Holland hazugság 12.

1960. október 23. vasárnap

Gabika zokogva rohant be a szobába, és bebújt az asztal alá, amin Jutka éppen a leckéjét írta.
Jutka nem tudta mire vélni a dolgot, mert eddig Gabika sütit sütött Zsuzsával a konyhában. Lecsúszott a székről, és ő is bemászott Gabika mellé az asztal alá.
– Mi van? Miért sírsz? – kérdezte a kishúgát.
Gabika azonban nem válaszolt, csak még jobban rázendített a sírásra. Jutka simogatni kezdte a hátát, és halkan dúdolta a kedvenc énekét: „Egy boszorka van, három fia van. Iskolába jár az egy, másik bocskort varrni megy. A harmadik itt a padon a dudáját fújja nagyon. De szép hangja van, danadanadan.” Amikor már harmadszor énekelte, Gabika lassan abbahagyta a sírást, már csak szipogott. Aztán váratlanul kibökte:
– Beleléptem a sütibe – könnyes szemmel kuncogni kezdett – véletlenül, mert anya letette a konyhakőre a tepsit hűlni. Én meg véletlenül beleléptem. Ott a cipőm nyoma a süti közepén – mondta, és már nevetett. Jutka is elmosolyodott.
– Kikaptál? – kérdezte résztvevően Gabikától. A kishúga arcáról lefagyott a mosoly. Újra megjelent a szemében két nagy könnycsepp.
– Anya odaad a zsákos bácsinak – sírta el magát újra.
Jutka megcsóválta a fejét, és újra simogatni kezdte Gabika hátát.
– Ne sírj! Nem ad oda senkinek sem anya. Csak mérges volt, hogy mindig ugrálsz, és pont a sütibe, azért mondta. Különben is már százszor mondtam, hogy a zsákos bácsi nem viszi el a gyerekeket. Csak egy szegény, zavarodott bácsi, lim-lomokat cipel a zsákjában.
Gabika megrázta a fejét.
– Nem jól tudod Jutka! Anya azt mondta, hogy rossz gyerekek vannak a zsákjában. Elviszi a rossz gyerekeket – jelentette ki bánatosan Gabika.
– Engem is elvisz, anya odaad neki! – kezdett újra zokogni.
– Figyelj Gabika! A felnőttek néha mondanak olyat is, ami nem igaz. Azért mondják, mert valamiért be akarják csapni a gyerekeket. Anya azért ijesztget azzal, hogy odaad a zsákos bácsinak, mert tudja, hogy félsz tőle, és szófogadóan viselkedsz, ha a zsákos bácsival fenyegetőzik. Mint amikor azt mondja, ha mérges, hogy „megnyúzlak”. De nem nyúz meg, eszében sincs, csak mérgében mondja. A zsákos bácsit is csak mérgében mondja – nyugtatta Jutka.

A zsákos bácsi ott lakott a mellettük lévő házban, az első emeleten. Kopott ruhákban járt, a hátán mindig egy piszkos juta zsákot cipelt, ami reggel még lapos volt, de délutánra már megtelt valami titokzatos dologgal. A teli zsákkal nyögve mászott fel a lépcsőn, és bemászott vele a szobája ablakán, ami a körfolyosóra nyílt.
Egyszer Jutka a másik házbeli barátnőivel bekukucskált a szobájába, amikor a zsákos bácsi elment otthonról. Sok-sok újságpapírt láttak, egészen a plafonig feltornyozva, egy újságpapírból épített labirintust, ami ki tudja hová vezetett. Nem mertek bemászni az ablakon, hogy kiderítsék, mi van a labirintuson túl a másik szobában. Ila azt mondta, hogy azért mászik be az ablakon, mert egyszer elvesztette az ajtó kulcsát, és nem csináltat helyette másikat, mert bolond.

