I can fly

A tengerparton állt. Először csak állt, és bámult az üres messzeségbe, aztán valami elindította őt… fölfelé. Föl a sziklán, föl a magasba. Ott állt, fent a nagy semmi közepén… mindenütt víz… teljesen körülölelte ezt a kis lakatlan porszemet. Ennél nyugodtabb helyet aligha talált volna. Csak állt ott. Ő és senki más és ehhez semmi nem volt fogható. Egyszerre volt fájdalmas, rémisztő és mégis annyira hívogató… Ők ketten mindig együtt voltak. Soha semmi nem választhatta szét őket… és most mégis.
Megpróbálta összekaparni a gondolatait, egészen a velejéig hasított egy- egy emlék, sőt. Akadt amelyik egyenesen szilánkként fúródott belé! Mindenről Ő jutott eszébe, mindenről és még a semmiről is. Minden egyes fuvallattal érezte, ahogyan megsimítja bőrét, ahogyan körülöleli őt… minden egyes érintés könnyeket fakasztott. Sehogy sem talált választ azokra az őrjítő „miért?”-ekre…
Nem volt egy lélegzetvételnyi hely sem ahol ne lett volna azóta is ott vele. Pedig most is egymagában állt a sziklán, nem volt ott… mégis érezte. A gondolatai valahol nagyon magasan szálltak… talán a csillagok között. Igen, talán ott… Minden porcikája beleremegett ebbe a forró vágyakozásba. Eszébe jutott minden egyes együtt töltött pillanat. Az első érintéstől az utolsó csókig. Rettenetesen szúrt a szíve. Minden eszébe jutott… minden, ami ők voltak, vagy lehettek volna… együtt minden! Bármi! Csak együtt lehetnének. Ketten. Örökké. Tudta, hogy nem kell sietnie, hiszen annyi minden vár még rá… és Ő megvárja, akárhol is legyen most. De nem. Nem akart várni. Neki most kellett. Most akarta érezni… ők ketten egyek!
Ott állt azon a sziklán, a szél, ami eddig csak lágyan cirógatta, kétségbeesve kezdte tépkedni hosszú szőke haját… minden erejével vissza akarta őt tartani. Még egy utolsó könnycsepp végigtáncolt az arcán, majd búcsúcsókot vett ajkaitól is… a könnycseppel együtt ő is elkezdett zuhanni.
Mint egy angyal, olyan őszinte hitben tárta ki szárnyait… csakis érte növesztette őket… ki másért élne, ha nem Ő érte? De Ő már nincs. Együtt voltak valakik…
Teljesen körülölelte a víz. Most, az utolsó pillanatokban is érezte, hogy nincs egyedül – sosem volt -. Még a végső szívdobbanásban sem vágyott másra… csakis Rá! Valami emlékfoszlányként megmaradt neki, ahogyan megragadja a kezét… és akkor már mindketten tudták, hogy nincs visszaút.
Ők, ketten, együtt, örökké…