Ezen a reggelen Melinda ébredt először. A mámorban eltöltött éjszaka után időbe telt míg letisztult fejében mi is történt vele előző nap. Nézte férjét, aki őt átölelve édesdeden alszik mellette, szája körül boldog mosollyal. Szerette őt, tudta, vigyázni fog rá, sokáig megtartja. Az járt a fejében, hogy eddigi életében ezt az időszakot várta. Úgy érezte a sors kárpótolja gyerekkoráért, amikor értelmetlen és kilátástalan volt minden. Amikor kereste szüleit, amikor
rádöbbent hogy senkihez nem tartozik. Nézte az alvót, s szívében melegség és béke honolt. Határtalan szerelme megtöltötte teljes lényét. Óvatosan megsimogatta férjét. Dús hajába túrt, s átölelte. Vigyázva, hogy fel ne keltse megcsókolta. Nézte, nézte, hallgatta egyenletes szuszogását. Elhatározta, vigyázni fog rá amíg csak él. Azt akarta, hogy sokáig megmaradjon az érzés, s tudta, ezért mindent meg fog tenni ami tőle telik.
Boldog volt, s ez az érzés kísérte azóta is minden nap. Mindig leste férje kívánságát, gondolatát. Ha úton volt, óvni akarta, s megkönnyebbült ha épségben hazatért. Egy valami volt még amit akart, s ez foglalkoztatta egyre többször, míg egyik este András rá nem kérdezett.
-Valami bánt? Látom hogy valami gond gyötör.
-Nincs baj, csak szeretnék tőled kérni valamit.
-Tudod hogy bármit kérhetsz. Óhajod számomra parancs.
-Nem, csak kérés, de azt nagyon szeretném.
-Na mondd kicsim, mit szeretnél?
-A gyerekeket. Őket szeretném örökbefogadni.
-Mi?? Örökbefogadni?
-Igen, azt szeretném hogy mire a babánk megszületik, s mire Máté iskolába megy nekik is én
lehessek az anyukájuk hivatalosan is.
András hirtelen nem értette mit akar felesége, de lassan felfogta.
-Komolyan ezt szeretnéd?
-Igen. Tudom, hogy én sohasem lehetek az édesanyjuk, de szeretném hogy érezzék, nekem
ugyanolyan fontosak, mint ez a picike aki a pocakomban van. Nem akarom, hogy akár te, akár
más azt higgye, őt jobban szeretem, mert ő a sajátom. Számomra mindegyik egyformán fontos, s mindegyiket ugyanúgy szeretem. Ők is megnyugodnának, hisz Zsuzska még mindig fél, hogy talán elmegyek.
András hallgatta feleségét, s hatalmas hálát érzett. Neki sohasem jutott volna eszébe egy percig sem, hogy Melinda jobban szeretné a saját gyerekét, hisz bizonyította már az ellenkezőjét. Amikor elhatározták a közös babát ő tisztában volt azzal hogy, nem tesz majd különbséget a gyerekek között.
-Anyucikám figyelj rám. Én tudom, hogy te egyformán szereted mindet. Bebizonyítottad már, amikor Pankát befizetted, és azóta is az ő boldogulásukért, nyugalmukért teszel mindent.
Én ezért neked nagyon nagy hálával tartozom. Tudom, hogy nélküled nem lennének ilyenek. S most nem csak Pankáról beszélek, akinek jobb életet adtál, hanem a többiről is. Minden, amit teszel mind azért van, hogy nekik jobb legyen. Emlékszel arra a napra amikor először találkoztunk? Akkor te azt mondtad nekem: „a legjobb tudásom szerint teszem a dolgom, nem fogsz bennem csalódni." Akkor én ezt el sem tudtam képzelni, hogy létezik valaki aki így fogja szeretni a gyerekeimet, aki az életét is odaadná értük, akikhez pedig semmi köze sincs.
