Hova lett a kislány?

Jobb egy intelligens ellenség, mint egy hülye barát!
(ismeretlen)

Volt nekem egy kollégám, aki olyan volt, mint a "Fehérvár Áruház" szlogenje, ahol:
"Mindig történik valami!"
Vele is mindig történt valami.
Amikor a Rendező pályaudvaron volt forgalmista, azt csinálták a szintén "kerge" kollégájával, hogy kiálltak az erkélyre és versenyt pisiltek. Az volt a cél, hogy kié hord messzebbre.
Az én barátom, Zolinak fogom hívni, elismerte, hogy vesztett, mert az első vágányig sem vitt el neki. A társa nyert, de hatalmas szerencséje volt, hogy az övé sem hordott messzire, mert a felső vezeték (akkor még 16 KV feszültséggel) ott húzódott előttük, és ha a vízsugár 50-60 centire megközelítette volna a vezetéket, akkor ez lett volna az utolsó élvezetük.
Az is az én Zoli barátommal történt, hogy ügyeletes tiszt volt a személypályaudvaron, és a beosztásához tartozott az állomás területének ellenőrzése.
Egyik alkalommal ilyen ellenőrző körúton járt. Hol volt, hol nem volt, de lélekszakadva rohan be a forgalmi irodába, hogy bújtassuk el.
Kérdezzük tőle, hogy mi az oka a félelmének?
Meséli, hogy az összekötő aluljárót ellenőrizte (ez a két aluljárót köti össze, ma már az ide települt kis Büfé teljesen beépítette). Akkor még kerek márvány oszlopok díszítették az aluljárót. Az egyik ilyen oszlop mögött vette észre az én ügyeletes tisztem, hogy a cigány asszony ott guggol és "szűri a krumplit".
Határozott léptekkel közeledett feléje, hogy rendre utasítsa. Amikor az asszony észrevette a bajt, abbahagyta a műveletet, felugrott és elkezdett szaladni a lépcső felé, amelyik a Resti és Tejbár felé vezetett. A Zoli megiramodott utána. Egy darabig.
Az asszony ugyanis amikor észlelete, hogy megy utána a vasutas, elkezdett kiabálni:
"Jaj, jaj, segítség, segítség, meg akar basni a vasutas bácsi!", közben még a szoknyáját is megemelte, talán azért, hogy szemléltesse a bajt.
A kiabálásra néhány cigány ember dugta ki a fejét a restiből és úgy nézték a Zolit félretartott fejjel, mint "csóka a piros kukoricát."
Hát ezért menekült az én kollégám a forgalmiba, nehogy hitelt adjanak az asszonynak és netán megverjék őt.
Az is vele történt, hogy amikor Szakszervezeti titkár volt, Nőnap alkalmából a női dolgozókat megajándékozta, egyebek mellett, Boci csokoládéval is. Nagy hiba volt!
Utána ugyanis nem győzött panaszkodni, hogy ezek a hálátlan perszónák kitalálták, hogy azért kaptak Boci csokit, mert azon rajta van az Sz.B. titkár képe. Felháborító!

Zoliról különben már meséltem, hogy együtt tettem le vele az érettségit, és az a tanár tanított bennünket, többek között, akivel ő annak idején Pápán egy osztályban járt gimnáziumba (Kolozsvári Ernőről van szó, a rendszerváltás utáni első győri polgármesterről), csak ő kimaradt a foci miatt. (a Pápai Peruczban játszott, elég jól).
Zoli felesége a rendőrségen dolgozott, elég komoly beosztásban.
Már régóta házasok voltak, amikor a sors, végre, megajándékozta őket egy kislánnyal.
(különben mindig ágáltam az ellen a kifejezés ellen, hogy a feleség kisgyerekkel ajándékozta meg a férjét. Hogy is van ez? Ajándékozni olyannal szoktak ami nem az enyém!)
Nagy volt az öröm. Nem törődött a piszkálódókkal, akik a jó szomszédnak, vagy a sarki rendőrnek tudták be a sikert.

