Holland hazugság 29.

Nem volt messze a Sörkert, ahol a pincérek, a kerthelyiségben, gyorsan összetoltak két asztalt, és újraterítettek, hogy leülhessen a nagycsalád.
Mamuska büszkén trónolt az asztalfőn, a hosszú, piros napernyő alatt, ami árnyékot vetett az egész kerthelyiségre, és vidám színt szórt az arcokra.
Amíg az étlap felett tanakodtak, s a jó levegőn ételre vártak, elengedték a gondokat, a régi sérelmeket, és elégedetlenségeket. Majdnem mindenki húslevest evett és rántott húst, kovászos uborkával, petrezselymes krumplival. Ez számított „igazi” vasárnapi ebédnek. Hiszen a háború poklában és az utána lévő elképesztő szegénységben, nemrég ez még elképzelhetetlen luxus volt.
Jani egy korsó sört kért, amit később még több korsó követett. Az asszonyok egy pikoló világost ittak, a lányok málnaszörpöt, Pepi csak vizet. A desszert a felnőtteknek túrós palacsinta volt, a lányoknak fagylalt tejszínhabbal. Az ilyen ebédek után szokta mondani Mamuska, elégedetten a jó étellel, hogy: „ez vérré vált bennem”.
Már ebéd közben – amíg a következő fogásra vártak – Iláék elkezdték mesélni a hollandiai utazás részleteit.
A kedves fogadtatást Rotterdamban, ahol az érkezésnél a pályaudvaron, megjelent Ansz és Kész és az összes gyerekük, még az asszony lányaik is a kis unokákkal. Elkísérték őket a szállásukra, amit úgy oldottak meg, hogy Anszék egyik lánya, a családjával, kiköltözött kempingbe, és átadták a vendégeknek a lakásukat, mert Anszék maguknál nem tudták elhelyezni őket.
Aztán Jani átvette a szót, Rotterdamról mesélt, amit a második világháborúban teljesen leromboltak a németek, éppen ezért nincsen óvárosa A régi épületek közül csak a városháza maradt épségben. A többi betonból és üvegből készült modern épület, amik váltakoznak a nagykiterjedésű üres telkekkel. Láttak egy szobrot, ami az elpusztított várost jelképezi. A szobor egy ember alak, aki az ég felé tartja a karját, egy lyuk van a szíve helyén, és mérhetetlen fájdalmat fejez ki a testtartása. Beszélt Rotterdam széles utcáiról, a világ legnagyobb kikötőjéről, de amikor a műszaki részletekbe kezdett belemerülni, Zsuzsa eléje tolta a korsó sört, és átvette tőle a szót.
Zsuzsa a hajókirándulásokról beszélt a Rajnán, és az Északi-tengeren, a hihetetlen választékról a boltokban, ahol heteket lehetne eltölteni nézelődve.
– Egy csomó dologról azt sem tudtam, hogy mi az…– nézett rosszallóan, és megcsóválta a fejét – itthon mindenről tudom, hogy mire való.
Jani már kissé kapatosan biztosította őt arról, hogy hamarosan itt is lehet majd kapni azokat a dolgokat, amiket Hollandiában látott, de nem olyan drágán.
Zsuzsa elkapta a végszót, és a hallatlan hollandiai drágaságról panaszkodott a továbbiakban, meg arra, hogy Anszék képesek voltak egy vékony szelet kenyeret és egy teát adni reggelire. Eszükben sem volt viszonozni azt a vendéglátást, amit Magyarországon szoktak kapni.
– Ebédre is szendvicset adtak, két vékony szelet kenyér között egy még vékonyabb szelet sonkával, és sajttal. A sajt is olyan vékonyra volt vágva, hogy át lehetett rajta látni! – méltatlankodott. A vacsora volt főtt étel, micsoda buta szokás! Állandóan paradicsomleves volt, vagy zöldség leves, utána meg krumpli. Főtt krumpli, tört krumpli, sült krumpli, aztán elölről kezdték, csak volt hozzá egy kis sárgarépa, vagy savanyú káposzta. Na, jó! Egyszer egy vékony szelet hús is volt a krumplihoz.
– De az utolsó este kitettek magukért! – vette vissza a szót Jani – elvittek minket egy étterembe vacsorázni.
– Ők rendeltek nekünk is – panaszkodott Zsuzsa. Valami levest ettünk, meg nem mondom, hogy mit, de talán jobb, ha nem is tudom… Mert képzeljétek el, hogy a főfogás egy apró darabokból álló hús volt, répával, gombával, hagymával, aminek paprikás tejföl volt a tetején. Jani megkérdezte, hogy mi ez az étel, és Kész azt mondta, hogy szlak /slak/, amit Jani nem értett, erre megismételte németül, hogy snekö /schnecke/. Erre Jani rám nézett és nevetni kezdett, hogy ne akarjam tudni, hogy mit eszek. Fura volt, hogy Iláék is csak tologatják a tányérban az ételt, igyekszenek egymásra halmozni, mintha fogyott volna belőle. Akkor jobban megnéztem a húst és megláttam a kis csigaszarvakat. Addigra ettem már belőle pár falatot, mert farkas éhes voltam. Ki kellett rohannom a mosdóba hányni! – sápadt el, és borzongott meg utólag is Zsuzsa.
– Nem akartak ők semmi rosszat – szögezte le Pepi. Náluk ez egy különleges és drága étel, amit csak vendéglőben esznek.
– Csak kedveskedni akartak nekünk! – tette hozzá Ila.
– Hát én meg is ettem! – dicsekedett Jani – éhes voltam, és jó sok holland sörrel lecsúszott az, nem volt rossz, csak nem kellett rágondolni, hogy mit eszek. Ha az ember csirkét, vagy disznót eszik, akkor sem gondol az élő állatra, csak egy szelet húsra.
