Honey Útja

Egyszer volt holnem volt volt valahol a világon egy csodaszép erdő. Tiszta vízű patakkal zöldebbnél zöldebb réttel. Itt élt békében egy medve család. Előző tavasszal nagy öröm érte őket, megszületett Honey a kis medvebocs. Nagyon kíváncsi természetű volt, össze-visza felkutatott minden zugot az erdőben. Mindent megkóstolt, mindenhová benézett, mindenkitől megkérdezett mindent. Egy napon, olyan helyre tévedt ahol egy öreg teknős lakott. Olyan öreg volt, hogy az erdőt már facsemete korában is látta. És ezalatt az idő alatt olyan sok mindent megélt, hogy ő számított a legbölcsebbnek az egész erdőben. Még is mikor megpillantotta Honey az alvó öreget, egy hatalmas sziklának vélte. Felkapaszkodott rá és onnan nézett körös-körül.-Tyű mennyei mézescsupor! -kiáltott fel Honey.-Milyen messzire ellátni innen.-folytatta tovább a csodálkozást. Alig hitt a szemének olyan csodás táj tárult a szeme elé. És megpillantotta a völgy közepén kanyargó folyót. Úgy tűnt a napfényben mintha sok-sok ezüstszálból fonta volna valaki.-Jaj de szép! Lekell mennem oda!-kiáltott fel újra a kis kíváncsi bocs. Addig örvendezett és ugrált a teknős hátán, mígnem felébresztette. Lomhán lassan előbújt és rekedt mogorva hangon kérdezte.-Ki vagy te és miért zavarod meg az álmom?!. Honey persze annyira megijedt, már attól is, hogy megmozdult a lába alatt a sziklának vélt valami, hogy menten legurult és egy bokorban landolt. Maszatosan ágakkal teli bundával kandikált ki onnét. Mire leporolta magát, az öreg teknős feléje fordult és újra kérdőre vonta.-Na, halljam Honey miért zavartál meg a délutáni sziesztám alatt?
-Te ismersz engem?-kérdezte kicsit bátortalanul.
-Bocsánat nem tudtam, hogy bárkit is zavarok.-tette hozzá gyorsan.
-Ki vagy te és honnan tudod a nevem?-érdeklődött a bocs
-Én ne tudnék rólad?-kérdezte mosolyogva a teknős.
-Hiszen én adtam a nevedet.
-Te?-Csodálkozott Honey
-Igen. Itt az erdőben minden új jövevényt elhoznak ide bemutatni nekem és én a legmegfelelőbb nevet adom neki. Mire ideértek veled addigra sikeresen összekented magad mézzel ezért lettél Honey ez itt nálunk mézet jelent.-Mondta a teknős.
-Te valami király vagy itt? Vagy mi.
-Netán valami tanácsadó?
-Esetleg varázsolni is tudsz?-kíváncsiskodott tovább Honey
-Neeem te kis buta! Engem Lomhának hívnak, én az erdő bölcse vagyok. Ha valamire kiváncsiak az erdőlakók és nem találnak választ eljönnek hozzám mivel én már nagyon sok mindent láttam.
-És, mindíg tudsz nekik válaszolni mindenre?-Kérdezett tovább a bocs.
-Nos legtöbbször igen, de van amire még én sem tudom a választ.-Mondta az öreg.
-Akkor áruld el nekem, hogy hogyan jutok el a völgybe ahhoz a folyóhoz?
-Nem nem! -tiltakozott Lomha
-Oda te nem mehetsz. És különben sem lehet egészen lejutni, mert a híd ami egykor átvezetett a nagy szakadékon, már rég összeomlott. Máshol pedig nem lehet átmenni.-Mondta szomorúan
-Mit gondolsz élnek ott lazacok?-Kérdezte Honey
-Lazaaac? Te meg honnan tudsz erről, hiszen még nem is ettél olyat. Hűlédezett a teknős.
-A papámtól hallottam. Ő meg az övétől. Állítólag a téli álom előtt bőséges halvacsorával készültek a medvék a hidegre.
-Vagy ez csak mese?-Kérdezte gyanakvóan a kismaci
-Nem kicsikém, nem.-válaszolta a teknős.
-Valamikor régen, nagyon-nagyon régen a medvék lejártak a folyóhoz a tél beállta előtt és jól belakmároztak a fínomabbnál fínomabb lazacokból. És a többi állat is bőséges készleteket tudott felhalmozni télire, mert ott sokkal több minden termett mint itt a hegyen.
