irodájában).
– Elhagyhatnád már azt a „J”-t – mondta Alvin.
Jóízűt harapott a kenyérbe. Paradicsombőr csiklandozta az ínyét.
Odavolt a paradicsomért!
– Mindenki tudja, ki vagyok. Nem kell kiírnom a nevem.
– És, az baj?
– Könnyen jön a siker – duzzogta a lány.
Grimaszra húzta a száját. Nem feltűnően, épp csak hogy még jól álljon neki:
– Tele van hibával. Gyakori benne a teljes szolecizmus.
Mindig tudta, meddig áll jól! Alvin elmosolyodott, majd megcsókolta az összeszorított ajkakat.
– Ugyan már! Kizárt, hogy lenne benne az a szolemicsoda, akármi is legyen az! Csodálatos minden, amit írsz! – a szendvicsébe harapott, és újra megcsókolta.
– Mintha annyira értenél hozzá!
– Értek.
– Hogy értenél? És csukd be a szád! Már megint nyitott szájjal eszel…
– Engem nem zavar – mondta vigyorogva Alvin.
– Teljes mosás a kettesben – kiáltott ki Bokor, a néhai Kökörcsin grófja.
– Mennem kell – mondta Alvin, és még egyszer megcsókolta a lányt.
– Bocs, kislány! – kiáltotta Bokor. – Első a karrier!
– Persze…
– És remek a viharos írásod!
– Kösz, Sanyi. Köszönöm!
X.
Karrier – visszhangzott Alvin fejében. Karrier.
Hogy is volt azokkal a rekordokkal?
A leggyorsabb ló – Big Racket – Mexico City-benn írta be magát a rekordok könyvébe 1945. II. 5-én, mikor is 69,62 km/h-val szakította át a képzeletbeli célszalagot. Alvin azonnal megállapította, hogy akármiből, akármit ehetne, erre a teljesítményre akkor sem volna képes. Sem egyéb, más nagyszerű dologra. Már ennyiből is tudta, hogy a versenyszellem, az nem neki való. Megragadta a spricnis flakont, és újabb adag tisztítószert nyomott az előtte álló autócsoda szélvédőjére. Az ideges szemű Sörét gróf autójának szélvédőjére…
69,62 km/h! Az iszonyatos sebesség még egy lónak is!
A szobájában álló hintalóra gondolt. Huszonkét éves volt és még nem tett meg életében egy tapodtat sem. Csak állt, és nézett azzal az okos, festett szemével. Csak akkor mozdult, ha mozdították – a szél, vagy kicsi gyerekkezek; mégis boldogult.
69,62 km/h! Megcsóválta a fejét, majd ismét munkához látott. Az autó már úgy habzott, mint egy veszett telivér foga verseny után. Alvin fogta a kaparót, és egyenes, határozott mozdulatokkal elkezdte lefejteni a fehér takarót.
– A sebesség nem minden – mondta Bokor gróf, épp a minap.
A legeredményesebb sem ő volt, hanem egy Chorisbar nevű ló – Puerto Rico-ban, aki 324 versenyen 197 alkalommal lett első.
Sosem versenyezhetett a legeredményesebb a leggyorsabbal erejük teljében – a sors iróniája -, mivel Chorisbar 1947-ben kimúlt, és Big Racket 1945-ös rekordja idején már meglehetősen öregnek és betegesnek számított. Alvin még nem is élt. Egy pillanatra még elé tolakodott gondolataiban a polgármester képe, amint a bal visszapillantóval babrál.
Dolce Vita, suttogta maga elé Alvin, és megnyitotta a locsolóslagot. Dolce Vita.
Nem számítottak a kisebb győzelmek. Egyetlen, nagy futamot kellett megnyernie!
Maga elé képzelte életét, mint egy nagy, egekig szökő szerpentint, melynek a vége messze a felhők ködébe veszett. Nem egyenes volt, hanem egy csak kezdőponttal rendelkező spirál – minden köre egy-egy nap, ívei közt a szikla (maga a lélek), körülötte a táj (minden más egyéb), a hegy déli oldalán a mozdulatlan, csak a fél ívet bevilágító Nap.
A bukkanók és virágok az úton, csak a zamatát adták a sétának. A kellemetlenségek ilyen magasságokban, inkább tűntek érdekességeknek.
Olajos kezére gondolt, és nevetett.
Sosem gondolta volna, hogy az olaj vicces lehet.
2 hozzászólás
Tetszett! Nagyon jól fogtad meg az élet apró örömei és az igazi nagy dilemma közötti ellentmondást. Ha most filozófus lennék, azt mondanám, az ellentétek egységének és harcának dialektikája tüköződik ebben az írásban. Ilyenek vagyunk. Közdünk a mindnnapokkal a sárban, míg lelkünk fennen szárnyal…
Szia: én
Ha filozófus lennék, a hozzászólásod közepét is érteném!
Ám, én csak firkálok ezekről a dolgokról…
(erős a késztetés, hogy idenyomjak egy smile-t, de akkor sem teszem!)
Az “ilyenek vagyunk” talán a helyes meglátás. Köszönöm, hogy elolvastad, s hogy véleményezted is. Talán, lehetne ez az alcíme is!
Üdv: Kuvik