Amikor odaért az ajtóhoz, az anyja megragadta a karját, és berántotta az előszobába.
– Szedd a lábad, ha szólok! – kiabált Jutkára, és közben ide-oda rángatta a karjánál fogva.
– Bocsánat – mondta automatikusan a kislány, mert megtanulta, hogy így szabadul a legkönnyebben.
– Menj be Gabihoz! Játsszál vele! – parancsolt rá az anyja.
– Megyek! – mondta kedvetlenül, azzal a fürdőszobán keresztül bement az anyjáék szobájába.
A kicsi Gabi a földön ült, és előre-hátra himbálta magát. Jutka körülnézett, hogy mivel lehetne játszani, de nem látott semmilyen játékot.
Napközben Ila vigyázott a kicsire, ha el kellett mennie, akkor Mariskát kérte meg, hogy vigyázzon addig rá.
Amikor hazajött az anyja, a sógornők úgy gondolták, hogy neki kell vigyáznia a gyerekére, ők saját dolgaikkal voltak elfoglalva.
Az anyja meg úgy gondolta, hogy a nagyobb gyerek dolga a kicsi, és Jutkát hívta vigyázni rá, ha megtalálta, mert ő bárkivel bárhová inkább elment, minthogy a húgára vigyázzon.
Amióta ez a kis vakarcs megszületett teljesen felborogatta a nővére életét. Aki azelőtt Mamuskával és Mariskával élt, amióta csak az eszét tudta. Mamuska volt, aki születése óta gondozta őt, és Mariskánál laktak. A nagynénje dolgozni járt, pénz keresett, amiből mindig kevés volt, de Mamuska ügyesen alkudozott a piacon a tót kofákkal. Mivel ő is beszélt tótul, mindig engedtek neki az árból, vagy odaadták ingyen, amit nem tudtak már eladni.
Jutka is sokszor kapott a kofáktól ajándékba egy-egy almát, körtét, picike stanicliban cseresznyét, vagy más gyümölcsöt. Sokszor megcsodálta, ahogyan Mamuska pergő tót beszéddel levette a lábukról a kofákat, hiszen mindig ott volt vele, mert nem is lett volna más, aki vigyázzon rá. Éjjel-nappal Mamuskával volt, egy ágyban is aludtak.
Mariska elment reggel dolgozni, és este jött haza. Télen oda ült az ő szobájukba, a kályha mellé vacsorázni, mert csak ott fűtöttek. Mariska a másik szobában aludt egy dupla ágy egyik felében. Mivel csak éjjel volt otthon, nem tartották fontosnak, hogy meleg legyen abban a szobában is. Csak vasárnap volt otthon egész nap, akkor segített Mamuskának takarítani meg mosni.
Jutka olyankor a lakás előtt a gangon játszott. Így éltek ők hármasban. Sokszor unalmas volt, főleg télen, amikor nem lehetett kint játszani meg szomszédolni, de nagyon nyugalmas és biztonságos.
Időnként felbukkant anya, akit Jutka következetesen Anya néninek hívott, mert azt gondolta, hogy Anya a neve ennek a néninek, úgy, mint másnak Ila, vagy Mariska.
Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ez a néni az anyja. Nem jelentett ez a szó neki semmit.
Aztán – két és fél évvel ezelőtt – egy este csengettek, és Anya néni állt az ajtó előtt egy aprócska kis babával a karján, a háta mögött két bőröndöt cipelve meg ott állt Apa bácsi.
Jutka kíváncsian nézte, ahogyan bevonultak Mariskához, de az megnyugtatta, hogy – azt mondták – csak pár napra jöttek.
Ők Mamuskával átmentek a másik szobába, Mariska mellé a dupla ágyba aludni. Anya néni és Apa bácsi a kisbabával elfoglalták az ő régi szobájukat.
Pár nap múlva megint csengettek és megérkezett Ila a férjével, Jutka nagybátyjával, Pepivel. Ők is csak pár napra jöttek, mert belövést kapott a lakásuk a harcok alatt.
Jutkának fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de ezután ő a mosóteknőben aludt Anya nénivel, Apa bácsival és a kisbabával egy szobában, még a másik négy felnőtt a másik szobában, a dupla ágyon osztozott.
Teltek-múltak a napok, a hetek, a hónapok, de senki nem ment sehová.
Mindenki ott maradt Mariskánál, akit a nagy családi tolongás az otthonában, meg a nehéz fizikai munka, amit végzett, úgy megviselt, hogy szívinfarktust kapott. Sokáig volt kórházban, aztán még Balatonfüreden a szívkórházban gyógyították őt. Végül rokkantnyugdíjas lett.