Sokáig fel sem fogtam Pankát, nem értettem miért áldoztad rá a pénzedet. Te, akinek elképzelése sem volt a családról, hisz részed sem volt benne. Mégis maradéktalanul biztosítottad számunkra hogy úgy érezzük a mi kis közösségünk a legboldogabb egyetértésben él. Soha semmiben nem éreztünk hiányt, legfőképpen szeretetben nem. Azt mindig maximálisan osztogattad. És ez az, ami számomra és a gyerekek számára bizonyította, hogy a legjobb ember vagy a világon. S nem létezik jobb anya sem. Ha ez a kívánságod csupán, úgy gondolom, hogy te vagy az egyetlen ember akire teljes nyugalommal merem rábízni őket, s tudom, ha velem bármi is történne nem hagyod magára egyiket sem. Ezt én soha nem tudom neked visszaadni amíg csak élek. Köszönöm ezt neked.- András meghatottan, könnyes szemmel nézte asszonyát. Pontosan emlékezett arra a napra, amikor Melinda jelentkezett a hirdetésére. Áldotta az eszét hogy őt még meghallgatta, és nem adta fel előbb. Már akkor ösztönösen érezte hogy megtalálta az ideálisát, de azért erre nem számított.
Gondolni sem merte hogy így alakul, hogy ennyire fogja szeretni a gyerekeket. Most kimondhatatlanul hálás és boldog volt. Magához vonta az asszonyt s megcsókolta.
-Utánanézek hogy kell ezt intézni. Mihamarabb teljesüljön a kívánságod.
Az elkövetkezendő napokban beadta az ehhez szükséges iratokat. Bízott benne, hogy hamar elintéződik, mert Máté ősszel iskolába megy, és a baba is megérkezik. Addigra azt szerették volna ha ez is rendben lenne.
Melinda a tükör előtt állt, öltözködni próbált. Olyan ruhát keresett, amibe még belefért pocakja. Határtalanul élvezte, tetszett neki az érzés, ahogy fejlődik, mozog a kicsi. Emlékezett arra, amikor először érezte gyermeke mozgását. András akkor hozta, s mutatta a hivatalos határozatot, miszerint ő az anyukája a gyerekeknek. Nagyon örült, s átölelte. Tartotta a karjai között, amikor a baba hasbarúgta. Nagyot nevettek ezen, hisz olyan váratlanul érte őket, hogy meg is lepődtek. Ő meghatódott. Most tudatosult benne először, hogy az a kis ember élő. Kimondhatatlan örömöt érzett. Addig a pillanatig tudta csupán hogy babájuk lesz, de most már érezte is. „Csodálatos érzés", állapította meg, s mindig figyelte mikor mozdul ismét. Nézegette magát a tükörben, amikor háta mögött megjelent András.
-Ez jó – állapította meg és átkarolta gömbölyödő pocakját. – Mi már készen vagyunk.
Indulnunk kell, mert elkésünk.
-Mindjárt kész vagyok, s mehetünk.
Hivatalosak voltak az óvodai anyáknapi ünnepségre. Ő még ilyenen nem volt, s most nagyon izgult. A gyerekek a lelkűkre kötötték, hogy ott legyenek. Nagyon titokzatosak, már hetek óta készülődnek. Még egy simítás, végre készen van.
-Indulhatunk.
András karját nyújtja feleségének, s büszkén indult az óvodába, hisz Melinda még ebben az állapotban is nagyon szép volt. Úgy érezte neki van a legszebb felesége az egész környéken. Az óvodába már sokan várakoztak. Ők leültek az első sorba, hogy Panka jól lásson. Lassan összegyűltek az anyukák. Úgy látszott, András egyedüli apukaként vesz részt az előadáson, de ő ezt egyáltalán nem bánta. A vezetőnő üdvözölte a szülőket, s elkezdődött a műsor. Melinda izgatott volt, megfogta férje kezét, András megérezte, megszorította bátorítóan és rámosolygott. Először a kicsik jöttek. Közösen táncoltak, énekeltek.
-Nagyon aranyosak – súgta férjének Melinda.
A középső csoportosok következtek, amelybe Zsuzska is járt. Amikor meglátta őket, széles mosollyal nyugtázta ezt. A kislány arca sugárzott, szemmel láthatóan nagyon örült hogy mindketten itt vannak. Ez a csoport már komolyabb műsorral készült. A gyerekek egyedül és párban mondták verseiket, énekeiket. Melinda várta, hogy Zsuzska jöjjön, de ő csak állt, s nem mondott semmit önállóan. Nem értette, s férjére nézett, akinek az arcára ugyanaz az értetlenség ült ki. Minden kisgyermek édesanyjához szaladt hogy átadja azt amit készített,de Zsuzska még mindig mozdulatlanul állt. Melinda már majdnem sírt, mert sehogy sem értette ezt, amikor megérkeztek a nagyok. Ide járt Máté. Közös éneklés után a gyerekek félkört alakítottak, s elmondták verseiket, majd a következő pillanatban Zsuzska megmozdult. Bátyja mellé lépett, kézenfogták egymást, és a terem közepére siettek. Andrásék összenéztek, de mindenki izgatottan figyelt, hisz ők sem értették hogy az a kislány miért áll még ott. Ők ketten jó hangosan kezdték:
Az én anyukám, írta Tímár Máté.
