– Te nem hiszel semmiben, Theodore. –fújta ki a füstöt Rebecca.
– És ezzel lezártnak minősíted a vitát? –húzta fel a szemöldökét Theodore.
– Szó sincs vitáról. Tudod, sajnállak.
– Én is téged. Elvakítanak a hazugságok.
– Valóban? –Rebecca felhúzta a szemöldökét, és rágyújtott még egy cigire. Összefonta a karjait, hátradőlt, és nyugodtan nézett a másikra.
– Igen. Sérül az objektivitásod. –Theodore hangja megremegett. Mélyet szippantott, belekönnyezett a szeme.
– Amiért kár lenne, ugye? Az objektivitás, a legfontosabb.
– Valahogy úgy. Mi értelme a megfigyelésnek, ha nem tudsz elvonatkoztatni.
– Mit akarsz megfigyelni? –hamu hullott a kopott asztalra –És miért?
Theodore kiszórta a műanyag zacskó tartalmát.
– Most meg hol a tárcám…? Ha nem figyelünk meg, hogy találunk értelmet?
Rebecca a ballonkabátra bökött. A férfi gyorsan megtalálta.
– A hit által. Mindig lesznek kérdések, Teddy…
Theodor szeme megvillant.
– Mindig lesznek válaszok. És egyébként is, csak egy kérdés van.
– Tudom –mosolyodott el Rebecca –Hogy miért nem hiszel. Fájna, ha lenne valamid, amit nem lehet megfogni? Megvizsgálni? Mindig a ráció hangja voltál. De mi lesz, ha az elfogy? Ha olyan jön szembe, ami te vagy, és mégsem?
A férfi nagyot szippantott, majd elégedetten hátradőlt. Percekig nem szólt.
– Egyszer hittem –mondta végül csöndesen. Rebecca előrehajolt. Erről sosem beszélt. Theodore már egészen máshol volt, kifejezéstelenül bámult a semmibe.
– Mi történt? –suttogta a nő óvatosan.
– Nem jött be. –visszatért, és egyenesen az asztalra nézett valami ismeretlen félelemmel.
– Szánlak, Teddy. Pedig nem nagy ügy az egész. Engedd el magad. Hagyd, hogy vezessen.
– A hit, ugye? Az vezessen?
– Úgy van.
Theodore elrakta a bankkártyáját. Lassan felállt. Szinte észre sem vette, ahogy elrohannak az órák.
– Mennem kell. Fogok egy taxit.
– Sosem próbáltad meg, ugye? –gúnyolódott a nő, a félig elszívott cigi felragyogott az ujjai közt. –Félsz attól, amit ott találnál. Mindent megváltoztatna, nem? Mehetne a kukába az életed. Akinek hinni akarod magad. Bárcsak látnád magad, Teddy…
A kopott asztal a falnak csapódott, két kislány képe zuhant a padlóra. Theodore szemében gyűlölet látszott. Önmagára nézett.
– Azt hiszed, az olyan egyszerű? –hangja minden addiginál jobban remegett, amit a suttogás sem leplezhetett. – Neked minden olyan könnyű, Becca. Csak a hitet ismerted, és hozzá igazítottad a világod… Nekem ez nem megy. Nincs célom és nincs lehetőségem semmire. Űrt hagytak bennem, hogy magam tölthessem be, de ez nem így működik… nincs mivel –idegesen körbenézett –ezt nem lehet tanítani. Tudom, hogy szánsz. Én megfigyelek, mert másra nem vagyok jó. Kívülálló.
– Theodore, én nem akartam…
– Tudom, nem a te hibád –megcsóválta a fejét. Kilépett az erkélyre. Éjfél körül járt, kellemesen simogatta a hűs nyári levegő. Negyvenkét emelet. Rebecca követte.
– Tényleg haza kéne menned…
– Mi van, –vágott közbe a férfi –ha az otthon az, ahonnan származol. Ami benned van. Amiben hiszel. –lenézett a borzongató mélységbe. Piciny szentjánosbogarak suhantak el alant. Messze voltak. –Akkor ő most jó helyen van…nekem is haza kell mennem.
Tett egy remegő lépést az alacsony mellvéd felé. A nő elkapta a karját. Kezdett tényleg megijedni.
– A lakásodba menj haza… ne csináld ezt. Valaki vár…
– Az te vagy, Becca. Mindig is te voltál.
Visszalökte a lakásba a nőt.
Utolsóként még megjelent előtte egy arc, ráncos, mint a szikes talaj, öreg, mint az országút. De a szemek, a szemek éltek. Sosem látta igazán. Mikor tehette volna, elfordította a tekintetét. Ha semmivé leszek, akkor ő a Mennyekben van. Mély megnyugvás árasztotta el, ahogy a szentjánosbogarak egyre nagyobbak lettek.
1 hozzászólás
Úgy látom Theodore és Rebecca kétféle jelemet rejtenek: az egyik, aki vakon hisz, a másik aki nem képes hinni semmiben…egy valami közös bennük: egyik sem talál választ az élet nagy kérdéseire. Úgy érzem valahol az írásod mélyén ezeket feszegeted. Választ nem próbálsz adni, és ez tetszik, hisz ezeket mindenki maga kell hogy megtalálja.