Két kép gyakran felidéződik bennem.
Az egyik, még a kapcsolatunk kezdetén, – emlékszel (?) -, egyszer fenn voltam nálad, és Mózes keresett.
Megcsörrent a kaputelefonod aztán kisvártatva mobilod.
Mi azt „játszottuk”, hogy nem vagy otthon, közben meg a hálószoba függönye mögül, lélegzet visszafojtva kémleltük az utcát.
A ház előtti buszmegállóban állt, háttal a világnak, az utca látszólagos káoszának, és újra és újra tárcsázta a számod.
A ház ablakait kémlelte, – azt is ami mögött mi kushadtunk -, és mintha valami soha vissza nem térő eseményt vagy csodát várna, csak addig vette le a tekintetét a magasból, még a telefonján megnyomta az újrahívó gombot.
De a sokadik próbálkozásra adta fel. Tétován elindult, talán a villamos felé, erre már nem emlékszem egészen pontosan, vissza-vissza pillantva a válla fölött, mint aki még akkor sem hiszi, hogy ez megtörténik vele, és abban remény reménykedik, hogy ez csak egy rossz álom.
Sajnáltam és közben szégyelltem magam.
Ha közvetve is, de ez a szomorú helyzet miattam (is) van.
Én tenyereltem bele a kis privát életébe, én fosztottam ki a kincses ládikáját, amit annyira feltett.
Később is gyakran gondoltam erre a helyzetre, persze korántsem ennyire tudatosan, mint ahogyan ezt most kijelentettem.
Csak úgy járt körülötte a gondolatom, talán az agyam üresjárati „mellékterméke”, vagy csak egyszerűen, mint valami „heuréka” gondolat bevillant : vajon mikor fogok én annak az embernek a helyén állni, kifosztva, kétségbeesetten, egyedül, az ablakára tapadt tekintettel, a függöny leheletnyi mozgását lesve, hallucinálva?
Mennyi időm van, bölcs dolog e maradni, nem most kellene világgá szaladnom, még mielőtt teljesen belegabalyodok, aztán csak magam mondhatom magamnak: na ugye megmondtam, látod megint bejött a megérzésed, csak sohasem hiszel neki, és folyton magad hozod kilátástalannál kilátástalanabb helyzetekbe. Senki sincs ok nélkül ott ahol van, csak el kellene hinned, amit kiolvasol belőle. Csak tudnod kellene várni, a te idődre, a te emberedre.
Milyen kapcsolat volt köztük, vagy inkább milyen szakítás, hogy ez az ember ilyen kétségbeesetten próbál kapcsolatba kerülni a vele, válaszokra, magyarázatokra várva.
Mennyi energiája, érzése, érzelme vált egy pillanat alatt semmivé, amit ugyan úgy nem követelhet vissza, mint legértékesebb valutát, elvesztegetett időt, és a neki adott lakáskulcsot.
(vajon az én kulcsom most kinél van?)
A másik kép, mikor egy apró nézeteltérésből született háromnapos, szűnni nem akaró, – olykor lökdösődésbe forduló – vita után, a szoba közepére összehányt pólóim, nadrágjaim, gatyáim, fogkefém, borotvám, a kedvenc kerámia serpenyőn, – ha idejébe nem veszem ki a kezedből, olajostól repül a kupacra –, és miegymásomat összenyalábolva lehordtam az autóba és hátam mögött az ingóságaimmal kifújtam a levegőt, magamtól kérdezve, hogy akkor most merre, újra ez a kép ugrott be.
De most magamat láttam ott, telefonnal a kézben, egy ablakot bámulva… Aztán becsaptam az ajtót, indítottam a motort, és menten a negyvenéves osztálytalálkozómra….