És ismét szomorúan bámult a messziségbe az öreg teknős. Mintha látni vélné ahogyan akkoriban odalenn nyüzsögtek a macik, az őzek, a nyuszik, vagy a mókusok.
-Ez már olyan régen volt.-suttogta
-Csak nem sírsz?-Kérdezte Honey
De a teknős csak bámult tovább a messziségbe.
-Miért hallgatsz?-Tette fel az újabb kérdést.
-Te jó ég!-Kiálltott fel a teknős
-Te sohasem fogysz ki a kérdésekből?!
-Ha tudni akarod azért hallgattam mert …
-Mert…
Hangja elcsuklott, vett egy nagy levegőt majd folytatta kicsit nyugodtabban.
-Mert a völgyben él a testvérem. Én nem tudok lemenni hozzá és ő nem tud feljönni. Igazából azt sem tudom él-e még.
-Találjunk ki valamit, csináljunk új hidat!-Káltott fel Honey
És annyira belelkesedett, azt sem tudta hirtelen merre szaladjon először.
-Jó próbáljuk meg de hogyan?-Kérdezte a teknős felcsillanó szemmel.
-Mi lenne, ha kidöntenénk ott egy jó nagy fát?-ajánlotta a maci.
-Egy fát? De hiszen arra nincsenek nagy fák. Amik voltak már rég ki lettek döntve de mind lezuhant mert nem ért át a túloldalra.-legyintett a teknős.
-Áhhá! szóval már próbáltátok?
-Én láttam egy nagyon nagy fát fenn a hegyen.-mondta Honey
-Fenn a hegyen, fenn a hegyen.-ismételgette morcosan a teknős.
-Azzal aztán sokra megyünk. És még is hogyan akarod olyan messziről idehozni?
Majd félig felhúzott szemöldökkel ránézett a kis bocsra.
-Mi lenne ha kidöntenénk és idevonszolnánk?
-Na persze, mi ketten?-kacagott fel a teknős.
-Nem nem, úgy értem az erdő összes állata hiszen mindenki érdeke lenne, akkor újra odajárhatnánk a tél beállta előtt begyűjteni az eleséget.-Na? mit mondasz erre?-kérdezte a maci.
-Ez nagyszerű és ha nem fájna a lábam még ugrálnék is örömömben.-lelkendezett a teknős.
-Látod talán nem is véletlen, hogy erre vetődtél. Neked kell összegyűjteni mindenkit mert te gyorsabb és fiatalabb is vagy mint én. Mire végigjárnám az erdőt megkeresni minden állatot, talán a végére sem érnék.
-Várj itt!
Azzal elrohant Honey, de olyan gyorsan, hogy a teknős nem is tudta követni a szemével.
-Hová is mennék?-Gondolta a teknős és mosolyogva visszabújt a páncélja alá.
Mikor már alig bírta szusszal Honey, megállt és egy odvas fa tövében megpihent. Egyszer csak a fejére pottyant valami.
-Bocsánat, elnézést.-Mentegetőzött egy cérnavékony hang a lombok közül.
-Visszaadnád a diómat?-Szólt újra a hang
-Te jó ég! Ez fájt.-Mormolta Honey, miközben erősen dörgölte a fejebúbját.
-Vissza, de máskor nézz lefelé melőtt hajigálni kezdenél. Agyon ütöd itt a medvét mielőtt még célba érne.-duzzogott tovább.
-Célba?-kérdezte kíváncsian a cérnahang
-Ó, te jó ég! Ma van az erdei verseny. Tudtam, hogy elfelejtem-vinnyogta tovább most már kétségbeesve a hangocska, amiről kiderült, hogy egy mókusé, majd újabb diókat hajigált el, amik persze megint eltalálták Honeyt, közben a mókus eszét vesztve ugrabugrálni kezdett az ágak között.
-Áááúúú!-kiáltott fel megint Honey
-Várj már!
-Nincs semmiféle verseny, én úticélról beszélek. Úgyértem küldetésben vagyok.
Hirtelen tompa puffanás némi ágzörgéssel majd egy könyökét dörgölő mókus sántikált elő a bokrok alól.
-Szóval, nem ma van a verseny?-kérdezte kissé elgyötörten.
-Miért szokott lenni olyan itt az erdőben?
Majd furcsán nézték egymást.
-Na mindegy, tudomásom szerint nincs verseny. De te még is kapóra jöttél nekem.
-Hogy hívnak? Én Honey vagyok ami mézet jelent.-közölte büszkén.
-Engem Potykának és az imént láthattad miért, ne kérd, hogy megmagyarázzam. De miért is jöttem kapóra?