– Hát már jól megágyaztál neki a borókapálinkával, a jenever-rel. Zsuzsáét is megittad, az enyémet is, meg Pepiét, ezek után szerintem nyersen is megetted volna a csigákat – ugratta Ila.
– Hát, ha egyszer nektek nem kellett… – vonta meg a vállát Jani.
– A desszert meg valami folyós puding volt – panaszkodott tovább Zsuzsa – teljesen éhes maradtam volna, ha nem rontom el a gyomrom a rémes csigával!
– Á, nem a csiga volt a legviccesebb! Hanem képzeljétek a végén Kész még rendelt egy kört, és tósztot mondott a tiszteletünkre. A régi barátságra, ami összefűz minket, a sok találkozásra, és arra, hogy Isten és az ő segítségükkel Pepi visszatért a halál torkából és meggyógyult, a felesége és a kislányai örömére.
Jani utolsó mondatára minden arc megfagyott az asztal körül. A csiga evési kaland hitetlenkedő mosolyai eltűntek.
Mariska és Mamuska rémülten néztek Janira, még a szájukat is eltátották kicsit. Ila és Pepi lehajtották a fejüket, és az asztalon nyugvó kezüket nézték. A lányok megfogták egymás kezét az asztalterítő takarásában, Gabika elfehéredett, Jutka zavartan pislogott, és összeszorította a száját. Zsuzsa elvörösödött, és félrenézett a szomszéd asztal felé. Még a kerthelység is elcsendesedett, elült a beszélgetés, nem koccantak az evőeszközök a tányérokhoz, tisztán hallatszott a környező házak odanyíló, kitárt ablakaiból a „Jó ebédhez szól a nóta”.
A vihar előtti csendben mindannyian rémülten várták, hogy Jani dühösen mindjárt számon kéri rajtuk a holland hazugságot, hogy Jutkáról és Gabikáról úgy tudták a hollandok, hogy ők az Iláék gyerekei.
Jani nagyot kortyolt a söröskorsóból, kivörösödött arca a piros napernyőtől még a valóságosnál is vörösebbnek látszott. Aztán vidáman felnevetett:
– Micsoda buta emberek ezek a hollandok! Rendesek, meg minden, én nem azt mondom. Tisztességesek, jóindulatúak, a maguk kicsinyes, spórolós életükhöz képest iszonyatosan nagylelkűek, de szörnyen ostobák. Végig azt hitték, hogy a lányok a ti gyerekeitek – fordult Iláékhoz – de én megmondtam nekik, hogy nem, nem, Jutka és Gabika az én lányom. Az én lányaim! – ismételte meg nyomatékosan.
Az asztalnál ülők arcán egyszerre látszott a megkönnyebbülés, hogy Jani nem jött rá a teljes igazságra, arra, hogy nem a hollandok tévedtek, hanem ők hazudták nekik ezt, és a szégyen is, a hazugság miatt – ami most kiderült.
Hamarosan szedelőzködni kezdtek, és komótosan megindultak hazafelé. Az utcán is minden kitárt ablakból a „Jó ebédhez szól a nóta” hallatszott. Kísérte őket a magyarnóta, amit éppen énekeltek, és az aláfestő cigányzene.
Jani előre sietett, mert valami meccs kezdődött a tévében, és mindig is imádott a fotelból ordítozni a játékosokkal és a bíróval, de ha a meccs alá hangnak Szepessy György, a legendás sportbemondó, rádiós közvetítését adták, akkor csak dünnyögött és mormogott, hogy el ne szalassza az élvezetes hangulatot.
Mariska Ila mellé sodródott, és halkan megkérdezte:
– Mit szóltak a hollandok, arra, amit Janitól megtudtak?
– Semmit, egyáltalán semmit. Nem mondtak semmit, de olyan fagyosak lettek, mintha jéggé változtak volna. Csak a legszükségesebbet mondták a legkevesebb szóval, amíg csak másnap reggel elindult velünk a vonat. Nem volt mosoly, kézfogás, semmi. Még jó utat sem kívántak. Kikísértek bennünket a vonathoz, és amikor felszálltunk, hátat fordítottak és elmentek. Talán nem is köszöntek… Annyi pénzt, energiát és szeretetet tettek ebbe a vendéglátásba, és a végén az arcukba vágta Jani, hogy végig hazudtunk nekik…
– Hát ez várható volt… – jegyezte meg Mariska. Talán nem kellett volna kimenni Hollandiába…
– Jani előbb utóbb itthon is megmondta volna nekik…
– Igaz… – hagyta rá Mariska.
– Még ma írok nekik egy bocsánatkérő levelet. Megírom az igazat, hogy nem rosszindulatból hazudtunk nekik, hanem féltünk, hogy nem küldik el a gyógyszert Pepinek, ha nem hiszik őt családapának, hanem keresnek egy igazi családot, és Pepit a sorsára hagyják. Meg azt is megírom, hogy attól, hogy Jutka és Gabika nem a vér szerint gyerekeink, mi neveltük őket, többet voltak velünk, mint a szüleikkel, és az ő segítségük nagy támogatás volt a gyerekeknek abban az iszonyatos szegénységben, amibe beleszülettek.
– Hát meg lehet próbálni… Szép gondolat, hogy megírod nekik ezeket.
Mariska egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:
– Kár, hogy nem írtad meg előbb nekik…
– Tudom! – suttogta Ila könnyes szemekkel.
Ila és Pepi még aznap este hosszú bocsánatkérő levelet írt a hollandoknak, de soha nem kaptak rá választ.

VÉGE