Az első hó? Furcsa, amikor az első hóra gondolok, mindig egy különös érzés fog el. Első hó…? Gondolataim ilyenkor mindig visszaszaladnak a múltba, játszani velem egy kis emlékezősdit. Lassan lecsukódik a szemem, hátradőlök és a lezárt szemhéjam mögött, mint egy kivetítővásznon a múlt képei jelennek meg.
-Nem fázol még gyerek?
-Nem, nem…. Izzadok. Meleg van.
-Nehogy levegyél valamit és ha fázol azonnal gyere be, addig csinálok egy tejeskávét. – mondta és hagyta, hogy tovább görgessem az összetapadt hókupacot.
Imádtam a tejeskávét. Fedeles bódingokban hozták a tejet és hatalmas zománcozott merőkanállal merték öreganyám alumínium kannájába. Főtt a cikória kávé. Az illata bejárta a gőzös konyhát és ajtónyitásnál a féludvar megtelt a kesernyés szaggal, ami aztán összekeveredett a tél frissességével. Több mint negyven éve nem ittam, de érzem az ízét. Külön a vastag tejét, a cikóriáét és a rengeteg cukorét amivel ízesítette nekem. Én meg addig csak nyögtem, miközben a lábam állandóan kiszaladt alólam, ahogyan erőlködve toltam a nálam nagyobb fehér golyót. A világ leghatalmasabb hóembere lesz -gondoltam és ez hajtott tovább és tovább. Akkora pelyhekben hullott az utánpótlás, hogy nem volt kétséges, tervem sikerül. A világ leghatalmasabb hóembere ott áll majd az udvarunkban és csodájára járnak a környékbeliek. Hirtelen olyan izgalom töltött el, hogy még nagyobb elánnal taszítottam egyet az óriási hógolyón.
Amikor a hatalmas gesztenyefák elkezdték ledobni a levelüket…, És tudod…, össze lehetett rugdosni belőlük olyan csörgő kupacokat, én már akkor kora ősszel rettenetesen vártam a telet. Szerettem a friss hó illatát, pedig talán nincs is neki. Azt is imádtam, ahogyan a lábnyomom ott maradt a fehér úton, jól kitapostam, fényesre, síkosra és gyerünk szélsebesen suhanni a cipőm talpán. Gyönyörködtem a kora esti világosságban miközben halkan valamilyen Jézuska-váró éneket dúdolgattam, de csak úgy, nehogy más meghallja. Álmodozva szólt bennem az ének és egyfolytában azon törtem a fejem, hogy vajon mi lesz a fa alatt? De ilyenkor el is szomorodtam. Én mi adok majd? Mit adhatok anyámnak? Azután ezek a gondolatok elhagytak és visszakanyarodtak az eredeti gondolataimhoz. Vajon mi lesz a fa alatt? Annyi vágyam volt, egy komplett képzeletbeli kívánságlista. Egyet-egyet időnként ki is felejtettem abból a listából. Mert volt bőven ám! Például a holdautó – biztos ismered…, amelyik a ping-pong labdát fújta a tetején. Egy igazi fűzős bőrlaszti. Volt egy bordó a papírboltban. Megőrültem érte. Na, és persze még számtalan fiús kívánság. Szóval csak gyúrtam a hóembert. Az előre elképzelt dicsőség, valamint az arcbőrt csipkedő enyhe északi szél piros rózsákat rajzolt a képemre. Nagyanyám öt percenként kirikkantott. Kérdezett valamit, s miután megvárta a választ, és meggyőződött, tényleg ott vagyok a közelben, belülről magára húzta az ajtót. Aztán szinte óramű pontossággal, újabb öt perc elteltével megjelent, és ismét kérdezett. Én meg válaszoltam. Ő bement. Fura egy párbeszéd volt ez kettőnk között. Mégis meg volt az értelme, mert mind a ketten megnyugodtunk egymás hangjától. A délelőtt ráment a küszködésemre. De kész lett! …, és én csináltam! Egyedül! Ott állt az udvarunkban a „világ leghatalmasabb hóembere”. Odavonszoltam az öreg horganyzott mosóteknőt, arra kellett ráállnom, hogy az anyám egyik kidobott kalapját miután teletömtem hóval, fel tudjam ragasztani a művem