Holdbéli szellem szerelem

Kifekszem tőled….
Régen úgy volt,
hogy az éjszaka és a telihold
fektetett két vállra,
volt képes elkenni az arcomat
az összegyűrt, tört fehér lepedőn.

Most, mintha kötelező lenne,
elernyed minden izmom
a közeledben,
pedig őrülten pereg a szívdobon a ritmus: Menekülj el!

Köd lepi be a szobámat
azon át szűrődik át az alakod,
talán itt sem vagy,
nem érzem az illatod.

Túlvilági csendben várom mit teszel…csak ülök, meredek előre.
Te mellém dőlsz, végig az ágyon, lelóg a lábad és a plafont bámulod.
Hívsz és én remegve fekszem a vállad ívére, a kezem feszesem magam mellé szorítom…. kötözz meg, kötözz meg… Ne engedd hogy elrontsam ezt a percet. Behunyom a szemem. Nem akarom látni ajkad ívén azt a kívánatos mosolyt. Nem akarom látni,hogy minden mozdulatom érted… hogy a kezed minden ízében tudod mire vágyom…hogy semmit titkom nincs előtted. Menj el, könyörgöm, menj el!

Átkarol a karod, és mintha a föld nyelne el, ringok, merülök mélyre…
hulla vagyok. Belül rohadok. Ne gyere közelebb!
Úgy burkolsz körül, mint a gubó a szerencsétlen pillangót, nehogy szárnyát szegje.

Monoton zakatol a szívem, levegőt alig veszek, amikor óvatos ujjaid a nyakamba siklanak, hogy az oda nem illő szálakat kisimítsák. Olyan könnyű lenne. Felnézni és beleveszni abba a két vörös, duzzadt félívbe. Összerántaná a lelkünk és akkor elpattanna az íj, és vége lenne. De te csak ölelsz, szelíd csókot a nyakamra, homlokomra,szorosan összezáró ajkamra.

Nem engedlek be. Hiába írod ívét nyelveddel…. a jelszót nem ismered, nem engedlek be! Megnyugszol és kinyitom a szemem. Még mindig a válladon fekszem… nagy a kísértés, de ma nem. Ma a Hold lesz szerelmesem. Így alszunk el ketten, teljesen kielégítetten, a nyaldosó összegyűrt paplanok felett.