Hulló napsugarak

nézem az utolsó augusztusi napok arcát. szemlélem, ahogy minden nyári vágy elszárad, túl a nyaraláson, túl a tengerparti éjszakán a kedvessel, hol a homokban már kisimította az óceáni szél a nyomainkat. még abból a papucsból egy-két szem kigördül, megcsillan, tudomásomra hozva, hogy ott voltam, veled, párás izgalomban, lasagne-t zabálva, szambukkától égve.
…most…a realitás ősze sündörög. már itt van, bár jól titkolja, szemét lesunyva oldalog, várja a kedvező pillanatot, hogy lecsapjon a falevelekre. érzem a szagát. nedveskés-pudvás frissesség. avarparfüm. mintha megjött volna a felügyelő, este nyolckor lámpát olt, gyerekek, takarodó van, nem ülhettek már éjhosszat a Liszt Ferenc téri vagy Ráday utcai kis székeken jegesre hűtött söreitekkel, mert jön a hideg fuvallat, ez, a valóság fuvallata.
majd jövő nyáron. majd jövőre, ha jön a Tavasz, jöhetnek az illúziók, szállhat a repülő naplemente felett. most vegyétek kézbe a munkát. most összpontosítsatok. most ne szálljatok el. most a földet kurkásszátok vadgesztenye-csendben. most főzzetek zsírosabban, most jöhet a szalonna, aztán, ha ennek is vége, jöhet a forralt bor, és azután karácsony. ahol átlibben megint a valóság szűzfehér álomba. akkor majd jön az újév. újra reális napok. aztán…