– De igen, gyerekek vannak a zsákjában! – mondta bólogatva, rémülten elkerekedett szemmel Gabika.
– Ugyan, butaság! – Jutka türelmetlenül legyintett – kacatok vannak a zsákjában. Mindenféle lim-lom, amit a városban összegyűjt. Azt cipeli haza benne.
– Minek neki a kacat? – kérdezte Gabika kíváncsian.
– Tudod régebben én is féltem a zsákos bácsitól, ezért Mamuska elmesélte, hogy a zsákos bácsival, amikor egészen fiatal volt, akkor igazságtalan, és szörnyen rossz dolgok történtek. Régen az emberek egy durva, gonosz csoportja kijelölt egy másik csoportot rossz embereknek. A zsákos bácsi minden rokona, barátja, és ő maga is rossz embernek lett kijelölve. Tudod, mint amikor az oviban azt mondjátok, hogy nem játszotok a fiúkkal. Nem azért, mert rosszak voltak, vagy bántottak titeket, csak úgy… mert ők fiúk.
– A zsákos bácsiékkal sem játszottak a többiek? – kérdezte Gabika.
– Nem játszottak velük. Nekik mindent megtiltottak, semmit sem volt szabad csinálniuk. A durva emberek elvették a dolgaikat, őket meg elvitték vonaton messzire, távolra az otthonuktól. Bezárták egy nagy börtönbe, ott kellett lakniuk, nem jöhettek haza. Nem adtak enni nekik rendesen, fáztak és éheztek, bántották is ott őket. Nagyon szenvedtek, sokan meg is haltak közülük. Amire a rendes emberek kiszabadították abból a börtönből a foglyokat, a zsákos bácsinak már mindenkije meghalt, a szülei, a testvérei, a rokonai, a barátai. Csak ő maradt életben. Ettől a sok rossz dologtól egy kicsit kifordult az esze a helyéről. Nem bánt senkit, csak nem beszél senkivel, mert azóta mindenkitől fél. A zsákjába meg azért gyűjtöget össze mindent, amit talál, mert azt gondolja, hogy ha sok mindene van, akkor, ha megint be akarják zárni abba a börtönbe, amibe fiatal korában, majd odaadja nekik a sok mindenét, és talán nem bántják. A zsákos bácsi egy szegény, félős bácsi, eszébe sincsen gyerekeket gyűjteni. Még a gyerekektől is fél – mondta Jutka.
Gabika kuncogott:
– A gyerekektől senki sem fél.
Jutka meg rávágta:
– A zsákos bácsi fél, még tőled is fél!
Na, ezen már Gabikának nevetnie kellett. Olyan mókás volt, hogy ő a zsákos bácsitól fél, az meg tőle.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, Zsuzsa benézett, de nem látta a lányokat az asztal alatt, mert eltakarta őket az asztal mellett álló szék, és az asztalterítő.
– Lányok! Jutka, Gabika! Hol vagytok? – kérdezte meglepetten. Jutka elmélyített hangon, mintha egy bácsi lenne, kiszólt az asztal alól:
– Elvitt minket a zsákos bácsi!
Gabika nevetett, Zsuzsa meg egy kicsit elpirult, majd szigorúan rászólt Jutkára:
– Készen van már a leckéd?
– Még nincs teljesen kész, mert Gabikát vigasztaltam – mondta Jutka.
– Akkor meg ne bujkálj az asztal alatt! Fejezd be a leckédet! – mondta szigorúan.

Jutka az asztal túloldalán mászott elő, mert tudta, hogy az anyja keze hamar eljár, akkor is, ha nem csinált semmi rosszat. Most meg olyat mondott neki, amit Zsuzsa szemtelenségnek, meg pimaszkodásnak szokott nevezni.
Megkönnyebbült, amikor becsukódott mögötte az ajtó, és magával vitte Gabikát a konyhába.
Befejezte a leckéjét az új golyóstollal, amit Hollandiából kapott a legutóbbi csomagban.

Tavaly amikor megjött az első csomag a hollandoktól, azért nem csak keserűség származott belőle. Lassanként elfogyott az a kevés különlegesség, ami a csomagban megmaradt.
Mindent áhítattal fogyasztottak el belőle, ami ehető volt, mert olyan különleges volt az íze, amihez foghatót még nem ettek.
Zsuzsa elkunyerálta Ilától a szappant és a mosóport, amiben nagy meglepetésükre egy parányi kisautó volt beletéve. Azóta rájöttek, hogy majdnem minden mosóporban, ami Hollandiából érkezik, van egy kicsike játék. Apró babák, kicsi autók, repülők, fém gyűrűk, üveggolyók gyűltek féltett kincsként Mamuskánál egy fiókban, amiket Jutka csak a legjobb barátnőinek mutatott meg.
Iláék az első csomag hiányosságairól nem írtak kérvényt a Vámhatóságnak, hanem a holland családnak írtak helyette egy köszönőlevelet.
Nagyon szépen, hálásan megköszönték a kedves igyekezetüket, de leírták, hogyan érkezett meg a csomag, s mennyi minden hiányzott belőle. Arra kérték a holland családot, hogy ne küldjenek több csomagot, mert nem kapják meg a benne lévő dolgokat.
Nekik csak felesleges kiadás, Iláéknak és a lányoknak meg csak csalódás, és keserűség. Megírták, hogy a várva várt gyógyszernek is csak a parányi töredéke érkezett meg, amivel – az orvos szerint – nem lehet elkezdeni a kúrát.