Aztán egy évvel ezelőtt, Iláék kaptak egy másik kis lakást a szétlőtt helyett, de ahelyett, hogy elköltöztek volna, a kapott a lakást, meg a Mariska lakását odaadták ezért a három szoba cselédszobás földszinti lakásért, ahol most laknak mindannyian.
A három szobából Mariska kapott kettőt, mert ő egy kétszobás lakást adott.
Iláéknak járt volna az egy szobás lakásukért a harmadik, nagyobb, utcai szoba, és anyáéknak a pinduri cselédszoba, hiszen ők nem adtak semmit.
Jutka még jól emlékezett rá, hogy Anya néni elkezdte a hisztit, hogy ők a két gyerekkel nem férnek el a cselédszobában, csak pár hétre engedjék meg Iláék, hogy ők lakjanak a harmadik nagyobb szobában. Aztán úgy is elmennek.
Végül Jutka Mamuskával és Mariskával a két szobás részben maradt, amit egyáltalán nem bánt.
Anyáék meg azóta is a harmadik, fürdőszobából nyíló nagyobb szobában laknak a kis húgával, amit Jutka nagyon is bánt.
Megtiltották neki, hogy Anya nénit így hívja, no meg Apa bácsit is. Apának és anyának kellett szólítania őket valamiért.
Anya folyton vele ringattatta a kis húgát, hogy elaludjon, és amikor túl gyorsan tologatta a babakocsiban, mert azt gondolta, hogy akkor gyorsabban elalszik – és ő mehet játszani – akkor megkapta élete első pofonját.
Amit azóta számtalan másik követett. Pofont kapott, ha anya elküldte a kapu melletti boltba vásárolni, és elfelejtett valamit a sok felsorolt közül, ha – anya szerint – túl sokáig odavolt, ha nem volt elég szép a kenyér, amit hozott, meg úgy általában mindenért, amit csinált, vagy nem csinált, de anya szerint kellett volna.
A legtöbbet a kishúga miatt szenvedett, mert anya szerint neki kellett vele játszani, szórakoztatni, altatni, sétáltatni, ringatni és énekelni. Sőt mióta iskolás lett, mesét is neki kellett olvasnia a kicsinek. Jutka ezt roppant igazságtalannak érezte. Ő kint szeretett volna játszani a többiekkel, ha már ilyen házba költöztek, ahol sok gyerek volt. Mint most is.
Sóhajtozva körülnézett a szobában, a ringatózásba dermedt Gabika élő szobra volt az elhagyatottságnak. Jutka megsajnálta, sietve mellé ült, két kezébe vette a kishúga dundi, sápadt kis ujjait, és olyan gyengéden simogatta, hogy a kicsi hozzáfurakodott, és várakozóan nézett fel rá. Szorosan egymás mellett ültek, és Jutka énekelni kezdte azt a gyerekdalt, amit ma tanult az iskolában, szünetben a többiektől. „Aki nem lép egyszerre…”, Gabikának is tetszett, főleg a második versszak, a kidobott nadrággal. Hamarosan együtt énekelték nevetgélve, egészen addig, amíg apa be nem lépett, és köszönés helyett rájuk nem szólt:
– Ne dávorgassatok itt nekem! Menjetek kifelé, amíg szépen vagytok!
Jutka halkan suttogta: Csókolom… /mert volt, hogy azért is kikapott, ha nem köszönt/. Majd gyorsan, kivezette Gabikát kézen fogva a szobából. Az előszobában meglátta a kishúga három kerekű biciklijét, és beszólt a konyhába:
– Elmegyünk biciklizni Gabikával.
– Jó, de csak a ház körül, úttestre ne menjetek! – válaszolta Ila hangja a konyhából.
Jutka kitolta a kisbiciklit az ajtón, át az udvaron, intett Katinak – aki azóta is őt várta a sakk dobozával a hóna alatt – és kimentek az utcára.
Ott felsegítette a kishúgát a biciklire, és kötelességtudóan ment utána, amíg a kicsi jó párszor körbe biciklizte a háztömböt.
Amikor Gabika elfáradt, ő tologatta még egy kicsit a kis triciklijén, mert tudta, hogy anya haragszik, ha hamar hazaviszi őt.
Amikor megritkult az utca forgalma a szürkületben, úgy döntött itt az idő hazavinni a kishúgát, mert az is baj volt, ha sokáig maradt vele az utcán.
Szívdobogva lépett be vele az ajtón, mert soha nem lehetett tudni, hogy az anyja vagy apja szerint éppen mit csinál rosszul, de szerencsére Ila állt az előszobában, a karjára vette a kishúgát, őt pedig gyengéden betolta a Mamuskáék szobájába, a szeretetbe és a biztonságba.
Folyt. köv.