fejére. Még így is alig értem el a tetejét. Tojás-brikett szemeket, szájat és gombokat kapott. Az orra helyére – répa híján – egy fura alakú, de hegyes vöröses tégladarabot szúrtam. Istenemre jól nézett ki! Seprűje nem volt, mert az az egy amit nagyanyám használt, az úgysem maradhatott volna a hóemberem oldalán. Így is jó kiállású hóemberré sikeredett. Büszkén nézegettem a fagyott bábumat, mire nagyanyám beparancsolt. Az ebéd már ott várt az asztalon. A fehérre zománcozott lavór rákészítve az öreg hokedlire és félig töltve a sparheltről lehúzott fazékból átöntött meleg vízzel. Egy gyors mosdás, majd máris az asztal mellett találtam magam. Úgy őrizte az étkezésemet, mintha ez lett volna az egyetlen feladata aznapra. Megszoktam már. Nem zavart. Néha megsimogatta a fejem, de nem tágított amíg meg nem ettem mindent. Szép lett a hóembered – mondta, miközben elvette előlem az üres edényeket. Négyfelé vágott egy almát, kicsumázta majd elém rakta és ismét megdicsérte a felcicomázott hókupacomat. „Látod?” – tette hozzá – „A legjobb hóembert mindig az első hóból lehet gyúrni. Az még jól tapad.” S ezzel a bölcsességgel nem is lehetett szembe menni, mert nagyanyám igazán tapasztalt ember volt. Hittem neki, hiszen igaza lett. Az első hó valóban rendkívül jól tapadt.
December közepe is elmúlt, mire abban az évben lehullott az első hó. Előtte nagy találgatások mentek, hogy vajon fehér lesz e a karácsony, mert mint mondták, „Azért az lenne az igazi”. A kis szenes sufniban ott állt a fenyő. Nem volt nagy, de nálam magasabb volt, sőt még a hóemberemnél is. A díszek egy öreg kartondobozban lapultak, amit én minden évben lopva megcsodáltam még mielőtt a fára kerültek volna. Ragyogásukban már látni véltem a szent este megült vacsorát a fát és az alatta sorakozó ajándékokat. A napok jöttek-mentek, bár nekem úgy tűnt, mintha ólomlábakon telne az idő. 1967-ben már nem esett többet a hó. Állítólag a nagy mínuszok nem engedték leesni az újabb adagokat. Örültem, mert a hóemberem így sértetlenül állhatott ott a kopasz barackfa és a tyúkól között. Méghozzá úgy, hogy a kis kazettákra osztott, zöld keretű szobaablakból állandóan látni lehessen. Szén-szemeivel befelé lesett és a vigyorgósra rakott szén-szája kívülről nézve visszatükröződött az ablak üvegén.
Ragyogott a nap. A függönyön keresztül is bántotta a szememet a fény. Gyorsan kinéztem az ablakon. Ijedt tekintettel kerestem a hóemberemet. Féltem, hogy elolvadt a szikrázó napsütésben, de ott állt délcegen. Ki akartam menni hozzá, de anyám gyengéden átölelt és megkért, hogy most maradjak benn, mert karácsony napja van és sok a dolgunk. Valószínű csak arról volt szó, hogy a közelükben legyek, s kevésbé osszam meg a figyelmüket. A rám felügyelés terhes lett volna a rengeteg tennivalójuk mellett. mert hogy nekik volt ám bőven Egyébként én azt játszhattam bent, amit csak akartam. Alig ocsúdtam fel, már túl is voltunk az ebéden. Nekem az akkori szokások szerint eljött a délutáni alvás ideje. Szó nélkül bebújtam az ágyba, mert szó ami szó, eléggé elálmosodtam az ebédtől. Mire kinyitottam a szemem a fenyőből már karácsonyfa lett és ott pompázott a díszeivel az egyetlen szobánk sarkában. „Mikor…? Hogyan…? – kérdeztem hitetlenkedve anyámat, aki mosolyogva csak annyit mondott: „Mikor aludtál, mert jó voltál.” A csipke terítős komor színű étkező asztalon ott sorakoztak a bejglik. Külön a diós és külön a mákos. De kit érdekelt! Ugyanott