Nem is vártak választ a levélre, így aztán el sem tudták képzelni, hogy mit akar a református egyház, amikor Ila párhét múlva, egy levelet kapott tőlük, hogy menjen be a Kálvin téri templom parókiájára. Ezúttal Jutkát nem vitte magával, mert éppen iskolában volt.
A parókián egy másik, idős tiszteletes fogadta, nem az, aki a holland család címét adta. Amikor bemutatkozott, hogy kicsoda, a tiszteletes némi szabadkozással, és az óvatosságra való hivatkozással elkérte a személyi igazolványát, és meggyőződött róla, hogy valóban az, akinek mondja magát.
Aztán felvett egy kis csomagot a fal mellett sorakozó sok csomag tetejéről, és Ila kezébe nyomta.
– Tessék leányom! A gyógyszer a férjének, a holland család újra elküldte.
– Még egyszer elküldték? De hát hogyan? Hogy lehet, hogy ez a csomag nincsen felbontva? Ideküldték a parókiára? – hebegett, habogott Ila.
A tiszteletes belefúrta a tekintetét Ila szemébe, és azt mondta:
– Nem postán érkezett. Valaki elhozta Hollandiából, maguknak.
Ila leroskadt egy székre az asztal mellett, és azt dadogta:
– Talán még jókor… Most kell a jövő héten bemenni egy újabb műtétre a férjemnek… már így is csak fél tüdeje van, a többit el kellett távolítani… talán így nem kell műteni…
– Mindeddig megsegített minket az Úr! Reménykedjünk… – válaszolta a tiszteletes, majd azt mondta – van a csomagban levél is, úgy értesültem. Abból mindent megtudnak a jövőre nézve. Ila aggodalmasan nézett:
– Nem tudunk annyira németül sem én, sem a férjem, hogy rendesen megértsük a levelet. A bemutatkozó levelet is kész kaland volt lefordíttatni. Nem tudom most mi lesz…
A tiszteletes felnyitott egy nagy, bőrkötésű könyvet, sokáig lapozgatott benne, majd egy darab papírt keresett, ráírt valamit, és Ilának nyújtotta:
– A hölgy német tanárnő volt. Még otthon most is ad német órákat, és fordít is. Csekély tiszteletdíj fejében lefordítja a levelet. Keresse fel. Ha önök akarnak levelet küldeni Hollandiába, azt is szívesen lefordítja.
Azzal felsegítette Ilát a székről, és kikísérte a parókiáról.

A gyógyszeres csomagban küldött levélben azt írták a hollandok, hogy felvették a kapcsolatot más mentor családokkal, akik Magyarországon és Erdélyben vállaltak segítő missziót magyar családokkal, és tapasztalatot cseréltek velük.
Ezután nem fognak nagy csomagot küldeni, hanem csak egyetlen dolgot küldenek egyszerre, mellé valami apróságot, amiért nem kár, ha eltűnik. Azt az egy dolgot nem lehet kivenni a csomagból, és minden csomagot sem lehet mindig eltüntetni. Ha ruhát küldenek, azt majd ki kell mosni, mert ők összepiszkolva teszik be a csomagba, hogy ne vegyék ki belőle. Mindig ráírják a csomagra, hogy erősen használt ruhák vannak benne, és a címkét is kivágják a ruhákból, hogy ne látsszon meg, hogy újak. Kicsit össze is fogják gyűrni őket. Ezzel a módszerrel vámot sem kell fizetniük, és megkapják a küldemények nagy részét.
Ha még kell gyógyszert küldeni, azt mindig a református egyházon keresztül fogják eljuttatni.
Ezen a módon a csomagok nyolcvan százaléka megérkezett, a többi nyomtalanul eltűnt az elmúlt egy évben. Csak Mamuska zsörtölődött minden felbontott csomag láttán:
– Még hogy valami apróság, amiért nem kár, ha eltűnik… Nem tudják a hollandok elképzelni sem, hogy nekünk ez itt milyen nagy baj, és nagy kár…

Folyt. Köv.