Szerette is Zoli a kislányt. Rengeteget sétált vele. Büszkén tologatta a babakocsit.
Dicsekedett fűnek-fának. Dagadt a melle, hogy neki kislánya van.
Egy alkalommal az Erzsébet-ligetben sétálgattak. Gyönyörű idő volt. A kislány aludt a babakocsiban. Gondolta Zoli, hogy nem zötyögteti a babakocsit. Megállt az egyik padnál, ahova leült és gyönyörködött a kislányban.
A baj ott kezdődött, hogy a szép napsütéses időben elnyomta az álom őt is.
A babakocsi ott volt mellette. Benne aludt a kislány. Ő pedig elhelyezkedett a padon és szépen elaludt. Hogy álmodott-e valamit sosem tudjuk meg.
De amikor felébredt, a rémület lett úrrá rajta. Eltűnt a babakocsi a kislánnyal együtt.
Hatalmas elevenség szállta meg. Körülszaladta a ligetet. Mindenkit megkérdezett.
A kislány sehol. Senki nem látta, hová lehetett.
Nem tudni hányszor futotta körül a sétányokat, be-be pillantva a bokrok közé.
Végre rászánta magát arra, amitől nagyon tartott. Felhívta a feleségét, aki dolgozott.
Elmondta szégyenszemre, hogy elaludt, közben a kislány eltűnt. Sehol nem találja.
A feleség – miután a Zolit elmondta mindennek, amit nem kívánok felsorolni, mindenki gondoljon bele, hogy ő miket mondana hasonló helyzetben – azonnal intézkedett.
Néhány rendőr már parancsba kapta, hogy milyen babakocsi veszett el, babástól.
Nem állítom persze, hogy az egész rendőrség a kislányt kereste, de hogy volt nagy felfordulás az biztos. Az is biztos, hogy sem a kislányt, sem a babakocsit nem találták sehol.
Órák teltek el a kereséssel, mire az én barátom úgy határozott, haza ballag, hogy vegyen magához valami élelmet és utána újult erővel vesse bele magát a nyomozásba.
Lógó orral ballagott hazafelé.
A szomszéd kapuban vigyorogva fogadta egy kollégánk, Zoli barátja. Mi van Zoli, miért lógatod az orrod?
Zolinak most, nem volt kedve viccelni, bár általában ő szokta heccelni a kollégát, akinek még hosszú házassága alatt sem sikerült egy gyereket összehozni.
Azért barátságtalanul odavetette, hogy ellopták a kislányát.

A kolléga fülig érő szájjal mondta: hát ott van az udvarodban. Menj, adjál neki enni, mert már éhes lehet.
Zoli rohant be a kapun. És tényleg a babakocsi ott állt az udvaron, az árnyékban félretolva, benne a kislány keservesen sirogatott. Egészen addig, amíg az apukát meg nem látta. Akkor aztán megnyugodott.
A szomszéd kullogott be a Zoli után az udvarba, a hülye vigyor még mindig ott ült a képén.
De már nem sokáig.
Kérdi a Zoli, hogy került ide a kislány?
A szomszéd meséli, hogy éppen arra sétált a ligetben, amikor észrevette, hogy Zoli elaludt a kislány mellett. Fogta a babakocsit és szépen hazatolta.
A többit egészen eddig ismerjük.
Hogy ezután mi történt, azt nem könnyű elmondani.
Zoli, amikor már minden átkot felsorolt, kihúzott egy szőlőkarót, és bár könnyek között, de úgy elverte vele a szomszédot, hogy két napig egyfolytában ápolta a felesége.
A megtalált kislánnyal aztán szaladt a feleségéhez – akkoriban még nem volt minden háznál telefon, a mobilról pedig még nem is hallottak – újságolni, hogy az az "ökör" hogyan próbálta megviccelni. Durva vicc volt, annyi biztos.
Nem is lett egyhamar elfelejtve.