az asztalon megláttam az ajándékaimat. Sem a holdautó, sem a bordó fűzős foci nem volt közöttük. Helyette egy új tolltartó és nagyanyám használt bőrszíjas Cornavin karórája, szépen becsomagolva. Tulajdonképpen azt hiszem mindegy is volt, hogy mi az. Vártam az ajándékot és kaptam is. Elsunnyogtam a kétajtós szekrényünkig előhúztam az aljából a rajzomat és odaadtam anyámnak. Megölelgetett és nagyon hálás szemmel cirógatta a kobakomat. Oldalra pillantottam és megláttam nagyanyámat. Rettenetesen elszégyelltem magam. Neki nem készítettem ajándékot. Zavartan mentem oda hozzá. Megölelgetett ő is, lehajolt kétszer megpuszilta az arcomat, ami akkorra már lángolt. „Boldog karácsonyt” – mondta és ismét megsimogatott, s akkor megláttam az óra nélküli csuklóját. Az ember – még ha csak gyerek is – bizonyos helyzetekben, talán legszorultabb helyzetében találja meg a legjobb megoldást. Megfogtam az öreg kezet és nagyanyámat odavezettem az ablakhoz. „Az meg a te karácsonyi ajándékod. Neked csináltam.” – mutattam a hóemberre. És bár belül szégyen mardosott, mert én tudtam az igazságot, de esküszöm akkor szívemből jött az érzés. Ismét átölelt és csak annyit mondott. „Tudom gyerek. Köszönöm”.
13 hozzászólás
Szia prince! 🙂
Könnyekig hatott rám visszaemlékezésed, mert nekem is volt ilyen élményem, és itt most nem a hóra gondolok. 🙂
Érdekes, hogy találtam több olyan gondolatot, amit magam is megfogalmaztam a közelmúltban. Az egyik az ízekkel kapcsolatos. Tökéletesen leírtad a kávé zamatát, azt az egyedit, ami visszahozhatatlan. Így vagyok én a bicskelekvárral is, de sorolhatnám…
Ami mindenkinek tanulságos itt, az az ajándékozás valódi öröme.
Engem most megajándékoztál ezzel a gondolatébresztővel, mert bizony az! Elkezdtek előtörni belőlem az emlékek.
A központozásról és egyebekről majd máskor ejtek szót, most csak megköszönöm a szép történetet, valamint áldott, békés ünnepeket kívánok nektek! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Teljesen igazad van, és javítani is fogom a központozást. Amikor feltettem ezt a régebbi írásomat, akkor láttam, hogy imitt-amott elkelne egy-egy vessző.
Nagyon örülök, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőled. Ezek a dolgok amelyekről azt hisszük, hogy soha többé nem élhetjük át, és ez sajnos így is van. De ezek az emlékek belénk égtek, és magunkban hordjuk életünk végéig, csak kell néha egy kis ilyenféle lelki, és fizikai szabadság, mint ez a 3-4 nap, amikor a saját gondolatainkkal, emlékeinkkel foglalkozhatunk.
Köszönöm kitüntető figyelmed. S Neked is, valamint szeretteidnek is sok-sok szeretettel kívánunk békés, áldott Karácsonyt!
Zoli
Jó volt olvasni a téli igaz mesédet, kedves Prince, mert szeretem az igaz történeteket. Én is leírok mindent, ami velem történt, és eszembe jut. Kedves emléket örökítettél meg. Bizony, szép volt az az idő, amikor az ember gyermekként várja a hóesést. Az én gyerekeim is minden évben hóembert építettek, szerettek szánkózni, de az igazsághoz tartozik, hogy én is szerettem velük menni, ugyanúgy vágytam arra, hogy amikor megjött a havazás, menjünk szánkózni. S azt sem szégyellem, hogy nem csak a gyerekeimmel, hanem később az unokáimmal is jártam, s alig vártam, hogy essen a hó és szánkózhassunk. Bár az ő kiskorukban történt, hogy éveken át szinte nem esett hó, amiért nagyon sajnáltam őket.
Kedves történeted nekem is eszembe juttatta a régi szép időket. Jó rágondolni.
