Szenteste előtti napon lassan, nehézkesen, de legfőképpen kényelmesen bóklásztam erre-arra, csak úgy, nyugodtan, végső cél a bolt, tojást, meg némi hétvégi ételt venni. Köröttem rohangáló, izgatott nők, férfiak. Gyermekes anyák a férjeikkel. Idős nénik, bácsik, na, ők kevésbé rohanva. Egy gyorsított filmben éreztem magam, ahol én normál tempóban megyek, ám a többiek nem így érezték, szerintük a normál az övék, és én voltam lelassítva. A film stimmelt. Tekintetükből láttam, idegesek többen miattam a csiga tempóm miatt, én azonban közömbösen néztem a rohanásukat. Sokan türelmetlenek voltak, mert én bizony nem kerültem ki egyiket sem, volt egy vonalam, és nem tértem le róla. Senkiért sem. Még időseket sem kerültem ki. Gyerekkel szaladót sem. Minek? Én nem sietek, hiába a karácsony, engem az ajándékozási őrület nem érint. Épp, hogy eszem valamit, 6 tojás kell hétvégére, ez két napi ebédem, a reggeli, vacsi lényegtelen. Nem érzek éhséget, szomjúságot sem.
Mentem, csak mentem a vonalamon, majd fellöktek, volt, aki ciccegett, morgott rám. A hülye csigára, én meg csak néztem ezt a felpörgött forgatagot. De tényleg, hova rohanjak, és ők minek csinálják, mert karácsony van? Húha, olyankor mindenki ideges, lázasan készül a szeretet ünnepére, szép… na, de nem akarok cinikus lenni. Részemről a depi szemszögéből nem élveztem, hogy vásárolnom kellett, de ahogy tapasztaltam, nem voltam ezzel egyedül. Az Allee plázánál vettem egy kanyart, előttem kettévált a tömeg, és mentem a bejárathoz. A buszmegállók felé néztem szokásom szerint, hogy lássam, a hajléktalanok épp mit csinálnak, hányan vannak. Ott ültek, feküdtek, italoztak, cigiztek, fáztak, koszos, rongyos ruhákba rejtették magukat, dideregtek, nyakukat behúzva, kiégett puffadt, vöröslő arccal. Ugye, az alkohol ivászat jól lerítt ábrázatukról. Néhányan még dumcsiztak is, ki tudja, miről. Egy kövérkés férfi ült a padon egymagában, a kuka mellett. Ő kétségbeesetten nézte a járókelőket. Messziről odaszólt nekem: Adjon pár Forintot! Én, mivel nem adtam, csak mentem tovább, olyan rossz lettem a szemében, hogy elátkozott. Ez biztos, merthogy ki is mondta: “Hogy nyomorodnál meg, teeee!” Aztán hozzátette mintegy magyarázatul: “Senki sem ad nekem!” Hát, nem tudom…
Persze megértettem, nagyon megalázva érezte magát, talán még embernek sem hitte saját magát, igen, ez lealacsonyító helyzet, akik laknak valahol, lakásokban, épp készülnek szeretni egymást, ennek érdekében megtömik ételekkel a szatyrokat, rengeteg ajándékot vesznek, aztán majd holnap a jó meleg szobákban a csodaszépen felpakolt karácsonyfa alatt boldogok lesznek. Ő meg még 100 Forintot sem kap, itt fagyoskodik otthontalan létében. A vegytiszta közönyt kapja, undorodnak tőle vagy elfordítják arcukat. Teljesen érthető. Talán mind a két oldalról nézve… Siettem tovább dolgomra, így nem mondtam neki semmit. A boltig rengeteget gondolkoztam. Hogy fájt-e amit mondott? Rosszul esett. De a helyzet ennél komolyabb volt. Megijedtem! Valóban félni kezdtem, mi lesz, ha az átka hatni fog rám? Az is borzasztó volt, hogy ezt pont nekem kívánta, azt nem tudhatom, másoknak mondott-e ilyeneket, de pontosan engem talált meg, aki már régen megnyomorodtam. Tudtam, semmi rosszat nem akart, szemrehányásból mondta, és utána még meg is magyarázta ezt, senki nem ad neki. Átéreztem mi van benne, de ettől még kimondta: Nyomorodj meg. És féltem, érveket hoztam fel, hiszen ha most nem adtam, de ő nem tudja, hány hajléktalannak adtam már, és ezer Forintokat, olyannak is, aki épp nem koldult, csak ült a patika kerítésénél, odamentem, udvariasan kérdeztem, nem sértem-e meg, ha adok egy kis pénzt. Vagy a házunk előtt jött egy szemből, úgyszintén kérése nélkül adtam. Olyan otthontalan is van, akinek mindig odaköszönök, veszek ételt neki, egyszer még sült csirkét is vittem. Ez ezt a hajléktalant tudom, nem érdekli, ő bezárva világába, éhes, fázik, talán még italra is vágyik. És elhagyatva, reménytelenül ücsörög picire zsugorodott, darabokra szaggatott egóval így szenteste előtti napon az Allee pláza tövében, a kis füves területen, büdösen, izzadtan, rongyos, koszos kabátban, még egy