11 hozzászólás
Szia Judit! Nagyon tetszik, ahogy kibontod az emberi sorsokat. A "hömpölygéséből" azt veszem ki, h hosszú lélegzetű történet lesz. A lakás, a körülmények a leírások! Nagyon olvasmányos, élvezhető!
Jutkát sajnálom, nincs könnyű élete. Apja, anyja szinte idegenek számára. Váárom a folytatásokat! Üdv: én
Szia Laci!
A regény már csak ilyen, lassan hömpölyög… 🙂 Te csak tudod, hiszen mesterien műveled. 😉
Akkoriban nem volt furcsa, hogy a nagymamák nevelték az unokákat. Nem volt még GYED, GYES, pár hét szülési szabadság után vissza kellett menni az anyáknak dolgozni. A hétvége is egyetlen vasárnapból állt. Akkor kellett megoldani minden családdal kapcsolatos dolgot. Ha a nagymama, aki a gyereket nevelte, nem a szülőkkel lakott együtt, akkor bizony ritkán találkoztak a gyerekek a szüleikkel.
Óvodába sem jártak a gyerekek közül sokan. Akkor tombolt a járványos gyermekbénulás, nem volt veszélytelen gyerek közösségbe menni. Inkább otthon tartotta a gyereket aki tudta.
Judit
Kedves Judit!
Ez a rész annyira látványos és olyan precizen
írja le a dolgokat,hogy szinte ott érezzük magunkat,
a múltban és együtt rettegünk Jutkával…mit szól
´anya néni´és ´apa bácsi´…
Szinte hihetetlennek tünnek azok a körülmények
amelyek akkor léteztek.
Igazodás,igazodás,igazodás…mindenben,hogy át lehessen
élni.
Kedves Tengerész!
Jó sokat dolgoztam ezen a regényen, és voltak segítőim is. Próbaolvasóként közreműködtek egyrészt a velem egykorú barátaim akik megosztották velem a saját meglátásaikat-élményeiket az egyes témákkal kapcsolatban, másrészt fiatalabb próbaolvasók, akik jelezték, ha valahol nem egészen érthető a számukra valami a korról. Ezek alapján átdolgoztam néhány részt, vagy belevettem a regénybe még olyan jellemző dolgokat, amikről már én is megfeledkeztem. Nem csak az én érdemem a látványos és precíz történetmesélés.
Jó érzés a visszajelzésed, hogy sikerült a tervezett célt megugrani.
Judit
Az egész tumultusban,az ide oda menészetekben´
most is ott találjuk Jutkát…rajta keresztül láthatjuk
a történetek kibontakozását,
Nagyon jól eltalált alanya lett a mindenapok kiszolgáltatottságának,
szülei türelmetlenségének,mamuska és Mariska kegyelmének és
kishúga vigyázója!
Rajta keresztül érezzük súlyát az akkori idöknek!
Gratulálok remek írásodra:sailor
Szép napot!
Kedves Judit !
Remek folytatás, emberi sorsok bontakoznak ki előttünk.
Nagyon tetszett,várom a folytatást.
Szeretettel Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm szépen a dicsérő szavakat. 🙂
Teszem fel a folytatást.
Judit
Szia!
Kíváncsian várom kivel mi történik majd. Szegény Jutkát sajnálom,nem egyszerű neki. Vajon Anya néni, Apa bácsi miért ilyenek? Megannyi kérdés kavarog bennem, kíváncsian várom a folytatást! üdv hundido
Kedves Katalin!
Nehéz kérdést tettél fel. Akkoriban sokkal keményebben bántak a gyerekekkel, mint ahogyan most szokás. Azt mondogatták, hogy "az életre nevelik őket", és az élet kemény volt akkoriban a felnőtteknek is. Gyerekként átélték a II. világháborút, utána felfordult a társadalmi rend ami addig volt, meg kellett benne találni a helyüket, ahogyan Salior írta az egyik hozzászólásában, igazodni, alkalmazkodni kellett.
Az állandó munkaversenyekkel, kommunista szombatokkal, Szabadnép félórákkal, a béke kölcsönökkel, a heti hat munkanappal, az állandó áruhiánnyal, a rossz minőségű termékekkel, a kilátástalan szegénységgel sújtott dolgozó felnőtteknek sem idejük, sem türelmük nem volt a gyerekekhez. Tőlük is olyan feltétlen engedelmességet vártak el, mint amit tőlük várt el az akkori társadalom.
Judit
Kedves Judit!
Hát igen, ha Anya néni és Apa bácsi, nem törődik a gyerekével, annak előbb-utóbb nem lesz jó vége. Nagy érdeklődéssel követem Jutka történetét.
Ida
Kedves Ida!
Jutkának az a jó, ha a szülei minél kevesebbet törődnek vele, mert amikortól elkezdenek odafigyelni rá, akkortól megváltozik majd az egész élete.
Judit