A hajnal lágy csókja oszlatja szét az éj komor sötétjét. A felkelő Nap egyre erősödő fénye lassacskán szétterül a tájon visszaadva annak a tájnak az éjszaka által elrabolt, befeketített csodálatos színeit. A madarak a közeli nádasban és a parti fák lombkoronái zöld takarásában egyre hangosabban köszöntik víg dalukkal a közelgő új napot. Körülbelül két órai csendes szemlélődés után hajnalban egymástól nem messze két horgász árnya tűnik fel. Ez idő alatt a boton kívül mást nem fognak. Szedelőzködnek. Vége az éjszakai pecázásnak. Széles taglejtésekkel mesélik egymásnak, ki mekkora halat fogott, bár a vödrük minden bizonnyal üres lehetett. A nádirigó mintha hallaná és értené a szövegüket, egyre fürgébben löki a rekedt ,,kekeke-pripripri" szövegét. A sirályok egyre gúnyosabban vijjognak. Mintha Ők is értenék, hallanák a pecások nagyzoló, alaptalan handabandáját. Ráadásul a Nap egyre vidámabban ragyogja be a reggeli tájat. A horgászok üres szövegét hallva hirtelen eszembe jut: ez az a dolog, amikor a valóság jóval kevesebb, mint a locsi-fecsi beszéd!