Én is föltettem egy régebbi karácsonyokról szóló történetet. Mindig szívesen gondolok vissza a karácsonyokra, bár nem mindegyik volt szívderítő.
Kívánok további kellemes ünnepeket és jó pihenést
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Minden szempontból jól esett amit írtál. Örülök, hogy sikerült emlékeket ébreszteni. Fontos dolog az emlékek előkotorászása, mert a múltunkból lettünk azzá amik vagyunk, és jó ezt nem elfelejteni. Én is eljárkáltam a srácokkal szánkózni, még akkor is hívtak, amikor már nagyobbak lettek. De sajnos ez a hó nélküliség kibabrál a fiatalokkal, mert megöli az emlékezés lehetőségét is. És igen, nem csak szép történetek, emlékek idéződnek fel olykor-olykor, de az időnek, és a szépítő emlékezetnek köszönhetően ma már azokon is csak mosolygunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmedet, s jó kívánságaidat is. Minden szépet, és jót viszont kívánok neked, és szeretteidnek.
Szeretettel
Zoli
Szia Prince!
Nagyon tetszik az írásod. A visszaemlékezésekre újra és újra szükségünk van, mert minden emlék, minden régi hangulat-morzsa papírra vetve, sajátos kordokumentummá válik. Alkotásod nem csak egy kedves történet meghitt részleteit tárja az olvasó elé, hanem az akkori idők bensőségesebb, emberközelibb atmoszféráját is pontosan visszaadja. Gratulálok!
Áldott Karácsonyt kívánok neked és szeretteidnek!
István
Kedves István!
Minden szavad a helyén van. Pontosan így gondolkodom az emlékek megírásánál én is. jómagam is szívesen olvasom a régi lejegyzéseket, visszaemlékezéseket. Olyan korokba visznek, amelyekbe másképpen nem juthatnánk el. Annak külön örülök, hogy – ezek szerint – sikerült azokat az időket megidézni melyekre oly sokan emlékezünk még, és talán bepillantást nyújtanak az utánunk jövő olvasni akaró nemzedéknek.
Jókívánságaidat, és az írásomra fordított figyelmedet nagyon szépen köszönöm.
Barátsággal
Zoli
Már az elején éreztem, hogy a hóember lesz a te ajándékod valakinek:) Nagyon szép visszaemlékezés.
Üdv: Klári
Kedves Klári!
Valóban, nem egy rejtélyes végkifejlet. 🙂
Nagyon köszönöm a figyelmed, és kedves kommentedet.
Üdv
Zoli
Kedves Zoli!
Köszönöm Neked az élményt. Meghatódva olvastam a történetedet. Ezeket nem lehet elfelejteni és nagyon jól teszed, hogy leírod. Igaz túl vagyunk már az ünnepen, az újév első napjain de úgy érzem az írásod egy ajándék, annak aki olvassa.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Én köszönöm Neked a kitüntető figyelmedet. Ilyenkor, amikor valaki olvassa a Nagymamámról szóló írásaimat, mindig az a képzetem, hogy – a magam lehetőségeihez mérten -, egy kicsit halhatatlanná teszem a visszaemlékezéseimmel. Remek asszony volt, s én sokat köszönhetek neki.
Szándékosan dec. 25,-én raktam fel az írást, remélve, hogy a karácsonyi hangulatban kicsit jobban átérezhető mindaz amit nekem nyújt ez az emlék.
Még egyszer köszönöm kedves kommentedet.
Szeretettel: Zoli
Ó ti hószagú emlékek!
Kedves Zoltán!
Nagyon nagyon tetszett! Ahogya hópelykek lassan beborítják a tájat, úgy telt meg a szívem, kedves emlékekkel…Szeretettel olvastam!
Szép estét kívánok:Rita
Kedves Rita!
Örülök, hogy elővetted ezt a régebbi írásom. Mindig úgy érzem ilyenkor, hogy drága Nagyanyám emlékét erősíti meg az olvasó. Nagyon jól esett a hsz.-d.
Szeretettel
Zoli
Kedves Zoli!
Most olvastam ezt az írásod. Nagyon megfogott, meghatódtam. Nagymamád emléke így örök-
Most biztos büszke Rád! Gratulálok az írásodhoz! üdvözlettel: hundido