Az én anyukám egy csodaszép asszony,
Ki ő valójában, mindjárt elmondom.
Ő nem az, aki születésemtől volt velem,
De egy ideje ő fogja a kezem.
Melinda lélegzete elállt. A gyerekek együtt mondták a verset. Nézte őket, s szíve torkába dobogott. Ez neki szól? Igen. Most Máté hangját hallotta.
Ő az, aki hugit orvoshoz viszi,
S nekem is gondomat viseli.
Azt kérded mindezt miért teszi?
Mert apukámat nagyon szereti.
S minket, engem és két húgom,
Nagyon szeret azt most már tudom.
A szülők összenéztek. András megszorította felesége kezét, aki észrevehetően sírással küszködött, de még nincs vége, mert most Zsuzskát hallják:
Neki is hiányzott a család,
S ezért tett nagy csodát.
Megad mindent, mit gyermek kíván,
Hisz ő az én anyukám.
Azt gondoltam én, bátyám és húgom,
Nem engedem el, s örökre szeretni fogom.
Melinda hallgatta a gyerekeket, észre sem vette hogy sír. Szemeivel András tekintetét kereste, aki szintén meghatottan nézte csemetéit. Ők még mindig mondták a verset együtt, de hirtelen Pankához léptek, s most már mindhárman mondták a sorokat.
Nincs nála jobb a fold kerekén,
Anyukám úgy szeretlek én.
A vers abbamaradt, s a teremben egy pillanatra csend ült, majd hatalmas taps következett. A többi szülő várta, hogy hová szaladnak a gyerekek, mert nem mindegyik tudta azonosítani, hogy kinek szól a vers. A gyerekek gyorsan felvették amit készítettek, és odafutottak hozzá. Átkarolták a nyakát, Melindából kitört a sírás, s hangosan zokogott. Átkarolta csemetéit, s puszilta őket, ahol csak tudta. Erre azért nem számított. A gyerekek neki írt verssel köszöntik. András szóhoz sem jutott. Nézte családját meghatottan, könnyeivel küszködve. Erre ő sem számított. Azt tudta, hogy terveztek valamit, hisz látta készülődésüket, d ez még őt is meglepte. Azt hogy saját verssel köszöntik anyjukat, arra nern számított. Azon tűnődött, vajon a gyerek önállóan költötte-e ezt a verset, vagy segített neki valaki. Úton hazafelé meg is kérdezte Mátét-
-Önállóan írtad a verset?
-Igen. Csak lediktáltam Kati néninek, hogy el ne felejtsem. Úgy tanultuk meg. Pankát meg itthon tanítottuk, de azért csak az utolsó két sort, hogy el ne szólja magát.
-Büszke vagyok rád kisfiam – ölelte magához a gyereket. – Láttad hogy örült anyuci?
-Igen. Azt akartam érezze, nekem ő kell, ő az anyukám, mert annyira jó hogy velünk van.
Azóta ismét igazi család a miénk. Azt akartam tudja, nem akarom, hogy elmenjen tőlünk.
-Kicsi fiam ettől ne félj, hiszen most már hivatalosan is az anyukád, s látod, a kistestvéred is hamarosan megszületik.
-Mikor?
-Szeptemberben, amikor te már iskolás nagyfiú leszel. Tudod mit? Vigyázzunk anyucira együtt.
-Hogyan?
-Ha én nem vagyok otthon akkor te, mint férfi vigyázol rá, amíg haza nem jövök rendben?
-Rendben apu – felelt Máté határozottan, majd apja tenyerébe csapott.
Vége
1 hozzászólás
🙂 Nekem még mindig tetszik, pedig már ki tudja, hogy hányszor olvastam. 🙂