Hívatlan vendégek 2.

2. János a pszichiátriáról

Ez a történet is lányommal történt meg, első munkahelyén, ügyeletben.
Több szoba, váró-, és mellékhelyiség, nagy folyosó tartozott akkor, az ezerágyas, nagy kórház, külön épületében lévő Röntgen osztályához.
Szokás és munkarend szerint, amikor a munkaidő lejár, és az ügyeletes magára marad, bezárja az ajtókat, és a kis szobában tölti idejét. Ha a kórház különböző osztályáról telefonálnak, hogy beteget visznek át Röntgenre, az ügyeletes kinyitja az ajtót.
Most is így történt.
Amikor lányom hazajött a kórházból, megint újabb beszámolóval rukkolt elő.
— Képzeld, anyukám, már megint mi történt ügyeletben! Délután beteget hoztak át a sebészetről, a vizsgálat végeztével kikísértem a társaságot, majd bezártam a külső ajtót. Később megint hoztak egy sürgős esetet, ugyanolyan gondosan bezárkóztam. Arra gondoltam, talán már nem történik semmi, — lefekvéshez készülődtem. Még égett a villany, olvastam. Arra lettem figyelmes, mintha valami motoszkálna a közelben. Figyeltem. Talán mégsem?

Néhány perc elteltével megint valami neszt hallok az ajtó előtt. Most már letettem a könyvem, s úgy kezdtem hallgatózni. Nemsokára valaki mégis kopog. Biztos vagyok benne, hogy bezártam a bejárati ajtót, hogyan lehetséges, hogy itt, az ajtómnál kopognak? Most már igazán megijedtem. Fölkeltem, gyorsan magamra kaptam a köpenyt, és hangosan megkérdeztem:
— ki az?
Inkább motyogást, mint értelmes beszédet hallok. Megismétlem: — Ki van az ajtónál? Kérem, mondja meg a nevét! Az illető megismétli a nevét, majd megkérdezi: Bemehetek?
Jól hallom a nevét, tudom, ki az, de a felismerés egyáltalán nem nyugtatott meg. R. János kér bebocsátást! Az illető a szomszédos épület Pszichiátriai osztályán kezelés alatt áll. Nem veszélyes, mert nap közben is szabadon járkál a kórház területén, de így este, egyedül a közelében, bezárt ajtóknál… Még végiggondolni se mertem.

Kata érezte, hogy bajban van, nem tud telefonálni, a telefon ugyanis nem itt az ügyeleti szobában, hanem a kezelőben van. Most mit tegyen? Jobbnak látta, ha beengedi. Nagyot lélegzett, hogy bátorságot merítsen, beengedte, majd hellyel és utána cigarettával is megkínálta váratlan vendégét, aztán megkérdezte, mi járatban van?
— Álmos voltam, és elaludtam — feleli.
— Hol?
— A WC-ben. Ki akartam menni, de nem tudtam, mert az ajtó be van zárva. Itt meg világos volt, hát bekopogtam.
— Most már értem, hogy került ide János – folytatta a lányom – de fogy a cigaretta, az idő meg halad. János kezdte magát túlságosan otthonosan érezni. Nagyokat röhögve akkor kezdi mesélni nekem, hogy egyszer már börtönben ült szeméremsértés miatt.
Ennek fele sem tréfa, ki kell valamit találni, hogy megszabaduljak tőle! Mit tegyek? Mikor az utolsó cigarettával megkínáltam, megkértem, üljön nyugodtan, kinézek a Röntgen-gépekre, mindjárt visszajövök.

Gyorsan kisurrantam mellette, fölvettem a telefonkagylót, kértem a pszichiátriát. Az ügyeletes nővér vette föl. Gyorsan elmondom, milyen helyzetbe kerültem. Képzeld, itt ül nálam B. János. Nagyon kérlek, küldj valakit érte, mert félek tőle. Sietve elmondtam, milyen történetekkel szórakoztat. A kagylót letéve, megkönnyebbülve nyitottam ki a bejárati ajtót.
Néhány perc, és megjelent két ápoló, karon fogták látogatómat, és elköszöntek. Nagyot sóhajtottam, hogy megszabadultam tőle. Aztán folytatta:
— Úgy történt, hogy János a nappali műszak végén bejött a váróhelyiségbe, ahol a betegek kezelésre vártak. Senki se figyelt rá, mindenki ismeri őt. Bement a toalettre, ahol elaludt. Mikor a betegek elmentek, délután a takarítónő nem vette észre, hogy valaki a WC-ben maradt, beszólt az ügyeletre, hogy elmegy. Utána lezártam a bejárati ajtót, így aztán nem csak én voltam bezárva.
Másnap reggel ijedtséggel fogadták a kolléganők, mikor lányom elmesélte az éjszakai kalandját. Ezután ők is mindig alaposan körülnéztek, mielőtt bezárkóztak volna a szobába.
*