szatyra sincs, csak a puszta élete. Ilyenkor látható, mi is az Élet, lecsupaszítva róla minden mázat, családot, munkát, lakást, autót, telefont, szerepeket. Kidobva a közösségből, társadalomból. Csak az élete ami az övé. És azt táplálni kell, enni, inni kell, védekezni a fagy ellen. Mi, akik lakásban lakunk, befűtött szobában, komfortosan, tiszta, puha ágyban alszunk, már aki tud, naponta jóllakunk, családunk szeretetét élvezzük, már aki, és emberhez méltóan élünk, olyan természetesnek vesszük, hogy létezünk, hogy ez külön nem tűnik fel, oda sem figyelünk. Ez olyan, hogy amíg egészségesek vagyunk, ezzel nem foglalkozunk külön, hogy na, én most egészséges vagyok. Nem, hanem rohangálunk az ajándékokért, mert mindjárt itt az ünnep, és a gyerek legót akar, a nagypapa meg pizsamát. Ő, a férfi, aki ott ül és könyörög nekünk, csak egy százasért, fel sem fogja, hogy mindenkinek nehéz, minden egyes embernek az. És jövök én, pont engem kinéz, és kér, szó nélkül ott hagyom, és elkeseredésében haragszik, a legrosszabbat kívánja nekem, pont azt, ami a sorsom. “Hogy nyomorodnál meg!” És nem mondom neki, amit normál esetben, hogy szégyelld magad, te rossz ember, fogalmad nincs, ki vagyok, mit szenvedtem 55 éven át, hogyan küzdöttem egész kislányként már, elhagyatva mindenkitől az életemért, bántalmazó anyával, apával, mindennapos cirkuszban, ordítozásban, verekedésben nőttem fel. A sulikban magányos, kiközösített gyerekként sírtam, és senki, de senki nem törődött velem. Sorolhatnám, az egész életem egy tragédia, amibe megnyomorodtam.
De nem mondtam neki. Vétlen, nem tehet róla, viszont kérdés, ha koldul is, vajon bárki köteles-e adni neki pénzt? Nem. Ebben biztos vagyok. Erkölcsi szempontból sem várható el, mindenki megdolgozik a pénzéért, van bőven, amire kell költenie, és nem az ajándékra gondolok. Aki ad a koldusoknak, az önmagától, gyerekétől, szüleitől vonja el, és ez a mai világban nem lehet elvárás. Ezt a hajléktalanok sorsuk miatt már nem tudják megérteni. Szörnyű szellemi állapotukban képtelenek rá. Mégis az biztos, egyéni döntés, hogy rosszat kíván-e annak, aki nem ad neki semmit. Én hiszem, ezt elvárhatom, ha úgy döntök, hogy nem adok pénzt, mert nem vagyok köteles, ő akkor sem kívánhat nekem rosszat. Megérteni megértem, de ennyit elvárok még tőle is. Minden körülmények közt Embernek kell maradni.
4 hozzászólás
“Ilyenkor látható, mi is az Élet, lecsupaszítva róla minden mázat”
Minden értelemben remek az írásod. Igen, sokszor adunk, de van, amikor nem és nem tudjuk mindenki problémáját megoldani, hiszen mi is csak egyszerű emberek vagyunk.
Nagyon tetszett, hogy mindkét oldalról láttattad a helyzetet. Egyesek megdolgoznak a pénzért, ami kell a családra, szeretteikre, de megérted azt is, aki keserű, mert egy százast se kap.
Egyébként az átkozódás sohasem jogos és ne hidd azt, hogy hatni fog. Persze, megértem, hogy rossz érzés, engem is frusztrálna, bántana, de mégis túl kell lépni rajta. Ezeregy módja van a segítésnek. Van, aki támogat egy csoportot és rendszeresen fizet a számlájukra. Más a szomszédnak segít. Ismerek olyanokat a közvetlen környezetben, akik támogatnak egy hajléktalan szállót. Nem tudhatjuk, ki kit és hogyan segít, ezért nincs is jogunk ítélkezni, átkozódni meg különösen sem. Embernek kell maradni, ahogy írod.
Tetszéssel olvastam az írásod.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszi Rita, igazad van 🙂
Kedves Felhö!
Remek írás!
At élet realitását tükrözi!
Azt amit sokan nem akarnak látni és mégis létezik!
Nagyon megfogott!
Különösen ez a rész:
” És elhagyatva, reménytelenül ücsörög picire zsugorodott, darabokra szaggatott egóval így szenteste előtti napon az Allee pláza tövében, a kis füves területen, büdösen, izzadtan, rongyos, koszos kabátban, még egy szatyra sincs, csak a puszta élete. Ilyenkor látható, mi is az Élet, lecsupaszítva róla minden mázat, családot, “munkát, lakást, autót, telefont, szerepeket. Kidobva a közösségből, társadalomból. Csak az élete ami az övé. És azt táplálni kell, ”
Elismeréssel gratulálok;sailor
Legyen szép napod!
Kedves Sailor, köszi, jól esik, hogy ezeket gondolod, érzed! Szép napot 🙂