-Hááát, mert…
Azzal töviről-hegyire és vissza elmesélte hogyan is keverdett el eddig. Majd megkérte a mókust segítsen összeszedni az erdő állatait a nagy cél érdekében.
-Aztán ne feledd találkozó a hegytetőn két nap múlva. Én erre megyek tovább szólni a többieknek, te pedig amarra indulj.-oktatta Potykát, Honey
És a két kis újdonsült barát, miután szövetségre lépett egymással két nap múlva összeterelte az erdő összes állatát a hegytetőre a világ legnagyobb fájának tövébe. Szájtátva néztek egyre magasabbra és magasabbra mígnem volt olyan aki hanyatt esett, majd megállapította a fának nincs is vége olyan magas. Tanakodni kezdtek hogyan döntsék ki. A hód család rágni kezdte a törzsét a nagyobb állatok pedig minden erejükkel nyomni kezdték az egyik oldalról. A hatalmas fa nagyon lassan engedni kezdett az állatok erejének és elhúzódó kattogó, pattogó recsegő hanggal elfeküdt a tisztáson, halk suhanással elterítette ágait magamellett. Az állatok el sem hitték, hogy napkeltére sikerülni fog a tervük. Most más volt a reggel első sugara. Most a reményről szólt mely azt ígérte szavak nélkül, hogy közel az idő ahhoz, hogy újra lemehessenek a völgybe.
Ekkor Honey és Potyka az erdőlakókhoz fordult.
-Még egy nehéz feladat vár ránk. A fát le kell görgetnünk a hegyen pontosan afelé a hatalmas szikla felé, ami számításaink szerint megdobja annyira, hogy pontosan keresztbe fordulva landoljon a szakadék fölött.-közben valami fura kriksz-krakszos papírlapt lóbált.-Ez az utolsó esélyünk mert nincs több ilyen nagy fa az erdőben.
-Na menni fog?-Kérdezte Potyka
Halk mormogás, majd szinte egyként válaszoltak sőt felkiálltottak az állatok.
-Iiiggeeennn! Próbáljuk meg!
-Hóóóórrruuukkk! Hóóórruukkk!-nyögték egyszerre, majd egyszercsak a fa megidult a meredek lejtőn. Törtek szakadtak az ágak. Gurult gurult rendületlenül, és közeledett a szikla. Mindenki dermedten figyelte mi fog történni. És levegőbe emelkedett a fa óriás ahogyan azt eltervezték. És repült, repült furcsa csendet hagyva magaután, míg a levegőben volt. Aztán hegyet rengetően földetért.
-Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! -Kiáltozott Honey
Majd futni kezedett a teknős házához. A többiek még álldogálltak és nem mertek elindulni a hirtelen nyílt út felé.
-Gyerünk! Ott olyasmi van amit a nagyszüleink láttak utoljára.-Mondta bíztatásul Potyka
Lassan bátortalanul elindultak. Közben Honey visszaért az öreg bölcs házához. Körberohangálta az óriás páncélját, keresve rajta a bejáratot.
-Halló! ébresztő! Gyere gyorsan!-sürgette az öreget.
-Sikerült! Minden ahogy terveztük!-újongott Honey miközben föl-le ugrált.
-De hiszen már annyiszor próbáltuk, ez biztos?-kérdezte remegő hangon a teknős.
Lassan előbújt és körülnézett. Alig hitt a szemének amikor meglátta, hogy Potyka családja közeledik a túlpartról egy teknős hátán. Artúr volt az a tesvére.
-Ó! hát élsz?-kérdezte Lomha, mikor közelebb értek az átjáróhoz.
-Igen, és szerencsére te is. Sokszor jártam a közelben de mindig csak egy kőhalmot láttam nem messze a szakadék szélétől.-mondta Artúr.
-De hiszen az én voltam, csak biztosan háttal. Nem kiabáltál?-kérdezte az öreg.
-Tudod messze is voltál és nekem olyan rossz a szemem, és hiába is kiabáltam soha sem felelt senki.-válaszolta Artúr.
-Na igen nekem meg a fülem rossz. De végre itt vagy.
Azzal lassan átsétált és elindult a rég nem látott völgy felé. És még egy hét múlva sem merte elhinni, hogy annyi év után újra szabadon sétálhatnak együtt. Honey végre megkóstolhatta a
lazacot. Boldogan ugrált az ezüst folyóban a többi boccsal. Potykával örök barátok maradtak és minden évben amikor az állatok az új jövevényeket viszik bemutatni a bölcs öregnek, elmesélik hogyan építettek új hidat. Itt a vége fuss el véle és meséld el te is.