– Nem tudom, mit tehetnék még…
Mereven bámultam az előttem trónoló telefont. A fejemben rémesebbnél rémesebb gondolatok cikáztak… a szívem pedig szinte megszakadt. Ő ott volt, tőlem néhány centire, a kanapén. Nem kellett oldalra néznem, hogy tudjam, állát kitámasztva ül, s maga is gondolkodik.
– Semmit – sóhajtotta végül – Már semmit.
Az óra ketyegése még a lassúnál is lassabbnak tűnt. Talán meg is állt olykor, csak hogy még véletlenül se nyomja el cikázó gondolataimat. A könnyek belefagytak a pillanatba.
Tompán oldalra néztem, pillantásom találkozott az övével. Éreztem, ahogy megfogja a kezem és megszorítja. Még egy halovány mosolyt is kipréselt.
– Veszekedtem vele… – suttogtam magam elé, nagyon nehezek voltak a szavak.
– Ugyan már – szólalt meg erre – Hiszen igazad volt. Csak a javát akarod. És különben is…
– Igazságtalan voltam – mormogtam, mintha meg se hallottam volna – Minek erőltetem rá, ha nem is szereti?
Rájött, hogy hiába beszél, ezért csak hallgatott. Csend ereszkedett a szobára. Hirtelen szörnyen egyedül éreztem magam. Felálltam és odaültem mellé, szótlanul magához ölelt.
– El fogom veszíteni…
Ahogy kimondtam, valahogy komolytalannak hangzott. Túlzónak és lehetetlennek.
Mégis szörnyen fájt, lelkembe vágott a rettegés. Miért nincs még mindig semmi hír?…
A csengő szinte kettévágta a csendet. Fel sem fogtam, a lábam már repített is az ajtóhoz. A kapuban a rendőr várt, beszélt is hozzám valamit, de én csak annyit hallottam meg: "A kocsiban van"
Nem is emlékszem, mikor téptem fel az ajtaját, csak annyira, hogy úgy öleltem, mintha akármelyik percben elvehetnék tőlem újra, örökre. Azt is csak később vettem észre, hogy megállás nélkül folynak a könnyeim. Mikor eleresztettem, kisfiam szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
– Haragszol? – motyogta alig hallhatóan.
– Jaj, dehogyis… – feleltem rögtön, sietve letörölgettem a könnyeket – Úgy örülök, hogy egyben vagy…
Szinte tapintható volt a megkönnyebbülése.
– Én vissza akartam jönni, csak nem tudtam, merre kell…
– Istenem, de örülök, hogy nem esett semmi bajod… Köszönöm – fordultam a rendőrhöz, majd őhozzá is.
Abban a néhány percben, míg a kis kalandort öleltem, mintha minden gondom messzire szállt volna.
3 hozzászólás
Nagyon tetszett…Gratulálok
Köszönöm 🙂
Élvezettel olvastam!
Gratulálok!
Üdv: Csilla